Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-26 / 96. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — VÉLEMÉNYEK 1993. április 26., hétfő Magánvélemény könyvtárügyben A Somogyi Hírlap március 25-i számában megjelent, Felértékelődik a könyvtár című cikkhez szeretnék néhány gondolatot fűzni. Az írás — több örvendetes megállapítása mellett — sajnos azt a régi sztereotípiát erősíti, hogy a könyvtár egy tökéletesen megszerkesztett automata, amelybe csak elegendő mennyiségű pénzt kell(ene) dobni, hogy betölthesse rendeltetését. Sajnos, vagy inkább szerenc sére ez nem így van: a könyvtári szolgálat színvonalát az önkormányzatok bőkezűsége vagy szűkmarkúsága mellett döntően befolyásolja az emberi tényező: a könyvtáros szakmai képzettsége, általános műveltsége, szociális érzékenysége. E téren pedig nagy a szóródás a könyvtáros társadalomban megyénkben és Kaposváron is, ezt nyolc év könyvtári munka után bátran állíthatom. A cikkben megfogalmazódik az az óhaj, hogy a városi fiókok magasabb szinten működjenek. Erre nagy szükség is volna, különösen, ami a szakképzettségi szintet illeti. A volt Kaposvári Városi Könyvtárt (nem azonos a volt Megyei Könyvtárral) az évek során az autokrata-bürokrata vezetés miatt több diplomás, a szakmáját szerető és értő könyvtáros kényszerült elhagyni. Volt olyan időszak, amikor a könyvtár vezető beosztású munkatársai közül (ide számítva az igazgatót, az igazgatóhelyettest és az osztályvezetőket), senkinek nem volt könyvtárosi diplomája... Az intézmény szakmai berkekben országosan hírhedt volt a kialakult helyzet miatt. Mégis, csak ketten szavaztak (szavaztunk) az integráció mellett, néhányan pozícióféltésből, a többiek pedig talán retorziótól tartva, az összevonás ellen emelték fel kezüket. Pedig kézenfekvő, hogy egyazon város közkönyvtárai hatékonyabban működhetnek egy szervezetben. Az integráció azonban, ahogy én látom, némiképp felemás módon valósult meg. Az eltávolított vízfej, a városi könyvtár és a fiókkönyvtárak közé megint csak beékelődött egy szükségtelen vezetési szint. így a fiókkönyvtárosoknak most két közvetlen felettesük van: egy szakmai és egy adminisztratív. „Az integrációs program alapján — úgy tűnik — minden könyvtárosnak lesz kenyere. A biztonságos lét mellett a szakmai továbbfejlődés is sokat nyom a latban” — olvasom a cikkben. Ez örvendetes, különösen, ha a szakmai fejlődés alatt nem csupán a technikai fejlődést érthetjük. Mert hiába kerül a fiókkönyvtárba számítógép, ha közben a könyvtáros továbbra is úgy tájékoztatja az olvasókat, hogy az aranybullát Mária Terézia adta ki, vagy hogy a Mediciek magyar főnemesi család volt... Jó lenne, ha több éves kontraszelekció után az, hogy ki lehet (és maradhat) Kaposváron fiókkönyvtáros, most már valóban képzettségtől, műveltségtől és szakmai teljesítménytől függne. Persze, a teljesítménymérést nem úgy gondolom, hogy a szomszéd irodában fél napokat kávéz- gató-tereferélő kolléga értékeli a távollétében helyette is dolgozó és nála képzettebb beosztottja teljesítményét. Mert sajnos még ma, a cikkben említett példaértékű integráció után is megtörténik Kaposváron, hogy a szakirányú diplomáját frissen megszerző könyvtáros munka nélkül marad, miközben a megüresedő álláshelyeket alacsonyabban képzettekkel töltik be; és az olvasóknak továbbra is bármit lehet mondani tájékoztatás címén — tisztelet a kivételeknek, a valóban magas színvonalon dolgozó, hivatástudattal rendelkező könyvtárosoknak. Úgy