Somogyi Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-05 / 129. szám

22

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

1993. június 5., szombat

Csurgóiak a székelykeresztúri gimnázium jubileumán

Hitből épült iskola

Százados szorongattatás — „Maradandónak bizonyult az a fundamentum” —

A lelkiismeret szabadsága — Könyvadományok külföldről — Jövőbe tekintő jelen

Kétszázéves a székelykeresztúri gimnázium. Az ünnepségre népes küldöttség utazott Erdélybe Csurgóról. Egy éve a székelyföldi iskola küldöttsége vett részt a somogyi iskola tavalyi jubileumán. Kevesen hinnék: a csurgói és a keresztúri alma mater múltjában több a hasonlóság, mint Csokonai egykori somogyi iskolája és a többi magyar intézmény között.

Az unitárius zsinat határozott egykor úgy, hogy Keresztáron gimnáziumot alapít, s ide — az eszmén túl — kötőanyagot, meszet is a honorá- dalmásiak szállították... Az iskola első otthonát, a mai inter- nátust járva úgy éreztük, mintha csak Csurgón lennénk. A megújult épület homlokzatára felkerült Orbán Balázs neve, s két éve már a szobra előtt tiszteleghetnek a keresztúriak.

A „legnagyobb székely” nevét viselő iskola első történetírója is Orbán Balázs volt. A kétszázéves iskola jubileumára készült történeti összefoglaló kötet ajánlásában Szabó Gyula író, egykori keresztúri diák (Homoródalmás szülötte) szintén az Orbán Balázs által is megírt önfeláldozó iskolaalapítást állítja példaként. „Maradandónak bizonyult az a fundamentum, amit a székelyderzsi hívek ástak a

A székelykeresztúri régi gimnázium épülete az unitárius templommal (metszet)

három lábnál is vastagabb falak alapjául, mintegy előre látva a folytatást.”

A csurgói iskola szükségességét Csokonai a térség kulturális elmaradottságának felszámolásában látta Orbán Balázs a keresztúri intézmény kapcsán az „iskolátlan Székelyföld” fogalmáig erősítette fel a súlyos történelmi visz- szásságot: azon a földön, ahol Marosszéktől Háromszékig az unitáriusság legnagyobb tömege él, a százados szoron- gatottság és üldözöttség sokáig még egy középfokú iskola áldásától is megfosztotta

annak az egyháznak a néptömegét, amely egykor Erdélyben a lelkiismeret szabadságának fő hordozója volt.

A lelkiismeret szabadságának ünneplése volt Székelyke- resztúron e májusi hét. Megkeresték, féltő gonddal helyreállították az egykori iskolazászlót, amely most a folyosón főhelyen hirdeti: Épp testben ép lélek, Hit a tett fprrása.

Az ünnepi eseménysorozat megmozgatta az öregdiákokat. Külföldről is szépen érkezik a támogatás. Számítógépeket kaptak, könyvadományokat.

Ez utóbbira nagy szükség van, hiszen híres nagykönyvtárak anyagát húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyre szállították.

Az ünnepség hömpölygő áradata összefogta az egykori és mai diákokat. Az iskolatörténeti kiállítás közszemlére tette az ereklyéket, s az ünnepi ülés a jövőbe tekintett. Az egyenruhaként használt székely népviseletbe öltözött diákok a nagy eseménnyel az iskola harmadik évszázadát alapozzák.

A záró rendezvény Berde Mózes szobrának leleplezése volt. Az 1851-ben negyven- nyolcas tevékenysége miatt halálra ítélt hazafi végrendeletében napi három cipót hagyott a szegénysorsú keresztúri diákokra. Szobrát a Csurgón székelykapujáról ismert művész, Demeter István alkotta.

Horváth József

SZIRMAY ENDRE

Hamisan énekel

(Balaton-parti impressziók)

A bokrok, a fák itt Fonyódligeten csodálozva állnak, mint az idegen aki sorsom kapujához tévedt és csak vár — nem érti az egészet; miért suhognak a sötétedő árnyak miért kummognak a didergő vágyak hiszen az utakon senki se jött és senki se megy el csak a sejtelmes idő méltósággal lépked és halkan énekel.

A bokrok, a fák itt Fonyódligeten lombjukat hullajtják — a szél hidegen együtt dünnyög a víz morajával — holnapot sejtet a motyogó mával szavuk bizonytalanul elmosódik s ha egy enyhe fuvallat adódik fázósan borzong az idő mint mikor a távolodó úton egy csivitelő gyermekcsapat megy el és néhány kamasz hamisan énekel.

(Fonyódliget, 1993)

TÖRŐ ISTVÁN

Esengő dal

Ki hozzád olykor elmegy eső megverte tájon, a föld szagát cipelve csak békében találjon,

kopogtat némán, csendben, mint oduajtón galamb, villámvert ágak között a lépte megfogant,

ellátta meleg szóval rideg otthonodat, miközben mint egy álom az idő elrohant,

kezében mécsvirággal, s szerető szelídséggel, hangjában tiszta élet bújkál és semmi kényszer.

haja kibontott fűzfa, arca rózsáknak ága, napokból megfont karja a mindenségbe zárna.

