Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — A KÖLTÉSZET NAPJA 1993. április 10., szombat Költőidéző a szárszói tölgyek alatt Az utód-pályatárs, Takáts Gyula József Attila szárszói síremlékénél (Fotó: Lang Róbert) — Én azt hiszem, hogy a századunk első tizenöt évében született költők között két zseni volt. Egyik József Attila, a másik Weöres Sándor. Az utóbbihoz egy életre szóló barátság kötött, József Attilához pedig az, hogy emlékét őrizhettem és szolgálhattam — mondja Takáts Gyula Kossuth-díjas költő, miközben Szárszó felé tartunk. Igaz, a költészet napi ünnepségeket itt a húsvét utáni hétvégén tartják, ám a szárszói iskola lelkes, hagyományőrző tanárnője, Nemes Márta invitálta: nézné meg egyszer, mivé terebélyesedtek azok a bizonyos tölgyek... így a látogatás költőidéző alkalom is, az utód-pályatárs társaságában. — Jékely Zoltán mutatta be nekem József Attilát, amikor már a Szép Szó szerkesztője volt; 1936-ban. Ez a személyes találkozás két szempontból is roppant érdekes: először abból, hogy Jékely Zoltán bevitte hozzá Apotheózis című költeményét, amely azt hiszem európai viszonylatban is a legszebb antifasiszta versek közé tartozik. Amikor Abesszíniát megtámadták, ő ebben emléket állít; dicsőséget mond az elesett abesszínokra. Ilyen verset abban az időben egész Európában nem írtak. — Hogy fogadta József Attila? — Amikor Jékely átadta a verset, József Attila — úgy láttam — rendkívül nyugodt s higgadt volt, bár a betegségéről tudni lehetett. A verset ülve olvasta, egyszer csak fölállt és félhangosan olvasta tovább — mivel megrendítő a költemény, mikor azt mondja: „na, költők, most aztán énekeljetek!" — és kezét nyújtotta Jékely Zoltánnak. A vers a következő számban már meg is jelent. Az is idetartozik, hogy 1935-ben jelent meg a Nagyon fáj, s az én első kötetem, a Kút is. Ezt József Attilának átadtam. Utána a beszélgetés már erről a kötetről folyt és verset kért tőlem. E budapesti találkozásokkor bizonyos emberi fáradtság, nyugodtság volt benne és szelídség. Mikor a költőtársakról beszélgettünk, szinte részvét áradt belőle. Viszont találkoztam vele egyszer a Duna Korzóban, mégpedig a véletlen révén, kávézás közben Szerb Antal és Halász Gábor társaságában. Ekkor előkerült a népiek és a polgári pesti baloldali írók dolga, akik a Szép Szó körül csoportosultak. József Attila — tudjuk — a kettő között állt. Ebben a vitában a korábbinak az ellenkezője volt. Úgy láttam, hogy szinte konokul szóhoz sem engedte jutni a vitatkozókat. Rendkívül kinyilatkoztató volt és nem sokba vette a partnereit. A szárszói régi temetőben már zöldül a gyep a kopott kövek mellett. József Attila első sírhelye gondozott, miként a síremlék is. Két éve ostoba vandalizmussal megrongálták, ám a község gyors rendbetétellel törölte le a szégyenpírt. A tölgyek valóban sudár fákká terebélyesedtek. Az 1937-es tragédiára terelődik a szó; József Attila öngyilkosságára. — Én azok közé tartozom, akik ezt nem osztják. Bizonyos mértékben talán alátámasztja véleményemet, hogy idegileg akkoriban jobb állapotban volt, az orvosai szerint is. És volt egy személy, akit én később kineveztem a József Attila emlékmúzeum igazgatójának, Kiss Ernő református tanító, aki jól ismerte József Attilát, és aki búcsúztatta a sírnál. Abban az időben is beszélt vele többször, és ő is ingadozó álláspontot foglalt el, hogy itten szerencsétlenségről van szó vagy pedig öngyilkosságról. — Tehát nem volt türelme megvárni, amíg elindul a tehervonat? — Ezt talán úgy fogalmaznám, hogy az idegbajától zaklatott türelmetlensége okozta azt, hogy átbújt a két ütköző között és így következett be a hirtelen induló vonattal a szerencsétlenség. Ezt tőlem annak idején a Petőfi Irodalmi Múzeum is megkérdezte, és én ezt magnóra mondtam... Öt évig feküdt József Attila a szárszói földben; 1937-től, 1942-ig. — Ideje, hogy szóljunk arról: miként alakult József Attila emlékezete, itt Szárszón. Talán azért is, mert többet, iga- zabbat mond, mint a közelmúltban megesett vandál pusztítás. — A második világháború befejezte után hamarosan állítottak Szárszón egy József At- tila-szobrot 1947-ben avatták. Sajnos, roppant rossz minőségű anyagból készült, gyorsan tönkrement. Az avatáson a Berzsenyi Társaság részéről, mint annak elnöke, és Kanyar József, mint főtitkár helyeztük el a koszorút. És ekkor dr. Sipos Ferenc a kitűnő versmondó ennél a szobornál mondta el Az emberekhez című versemet. Ekkor már érett a gondolat, hogy feltétlen szükséges lenne az emlékmúzeum megteremtése. A tanáccsal sokat vitatkoztunk, mert nem ment könnyen... A lakásban ugyanis két szobát bérelt valaki, és a