Somogyi Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-08 / 106. szám

1993. május 8., szombat SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 7 1000-szer is Magyar Szó 1989. december 23-án jelent meg, több évtizedes kény­szerű hallgatás után a Romániai Magyar Szó, gyakorlati­lag ugyanazzal a fejléccel, amit az ötvenes évek legelején a nemzetiszínbe játszó bukaresti proletárdikatúra egyik napról a másikra leparancsolt a romániai magyarság or­szágos lapjának homlokáról. A Ceausescu-diktatúra bukása utáni 1000. lapszám nemrég látott napvilágot, — továbbra is független arcél­lel, a lap belső munkatársai anyagi erőfeszítéseinek a jó­voltából. És mert egyelőre Magyarországon — gazdasági okok miatt — nehezen terjeszthető: néhány jellemző, a RMSZ-ben e három év alatt megjelent publicisztikai és irodalmi mű vall eddigi és további szándékairól. Cs. G. Havasi kaszáló Görbe falu határában Lászlóffy Aladár Sötétedik Acélkéken csörömpöl a fenyves, Alatta, bár halálzavaros, valami a valaminek kedves: élet-halál vize a Maros. Mennyi erdő didereg a földön. Lombjuk népe üzeni nekünk: kalmár szelek túladnak a zöldön s kifosztva elsárgul mindenünk. Sötétedik lelkemen az olvadt gyanakvás: sírva barátkozom. De mielőtt befagynak a falvak, azt a csöpp tüzet még áthozom! Nincsen rém a reményeink ellen! Segíts rajtunk, szent emlékezet! Csuklóit itt meg már a hang, a jellem, emeltek ránk annyiszor kezet. Őszre tél jön, pattognak a zárak, telnek s örülnek a börtönök. De a mi csontvázaink a várak, de a múlt a Múltunkkal tömött. Országszerte áradások voltak, világszerte véreső esett. Mégis várják boldogan a holdat, akik éppen ma szerelmesek. Szappankultúra A mai ember már úgy szüle­tett, hogy nem tud meglenni írás nélkül. A börtönben talán az étel hi­ánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor em­legettük a kommunisták boldog börtönéletét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönök­ben! De ha véletlenül alkal­munk adódott ezt a hivatalo­saknak felemlegetni, gúnyos röhej volt a válasz: Nem va­gyunk bolondok ugyanazt a le­hetőséget megadni az ellensé­geinknek. De hát mikor az ember ráér és nagyon kíván valamit, azt valahogy mégiscsak meg­szerzi magának. Igen változa­tos formái alakultak ki odabent a papír pótlásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, gyorsan kopik a szap­pan, könnyen felfedezi a kuta­tás. Bakancs talpát bekenni a fal­ról letörölt mészporral, arra írni fapálcikával. Rossz. Nem lehet sokáig mezítláb maradni. Orvosságosüveget megtöl­teni a reggeli úgynevezett fe­kete kávéval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mész­porral, hogy az írás fehér ala­pon fekete betűkkel tűnjön elő. Jobb, de még mindig igen könnyen felfedezhető. Egyik fanatikus társunk szét­tépett lepedő arasznyi darab­jait varrta össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelv­tant hipermangánoldattal. Na­gyon nehéz volt rejtegetni, vé­gül el is kapták. Igényes kultúremberek ma- gasabbrendü technikával dol­goztak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoznom. Leírom, emberbaráti szeretetből, ki tudja, ki veheti még hasznát. Havonta járt egy fél tenyér­nyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és vastagságú da­rabhoz lehetett jutni. Ha ezt az ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kőkeményre száradt. Akkor a vaságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s megvolt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mó- csingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szeren­csére a konyhán dolgozó bol­dog közbűntényesek nem vol­tak mindig elég lelkiismerete­sek, s néha az ételben felejtet­tek valami kemény csontdara­bot. Ebből aztán mindent lehe­tett gyártani, amit csak a leg­igényesebb ipar megálmodha­tott: tűt, kést, kötőtűt stb. így ju­tottam én egyszer egy valódi gyémánthoz: egy egész kisujj nagyságú kemény lábszár- csontdarabhoz. Ennek az alak­talan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gon­dosan megmunkáltam. Gom­bostűfej alakú, nagyságú és simaságú hegyet csizoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendekezé- semre állt. Ha ugyanis a kellőképpen elkészített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egysé­ges matt felületet kapsz. Ha erre vigyázva, simán írsz a csont megmunkált végével, az fényes nyomot hagy a matt fel­ületen. S ha kellő szögben for­dítod a fény felé a szappantáb­lát, minden nehézség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdhe­ted elölről az egészet, a végte­lenségig. S ami a legfonto­sabb: ha jön a kutatás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyá­las ujjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szap­pant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szap­panomra 80 szó fért rá! Mi mindenre lehetett azt felhasz­nálni! 