Estefelé

A

söntésből, dohányfüsttel keveredett savanykás szag áradt az udvarra. Karcos hangzavar, gajdolás, de mindez nem zavarta Ézsiást. Egy vaslábú bádogasztalnál ült, amit valamikor zöldre mázoltak. Most a kéz rajzolt rá térképet, kilöttyent italmaradványokkal. Előtte üres söröskorsók, s egy teli, leizzadt habjával. Mögötte kártyáztak, fars dobolásként hatottak az öklök koppanásai, a lapok csattanásai. Néha egy trágár megjegyzés hangzott, és aprópénz csörgése.

Az asztalra könyökölt, és a fogyó fényben bámulta, a kocsmaudvar szélén húzódó árkot takaró akácbokrok poros leveleit. Mintha mögöttük rejtőzne a múlt, és kutatta az elszállt idő üstökösének csóvájában, még fellelhető romjait.

Ma ötvenéves. Ez adta az okot, hogy újra leigya magát. Mindent elvesztett, s csak az veszíthet, akinek van miből. Ő pedig urasan dobta oda életét, mint hajdani felmenői vetették kártya asztalra birtokaikat. Neki már nem maradt más, mint a jó családból való származás. Amikor az oroszok bejöttek, az új rendnek nem volt mit elvennie. Maradt volna neki is, mint őseinek az állami szolgálat, hisz abból is urasan meg lehetett élni.

Végül is megtehette volna, mert még arra futott a kitartásából, hogy iskolákat végezzen, csak menet közben valahogy lekopott minden. Mire végzett, elment a kedve, és inkább a kocsmák világában kamatoztatta tudományát, fröccsök és féldecik honoráriumáért.

Az idő múlásával a félcipőt felváltotta a letűrt szárú gumicsizma, ami nyáron is ritkán került le elgombáso- dott lábáról. Tenyerén a bőr megkeményedett, s ha nagy ritkán nevének aláírására írószerszámot kellett a kezébe fognia, ugyan olyan esetlenül tartotta elgacsosodott ujjaival, mint akármelyik lapátnyélhez szokott kubikus kéz.

— Lehettem volna én akármi... — sóhajtotta maga elé. Nagyot húzott a söröskorsóból, és a lemenő nap sugarai megcsillantak arcának ezüst borostáján.

Nem érezte, hogy ez a nap ünnep lenne.

A szomszéd asztalhoz egy kopott asszony telepedett ötéves kinézetű kisfiúval. Egy tányér gőzölgő étel volt a kezében, kanál és egy karéj kenyér. A kisfiú szőke haja tüskésen meredt az égnek. Riadt kék szeme volt, ami Ézsiásra szegeződött. Aztán, hogy az asszony az ételt eléje tette, az éhség legyőzte az érdeklődést. Megragadta a kanalat, és tömni kezdte magába a babgulyást, mint aki nagyon régen evett. Az asszony nézte és nagyokat nyelt. Aztán letörte a kenyér szélét és belemártotta a tányérba. Szégyenlősen, mint aki bűnt követ el, rágcsálni kezdte. A következő mozdulata félbe maradt, s a letört kenyérhéjat a műanyag tányér mellett hagyta, s remegő kezét lemondón ölébe ejtette.

Megértette Ézsiás, hogy ez az asz- szony, utolsó forintjain vehette az olcsó ételt a gyerekeknek, s neki már nem jutott. Amikor felesége elköltözött, kislányuk annyi idős lehetett, mint ez a gyerek. Tán már huszonöt év is eltelt azóta, s csak kétszer láthatta, s annak is már több mint két évtizede. Hiába próbálkozott, s volt pecsétes papírja minden hatóságtól, a gyerekkel többet nem találkozhatott. Végül dacból, a tartásdíjat se fizette, és a börtönökből való szabadulások után, újra és újra megfogadta, ha az életét rácsok mögött is kell eltöltenie, akkor sem fog egy fillért se küldeni annak az asz- szonynak aki mással él, és elzárja tőle a gyerekét. De ez is már olyan régen volt, hogy már elfeledte a börtönök világát, amennyire azt egyáltalán el lehet felejteni. Másért ő a törvénnyel nem került összeütközésbe, ennyire futotta még a régi neveltetése.

Nézte a gyereket és az asszonyt, és kérges szívébe valami melegség költözött. Ha akkor, amikor még ősz szálak alig keveredtek hajába, amikor megcsúszott, nem engedik el a kezét, tán másként alakulhatott volna minden. Nem kellene most az elhagyott pásztorházban meghúznia magát. Most még el tud járni napszámba, de mi lesz, ha az idő végleg kiszalad alóla és elhagyja maradék ereje...

A kisfiú az utolsó cseppet is kikanalazta a tányérból, és a morzsákat is eltüntette. aztán úgy nézett az asz- szonyra, mint aki csak most látna igazán hozzá. Az köténye zsebében kotorászott, és markában számolgatta a forintokat.