tanács nem tudta kitenni. így a múzeumból először csak két-három szobát tudtunk berendezni. Ekkor kértem a tanácstól azt, hogy négy emléktölgyet ültessenek a sírhely mellé. Mint a megyei múzeum igazgatója, Nikién a Berzsenyi, Zalán a Zichy emlékmúzeum mellett kötelességemnek éreztem, hogy Szárszón pedig méltó múzeum emlékeztessen József Attilára. Támogatott ebben az irodalombarát Lakatos László, a minisztérium múzeumi főosztályán, és ugyanakkor segítségünkre volt a Petőfi Irodalmi Múzeum is. A forgatókönyvet Fehér Erzsébet írta; 1965-ben már meg is jelent, esszévé tágítva, a Somogyi Múzeum Füzetei 4. számaként. Ebben tíz eredeti dokumentum, fénykép, és kéziratmásolat van a német rezümével. Ez a „törzse” a most látható állandó kiállításnak is. Takáts Gyula az iskolásoktól kapott ibolyacsokrot a síremlék aljára tette, akkurátos nyugalommal vizsgálta, hogy a tölgyek szépen rügyeznek. A temetőből kiballagva a tegnapi — mai értékelésekre terelődött a szó. Egyszerűen így summázta: — József Attila kozmikus nagyság a lírában. Tehát nem lehet ide vagy oda sorolni. Az ő világát együtt, egységben lehet értelmezni. Ezt fogalmaztam meg a Medáliák József Attila emlékére című versemben is. — Ha az utókor enged is az egyoldalú értelmezési kísérleteknek, az életmű egysége ellentmond ennek? — Egészen biztosan. Tröszt Tibor TAKÁTS GYULA Az emberekhez József Attila emlékének Rendezni s gyúrni kéne már, a dolgainkat rendezni bizony. Találkozni, mint a folyók egy tündöklő nagy eszmei síkon, ahol a mélység bánatos, de ívelő párája mind lehull s honnan vetéseink fölé majd új esők hús szárnya szabadul. Eszméből hadd szökjön anyag s valóra-váljék már a gondolat, mely század éve süpped el a nagy mocsár vad indái alatt. Jöjjön a búvár és halász. Iszapból kincsünk merje már elő! Jöjjön a mérnök és a gép, úgy kéne már a zsenge legelő, a tiszta rét, hol szabadon fölmérheti dús terveit a szem, hol lábunk nem köti a gaz, s nyomunkban majd acélos rend terem. Az ember lelje végre meg az eszmék s népek közt az egy utat, amely a jóság fái közt ez őrült bolygón igazra mutat. SZIRMAY ENDRE SIMON OTTÓ PAP GÁBOR Megváltás Vártad, hogy megtérjen a vakvilág hitted, hogy főikéi, aki elesett kérted a béke harsos kürtszavát áldozatul adtad életedet. — A közöny, a bánat megtagadtak itt a fájdalom — a csönd odaát ha elfogy egyszer hited ereje veled váltom meg az örök csodát. MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF Árnyak fekhely én Bóbiskós az vagy nekem tenger után sóvárgó sziklának hús hullám-érintés vagy nekem az eltávolító szárnycsapások közt költöző madarak szemében fészket rejtő kócos fák közt lődörgő nyári délután zizegő csendjében mikor a vadak is az örök áthatolhatatlan bozótosban önfeledten szundítanak bóbiskós érzékeiket fölgyújtó újjávarázsió tollászkodás ROZSOS GÁBOR Hetvenhárom év SUVADÁS, a vesztés törli ki hajlékony ezüst ősz hajszálaid, TANÚ-hegy; földbegyűrt ZILA, mesterszók nyűtt szerszámai: hálóban, — eszméletlenül! Szállva alá dőlnek a fák, pokloknak barlangolt betűim; konga-dongák, garda-raj, csigák. — Tanúim hava, talpnyoma, halász-iszák szórt csontjai, aszfalt-mezőn elevenek és holtak: autócsordák bűzlő kontúrjai... Igéző szellem ötfelől vakít — fülelő pásztái véres reflektoroknak; zúzalékká őrölt várak, dombsorok, villám szántott kert — városok rendre hullnak, romolnak. Szálkás, csillagtalan az éj — feketülő irtvány a Holnap! Nagyapám emlékének Emlékszem a nyárra mikor az udvaron, jázminillat szunnyadt a fülledt lombokon. A tikkadt diófa foszló árnyékában, tenyérnyi műhelyben dolgozott nagyapám. A varrógépnél ült; s tű meg kopott kréta pihent az asztalán. Széles homlokán a pókidő szőtt ráncot, s karjával Atroposz csontos ökle játszott: kettesben fércelték a hetvenhárom év, kanavász napjait. Szétszakadt vonzódás A fényes ablak, mint a jég reped, ha rianás ökle feszíti szét. A néma este is összetörik, ha alvó szívéig a hang elér. Forróság, párolgás karikázott, a körforgást elvágta a penge; a foszló láncot olló nyírta szét, s a cserépszájú föld elnyelte. így némulhat meg a vonzódás is, . ha a színekre sötétség zuhan, és a mágnesből elszáll a delej s marad csupán a vas, de hasztalan. KELEMEN LAJOS Ajándék, húsvétra Kint sikerül meglesnünk ma puttonyt-cipelő nyulat, jön, mikorra ígértetett? — s ráncos kölykök, mit mondjunk, nem is ajándék, hosszú lenne, ha a valótlanból tényleg betrappolna ide, hol előbb még körben a gyermeki ábránd: fészek volt — ami aztán a bűvös fűből kerekedett, abban, tárgyak helyén, csupán a vesztés most — legyen szerencsénk: ezt, se a fűszálat husánggá nem duplázza, tréfából se, a nyúl.