gondolom, a könyvtárak felértékelődése nehezen fog bekövetkezni addig, amíg van könyvtár, ahol Mária Terézia aranybullákat osztogat és tojással szaporodik az egér; amíg a hangos tudatlanság többet nyom a latban a csendes tudásnál. Mert igaz, hogy a könyvtár pénz nélkül nem működik, és az is igaz, hogy a szaktudás nem elég. Viszont pénzt csak szaktudáshoz érdemes adni. Készpénzeket is. Fekete Gábor volt könyvtáros A tanító néni nem rentábilis A hetvenes években, amikor az MSZMP csúcstitkára a kicsi falu kicsi iskolájának bekörzetesítésén munkálkodott azt mondta: „A tanító néni nem rentábilis.” Ez a mondat csengett visz- sza a múltból, amikor a ne- mesdédi közmeghallgatáson (falugyűlésen) a megyei közgyűlés képviseletében jelen levő dr. Szíjártó Henrik felszólalt. Miközben az önkormányzatok nehéz anyagi helyzetét taglalta (amiben egyébként egyetértünk), a jövő útjának nevezte, hogy a kisiskolák körzetesítése oldja majd meg az önkormányzati gondokat, hiszen ez a legnagyobb teher, mert sokba kerülnek a pedagógusok és ennek kövekez- tében a gyerekek. És hogy nyugaton már régóta ezt csinálják, iskolabuszok vi- szik-hozzák a gyerekeket. És hogy akkor aztán az önkormányzatnak nem kell a pénze nagy részét az iskola fenntartására költeni, az a „sok" pénz mind másra fordíthatnák. Megdöbbentem és elkeseredtem. Hallottam már ilyen, ehhez hasonló megnyilvánulást (talán a véletlen folytán azt is orvos szájából), de ez most a falu nyilvánossága előtt valahogy a múltbeli agitációkat idézte. A szülők riadalmáról most nem beszélek. A véleményemet az iskolakörzetesítésekkel, a „mennyibe kerül egy gyerek?” fura szemléletével szemben kívánom kifejteni úgy is, mint pedagógus (nyugdíj előtti utolsó évemben, tehát nem az állásom féltésével), úgy is, mint magyar állampolgár. Ott kezdeném talán, hogy — aki egy kicsit is ismeri az oktatásügyet, az tudja — az iskolában nemcsak oktatás, hanem nevelés, személyiség- fejlesztés is folyik. Ez azért is óriási jelentőségű, mert a fejlődéspszichológiából úgy tudjuk, hogy az emberi személyiségvonások zöme 14 éves korig alakul ki, — és nem mindegy, hogyan. Tudvalévő az is, hogy a kis faluk kis iskoláiba járó gyerekek többsége (döntő többsége) hátrányos helyzetű, sokuk kerül az iskolába ingerszegény környezetből, jó néhányuk nemcsak értelmileg, érzelmileg is retardált. Ezeket a gyerekeket csak úgy lehet az életre nevelni, ha kifejezetten személyre szabott kapcsolatokat tudunk velük kialakítani, az egyéni bánásmódot maximálisan alkalmazzuk. így is tele vannak gátlásokkal, kisebbségi érzésekkel, amelyeknek következménye — ha nem sikerül segíteni rajtuk — valamilyen deviancia, gyakran agresszivitás. Tessék hát ezeket a gyerekeket buszra rakni (mint a pörbölyieketl), egy nagy iskola nagy létszámú osztályaiba berakni! Szomorúak és visszafordíthatatlanok lesznek a következmények. Valóban nekünk fütyül? Dr. Tallós Emil március 24-én megjelent, „Nekünk fütyül” című cikkében felvetett érdemi kifogásával kapcsolatban meg kell nyugtatnunk a cikkírót. Nem nekünk szólt a madárfütty, hanem lakása bérlőjének, aki nem fizette a fűtési díjat, és annak behajtása megakadályozására, a lakásból való kiköltözés utáni új lakcímét gondosan titkolja. A bírósági végzés szerint is jogos követelésünk, bár azt a bérlőtől kell behajtanunk, további perköltséget vállalva. Ezt tesszük a rendszeresen fizető, fizetési gondokkal küzdő, de velünk részletfizetési megállapodást kötő fogyasztóink érdekében is. Tallós úr jogos kritikáját, miszerint lakásához kapcsolódó tartozást — bérlője címének hiányában — lakása címén tartjuk nyílván, korrigáltuk. A távfűtési rendszerek és lakótelepek nem az energiatakarékosság szemléletével létesültek, ezeket vagyunk kénytelenek üzemeltetni, de nem „gyalázatosán rosszul" működtetjük! Határozott célunk, hogy korszerűsítsük, olcsóbbá tegyük távfűtési rendszerünket, de ennek komoly gondja — a tartozások miatt is fennálló — forráshiány. Tulajdonossal, fogyasztóval közös érdekünk ez, és ebben könnyebb gúnyolódó kritikusnak, mint partnernek lenni. Vagyonkezelő Részvénytársaság Igazgatósága nevében: Komáromi Attila Az „ötforintos” ötlet címzettje nem válaszol... 1991. november 19-én a Somogyi Hírlapban kértem: ha minden felnőtt magyar állampolgár csak 5 forintot adnak egy közös kasszába, milliók jöhetnének össze, s ebből a pénzből segíteni lehetne a rászoruló, éhező kisiskolások központi étkezését. A cikket olvasta a köztársasági elnök is, válasz is érkezett (20 napon belül). Az Elnöki Hivatal titkárával tárgyalva az ügyről segítőkészen útba igazított. Elmondta, hogy hova forduljak, ahol segítséget is fogok kapni a terv megvalósításához. Ezek után került sor az első levél megírására 1992. május 6-án. Boldog voltam, hogy lesz segítség e közérdekű tervem megvalósításához. A levél ajánlva ment el. Egy hónap, majd négy... 1992. augusztus 2-án bátorkodtam érdeklődni az ügy felől. A válasz ismételten elmaradt! Úgy látszik, rengeteg a felelősségteljes országos munka, amit volt szerencsém tapasztalni is... 1992. november 3-án budapesti ügyintézésem egyik állomása levelem címzettje volt. Két fiatal hölgy fogadott. Érdeklődésemre az egyik aranyoska még arra is emlékezett, hogy egyszer telefonon is érdeklődtem. De hogy az „akta” most, jelenleg hol van, nem tudja. Jó fél órát várakoztam, hogy az „illetékes" fogadjon. Ezután derült csak ki, hogy nem ér rá fogadni, mert el kell mennie, de a kezembe nyomták a titkárság vezetőjének névkártyáját búcsúzóul (Körmendy- Ekes Eszter). Sem pénzem, sem idegen, sem időm nincs, hogy újból látogatást tegyek náluk. Kikről is van szó?... Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesülete! 1992. november 9-én újból írtam a T. címre, s küldtem az eddigi levelezésem anyagát „emlékeztetőül”, ha véletlenül elkallódott az a fránya levelezés a sok papír között... Most 1993 április végét írunk. A válasz ugyanaz: semmi! Elgondolkodtató, s talán tanulságos, hogy például nem is olyan régen az ENSZ főtitkárától levelemre két hét alatt, Habsburg Ottótól két héten belül (október 28—november 4.) vagy Göncz Árpád köztársasági elnöktől heteken belül (március 5—26.) érkeztek a válaszok. Ezek után csak csodálni tudom, hogy egy egyesület (hivatal), az úgynevezett szakszolgálat, a Gyermekmentő Szolgálat elsősorban a gyermekeket érintő ügyben hallgat! Azaz: írni lehet, de a címzett nem fog válaszolni! Csupán segíteni szerettem volna. Nekem ebből semmi hasznom. Csak azoknak a szegény sorsú, kisiskolás gyerekeknek lenne haszna, akiknek szülei már nem tudják biztosítani az iskolai tízórait, ebédet, esetleg uzsonnát, mert már nekik sincs miből. Ezúton üzenem az egyesület tisztelt „illetékesének”, hogy bár kicsinyben, más ötlettel összekapcsolva, megcsináljuk a dolgot Somogybán a segítségük nélkül is! Az eddigi hozzáállásukhoz azonban hozzáteszek még valamit: az ilyen és hasonló egyesületek munkáját még öt forintra sem értékelem akkor sem, ha magas személyiségekről van szó. Ugyanis: „Aki nem érzi át,/ Mások baját,/ Azt én hagyom,/ Mert hamis vagyon!” Horváth Aladár Folytatom hazaszeretetre neveléssel: 36 éves pedagógiai gyakorlatomban a haza fogalmának kialakítása mindig a következő láncolatban történt: a családom — a falum (az iskolám) — a megyém — az országom — a hazám. A gyerek csak konkrét dolgokhoz tud kötődni. És ha nem tanulja meg, hogy ezeket meg kell becsülni, ezekért tenni is kell (és nem csak pénzért), soha nem lesz belőle olyan felnőtt, aki áldozatokra is képes a szülőföldjéért, a hazájáért. Azt látni kell, hogy milyen boldogok a gyerekek, mikor azt érzik, hogy örömet szereztek falujuk fenőtteinek (szüleiknek, ismerőseiknek, az öregeknek) azzal, hogy műsort mutattak be nekik, köszöntötték őket; milyen büszkék, ha tesznek valamit a faluért: szemetet szednek, apróbb közmunkában segítenek! Hol marad ez az élmény, ha már hat vagy akár tízéves korukban ingázókat csinálunk belőlük, akik reggel elmennek, és — ha még napközisek is — este térnek haza? Még a közös játék öröme is máshová köti őáket. Aki nem ismeri a betűket, annak hiába adjuk oda a legszebb könyvet; aki nem kötődik a szülőföldjéhez — falujához, annak hiába beszélünk hazaszeretetről. Igaz, hogy vannak nagy tudósaink, művészeink, akik elhagyták a hazai földet, szellemiségükben mégis hazafiak maradtak, és visszatértek. De a gyerekek többsége nem lángelme, és az érzelmi kötődést nem helyettesíti semmiféle meggyőzés. Mindezekhez képest már jelentéktelen apróság, hogy a gyerekek minimum egy órát utazással töltenének, ami gyakorlatilag elveszett idő számukra, mert a buszon nem sok hasznosat lehet tenni. Ez egy tanévben 200 óra elvesztett idő. 12 ezer perc, 720 ezer másodperc. És Isten óvjon egy olyan másodperctől, mint a pörbölyi volt! Mennyibe kerül egy gyerek? Sokba! Ezt tudja minden szülő is, mégis vállalja. Nem adja oda gyerekét a szomszédnak, mert esetleg az gazdagabb. De hát feltehetünk ilyen kérdést legdrágább kincsünkkel, nemzetünk jövendőjével kapcsolatban? Mert ha igen, akkor megállapíthatjuk, hogy az önkormányzatoknak sokba kerül és ráfizetéses az egészségügy és a szociális gondoskodás is. Szüntessünk meg mindent, ami emberrel kapcsolatos, és akkor marad a sok szép pénz, amiből építhetünk gyöngyörű dolgokat, még dögkutat is! A maradék meg kamatozzon, miközben a falvak kiürülnek. De maradnak a „gazdag” ön- kormányzatok! Böröcz Ottóné magyar-pedagógiai szakos tanár, helyi önkormányzati képviselő KAROS a (Klinker Igazgatósága, 7400 Kaposvár, Szántó u. 5., értesíti tisztelt részvényeseit, hogy a társaság évi rendes közgyűlését 1993. május 27-én (csütörtökön) de. 9 órakor tartja A közgyűlés helye: 7400 Kaposvár, Szántó u. 5., a társaság tanácsterme Napirend: 1. Az igazgatóság beszámolója az rt. működéséről és gazdálkodásáról. 2. A FEB jelentése az 1992. évi gazdálkodásról. 3. A könyvvizsgáló jelentése az 1992. évi gazdálkodásról 4. Az 1993. évi üzleti előirányzatok jóváhagyása. 5. Egyéb kérdések. A részvényesek szavazati jogukat az alapszabály rendelkezései szerint gyakorolhatják. A közgyűlés határozatképtelensége esetén a megismételt közgyűlésre azonos napirendi ponttal és azonos helyszínen, 1993. május 27. napján 14 órakor kerül sor, amely a megjelentek számára tekintet nélkül határozatképes. (5241) KAPOS KLINKER RT. IGAZGATÓSÁGA SOMOGYI HÍRLAP HÍRLAP Ezt a lapot nem osztják — hanem VESZIK! sím MM iLLüJjiJj' l U iÜjtÜiiiítöiJli Ml