Ézsiás felállt. Dülöngő járással a söntés felé indult. Viseletes tárcáját elővonta farzsebéből és kiguberálta a pultra két babgulyás és szelet kenyér árát. Aztán azt mondta a csodálkozó csaposnak, hogy küldje ki a mindenesével annak az asszonynak, aki a kisgyerekkel árválkodik az udvar szélén.

— Tán rokonod? — kérdezte a sörhasú, rosszarcú ember, miközben kétes tisztaságú kötényébe törölte kezét, mert rálöttyent a paprikás lé.

— Krisztusban — bólintott Ézsiás. Ilyenkor rámeredtek némi tisztelettel a kocsmatöltelékek, hogy ez ilyeneket tud mondani. Ezért nem macerálták, s azért sem, mert mindenféle hírek szállingóztak róla, mint az álruhás garabonciásról.

— Hát akkor miért nem viszed magad? — kérdezte elbizonytalanodva a csapos.

Ézsiás arcára valami mosoly féle kúszott, és megdörzsölte sercegő sza- kállát.

— Mert nem illendő — mondta, s

nemes egyszerűséggel hátat fordított a bámészoknak akik ugyan nem értették, hogy miért, de hittek neki.

Miska, akit azért tartott a vendéglős, hogy a poharakba maradt italért feltörölje a kövezetét, s némi pénzért vagy pálinkáért az örökké elduguló ammó- niaszagú piszoárokat tisztogassa, felfogta a tányérokat, s megindult a jelzett irányba.

Az asszony először megijedt, aztán, hogy az eléjük tette az ételt, csodálkozva mondta,hogy ő nem kérte.

— Ne törődjön vele. Nem kell fizetni érte, küldik — mondta Miska, hogy felfogta az asszony ijedtségének okát.

— Nekem... kicsoda?

— Az ott — intett Miska az ajtón az utcára imbolygó Ézsiás felé, kinek keze konyákig volt süllyesztve toldozott kabátjának oldalzsebébe. Vissza se nézett, ment egyenesen a temető felé. Oda akart érni, mire besötétedik. Ennek oka az az újságpapír-csomag volt, ami feneketlen zsebe mélyén rejlett. S a csomagban félig lerágott csirkecsontok, ünnepi ebédjének maradványai.

Egy ember volt, akivel olyan barátságfélében volt. A nyugdíjas mezőőr, aki nem messze lakott tőle tűrhetően takaros házában. Olyan magányosan, mint ő a pásztorházban. Gyakran töltötték együtt hallgatásban az estéket, a fröccsös pohár mellett. Aztán, hogy az öreg leesett lábáról, egy fiatal házaspárt vett maga mellé, akik a ház öröklése fejében ápolták. Ezek nem szívelték se Ézsiást, se az öreg zsemleszínű kotorék kutyáját, s ezen véleményüket nem is rejtették véka alá. így aztán Ézsiás értve a szóból, elmaradt a háztól.

Nem tartott soká, mert pár hónap

után, az öreg is elmaradt a házától, az örök vadászmezőkre költözve. Temetése után eltűnt a kutyája is. Ézsiás az alsó kocsmában hallotta, hogy egy olyan forma fekszik a mezőőr fejfájánál.

Kibotorkált a temetőbe, s nem lepődött meg, amikor a fejfa előtti kis föld- teknőben Porcót, a zsemleszínű kutyát látta meg. Az is felismerte. Bánatos szemét ráemelte, mintha könnyezett volna, s farka szaporán verdesni kezdett.

Az állat olyan erőtlen volt a koplalástól, hogy alig tudott felállni. Mint amikor ők hajdanán több pohárral ittak, s bizonytalanul voltak lábaikon, a kutya is úgy szédelgett. Ézsiás megsimogatta, és még az nap hozott neki élelmet. Aztán a temetőbe járók közül is többen követték példáját. A hullaház mögötti szegletbe tett valaki egy kopott kislá- bast. Mindig akadt aki friss vizet töltött bele, s mellette a betonon csontmaradványok tanúsították, koplalnia már nem kell. De a kutya ábrázata nem változott. Ugyan fark csóválva fogadta az adományokat, de különösebb érdeklődést senki iránt se tanúsított, kivéve Ézsiást.

M

ár majdnem besötétedett, amikor benyitotta a temető vaskapuját, aminek nyikorgása jelezte az érkezőket. Porcó megismerte lépéseit, és farkcsóválva szaladt eléje. Lehajolt és megvakargatta a kutya füle tövét, miközben az ráugrált és szimatolt a feneketlen kabátzseb felé. A zörgő újságpapirosból előkerültek a csirke maradványok. Ézsiás a szomszéd sír szegélyre ült, és nézte a falatozó kutyát. Közben érezte, hogy belül valami nagyon sajogni kezd, megkeményedett lelke kérgének pattogását vélte hallani dobhártyájában.

— Uram, teremtőm, mivégre a félszáz esztendő — sóhajtotta, — amikor árvább vagyok ennél a kutyánál... — De aztán, hogy Porcó a falatozást befejezve fejét ölébe fektette és figyelmesen nézett rá, megenyhült a szíve. A megkonduló távoli harang üzenetében megértette, minden rossz elmúlik egyszer...