40 angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal meg­tanulni. A nyelvleckét jól ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom... Verset tanulni, nemcsak emlékezetből. Leve­let írni a hazaiaknak, s idejé­ben nyomtalanul letörölni, ne­hogy valaki elolvassa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer Szamosújvárt, egy 80 személyes cellában el­határoztuk, hogy vígestélyt rendezünk. Persze, románul; ők tették ki a cella lakóinak 80 százalékát. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebken­dőkből. S mindezt „titokban”, hogy a szomszéd ágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köz­tünk egy galaci újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen megverselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechno­lógiámat a legnagyobb meg­tiszteltetés. Igaz, előzménye is volt. Pár héttel azelőtt Emi- nescu-ünnepélyt tarottunk, azon és is elszavaltam a költő­nek egy kedves kis versét, s ez a galaci kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szem­pont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek köszönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csatta- nós jellemzésekkel egyszuszra bemutatni.) A legsötétebb sa­rokban volt az ágya, odahúzód­tunk a szappantáblámmal, ő diktálta, én írtam aztán szépen megtanultam, letöröltem, s ír­tam a folytatást. Öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén ösz- szehúztuk az ágyakat a terem végében, mindenki odakupo­rodott, négy emelet ágyma­gasságban, s mikor végigsza­valtam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kaca­gástól. Igaz, másnap három szerve­zőt jól elvertek, de még azok sem bánták. (Én nem voltam köztük.) Hiába, a kultúráért fi­zetni kell. Még a szappankultú­ráért is. Varga László Határpatkányok Horrorfilm szinte minden át­kelés a határon („minden szin­ten?”). Tizenhat-, húszórás tétlenkedésről beszél a pe- chesebbje. Ezt kellene kiderí­teni valahogyan: mikor és mi­lyen hatásokra indul be a me­chanizmus, amely megfogja a sort, odaszegezi a flaszterhez és ott tartja naphosszat, anél­kül, hogy moccanna. S ha mégis moccan, arasznyit, az­tán nagysokára még egyet. Vannak szerencsések, akik röpke három óra teltén átgu­rulnak minden sorompón; ez is olyasvalami, mint az élet, a család többi, párját ritkító eseménye — amire emlékezni lehet és emlékezni is kell esz­tendők múlva is. Vagy mint a jószerencse mosolyára a ka­parós sorsjegyen, a lottón, vagy mint Tina nagynéni haza- látogatására Amerikából. Egy székelyudvarhelyi asz- szonyság emlékezete éppen­séggel nem szelektív; akkor viszont sokáig emlékezni fog a szinte teljes, nagy dangubá­lásra, a főleg az árokban ma­sírozó patkányarmadára. A nagy és csak a vámosok, a határ őrei szerint hasznos vá­rakozásban leginkább nagy szeméttelepre hasonlít a ro­mán-magyar határ innenső oldala. Esznek-isznak (de nem mulatoznak) a sorban. Ha csigalassúsággal is, de va­lahogy csak átérnek, s marad a szemét. Olyan kövér patká­nyok tán sehol sincsenek, mint ezen a mozdulatlan tere­pen. Olyan pofátlanok, hogy ha valakinek dolga támad a vánnyadt kukoricásban, kí­sérő nélkül nem mehet. A kí­sérő kezében meg ott a seprű... Minek részletezzük a tömény neorealizmust, a test, a helyzet nyomorát? Ilyenkor a százból (ez két busz közön­sége) legalább kilencvenné­gyen felsóhajtanak: Európa, messze vagy. Pedig Európa európaibb látványa közelebb van azon a határszakaszon, mint gondol­nánk. Oláh István • Gál Éva Emese Jelenkor Kedvesem, itt már hullámzik a tér, és véletlen, hogy mi tart fenn, mi süllyeszt, málik a kő, de megüt a kenyér, mert egy az értéke erkölcsnek, bűnnek. Egy szörnyű korszak oszlik, mint a köd, a ködoszlással szétfoszlik a rend is, s az ÍGÉRET nagy fátyolok mögött ijedten ölti arcára a semmit! A világ, mint óriás délibáb, a saját ámítgatásait játssza, és mire elkápráztatja magát, kifut alóla a jövő világa, mert ami valódi itt: tévedés, önmeghatározáshoz is kevés! Szobrok a szárhegyi művésztelep parkjában (Fotó: Katona Csongor) Éltes Enikő Ahol a szabadság... Ahol a szabadság nem vállal közösséget a renddel, s hangja mint veszett állat üvöltése, rettegéssel tölt el, Ahol az isten is politikusok tenyeréből bíráskodik élők és holtak fölött, Ott csak dalolni lehet, kitartón, csendesen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom