Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-20 / 43. szám

8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. február 20., szombat Forgatás a kultúrfelelőssel Személyes hang Választások Magyarországon Kiállítás a Legújabbkori Történeti Múzeumban Kéthetenként húsz perc az 1 -es tévécsatorna délutáni sávjában a KultúrFelelős című magazinműsor. Elsősorban azok a fiatalok keresik, akik hozzászoktak, megszerették a maroknyi al­kotógárda stílusát a Start című naponta jelentkező kulturális ajánlóműsorban, a reggeli adásokban. A műsorvezető a huszonéves Nagy Gergely, aki nemrég kapta meg drama­turg-diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, nem egy kényelmesen berendezett stúdióból, hanem mindig az események színhelyéről invi­tálja a nézőket. S a képernyőn szokatlan, látványos és mo­dern beállítások, a zene a kép, a szöveg és a feliratok stílust teremtő összhangja Silló Sán­dor rendező és Nemes Tibor operatőr érdeme. A személyes hang talán azért is jellemzője a műsor­nak, mert ajánlataik között ke­vés van, amelyhez a szer­kesztők, a stáb valamelyik tag­ját ne kötné személyes él­mény. Talán nem véletlen, hogy két napot forgattak nemrégi­ben a balassagyarmati szín­játszófesztiválon, ahol a hatá­ron túli magyar amatőrcsopor­tok mutatkoztak be az anyaor­szág nézői és szakemberek előtt. A szerkesztő és munka­társa, Szendi Edit és Mester László amatőr színészként és hivatásos együttesekkel is jó néhány hasonló fesztiválon jártak már, és a stáb hangu­lata most is olyan volt, mintha ők is egy színpadra lépésükre váró színjátszócsapat tagjai lennének. A fellépések és a forgatások közötti szünetek­ben találkozhattak a Felvidék­ről, Beregből, Erdélyből jött színjátszókkal, és a tízperces interjúknál hosszabb, benső­ségesebb beszélgetésre is al­kalom nyílt. A beregszászi húszegyné­hány tagú együttes tagjai kö­zött a kétévestől a hetvenesz- tendősig mindeféle korosztály szerepelt. Elmesélték, hogy apáiknak, nagyapáiknak, dédapáiknak állítottak emlé­ket, amikor a háború utáni há­romnapos munka, a „málenkij robot”-ból lett kényszermunka szörnyűségeit leíró kisregényt színpadra vitték. Személyes vallomásokból most csak né­hány perc kerülhetett a mű­sorba, s ugyanennyi volt lát­ható az előadásból is. De a rendező, Silló Sándor már el­kérte a szövegkönyvet, mert szeretné tévéjátéknak fölvenni ezt az előadást. „Megható, szívszorító, ahogy játszanak, őszintén, mint a gyerekek”. — Ezt szeretné a rendező hűen visszaadni a képernyőn. „Csak” támogatót kell találni, hogy meg is valósuljon a terv, legyen aki — a tévéjátékok költségeinek csak töredékét kitevő — anyagiakat megte­remti. S még egy nagy élmény, amelynek sajnos csak egy ré­sze lehetett benne a tévémű­sorban: egy újvidéki csoport, a Tanyaszínház színművészeti akadémistákból álló csapata, amint vásári komédiákat ját­szik. A gyakorlott színházi, fil­mes, operatőri szemek megta­lálni vélik közöttük a jövő Juli­etta Masináját egy huszon­éves újvidéki lány, Székely Hermina személyében. Ilyen­kor fájdalmas a televíziós utómunka, a vágás, a montí- rozás, amikor az idő szorítása miatt elhagyni kényszerülünk részleteket. Székely Hermina clown-arca, apró, energikus figurája csak néhány percre tűnt fel a KultúrFelelős január végi adásában, de a forgató- csoport bízik abban, hogy vele és az újvidékiekkel ők is, s a magyarországi nézők is talál­koznak még. (mól) Az 1848. április 11-én szen­tesített törvények két cikkelye is foglalkozik az országgyűlési választásokkal. A IV. törvény­cikk hároméves ciklusokat ál­lapít meg, Pestre helyezi az országgyűlés székhelyét, és kötelezővé teszi az évenkénti összehívását. Az V. törvény­cikk megfogalmazza a nép­képviselet elvét, megtöri a vá­lasztójog nemesi monopóliu­mát, mert kiterjszti azt a 20. életévét betöltött közrendű polgárok egy részére. Ma­gyarország első polgári vá­lasztójogi törvénye a lakos­ságnak körülbelül 7 százalé­kát juttatta választójoghoz. Az azóta eltelt másfélszáz esztendő országgyűlési vá­lasztásai igen színes képet, változatos formákat mutatnak. Mindezen az eseményeknek igen gazdag írásbeli és képi dokumentációja maradt fenn. Ezért olyan színes és sokol­dalú a Legújabbkori Történeti Múzeum és a Belügyminiszté­rium Országgyűlési választá­sok Magyarországon 1848- 1990 című kiállítása, amely 1993 novemberéig tart nyitva. Noha az első választásokról szóló dokumentumok 1848-ból valók, utána a sza­badságharc bukását követő abszolutizmus hosszú évekre szüneteltette az országgyűlé­seket. 1861-ben, majd 1865-ben került sor újabb vá­lasztásokra, s a kjiegyez'ést követően működik csak fo­lyamatosan a magyar or­szággyűlés. Noha Kossuth Lajos már az 1851. évi alkotmánytervében állást foglalt az általános vá­lasztójog mellett, s 1872-től egyre gyakoribbá vált az álta­lános és titkos választást köve­telők fellépése, csak a Ta­nácsköztársaság alatt válasz­tottak így. Az 1825-ben szüle­tett törvény a lakosság 54 százalékát juttatta választó­joghoz, kiterjesztve azt a nőkre is. Ám az 1938-as tör­vény a zsidóság egy részét ki­zárta a választásra jogosultak köréből. Jelentős dátum a magyar választások történetében az 1944-es, de méginkább az 1947-es választás. Az ezt kö­vető évek a fennen hirdetett általános és titkos, szabad vá­lasztások megcsúfolásának időszaka. S csak a nyolcva­nas évek új törvényei hoztak némi feloldást, például 1983-ban a kötelező kettős je­lölést, a pótképviselői intéz­mény bevezetését, de igazi változás csak az országgyű­lési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. tör­vény hozott. Ennek alapján zajlott le 1990. tavaszán — fél évszázados szünet után — a többpártrendszeren alapulón választás hazánkban. A kiállítás nem történelmi tabló. Nemcsak a hivatalos események felidézése állt szándékában. Plakátokkal, röplapokkal, újságcikkekkel eleveníti fel a választási küz­delmeket. A korteskedés szo­lid, csalafinta és csalásoktól, korrupciótól sem mentes for­máit. Minderről és még az or­szággyűlés épületének 1896-os felavatásáról meg­annyi kép, metszet, akvarell, litográfia, képes levelezőlap, kis és nagyméretű plakát, fotó tudósít. Láthatunk korteszász­lókat, választói igazolványo­kat, elszámolást „áldomás és körúti költségekről” (1904-ből), képviselőházi be­lépőjegyet, kisgazda-kiált­ványt (1920-ból), pártprogra­mokat, választójogi névjegy­zéket, képviselői díszokleve­let, szavazólapokat, híres és hírhedt választási plakátokat, évszázadosakat és közel­múltbelieket. Tanulságos látnivalók. (kádár) A z éjjel azt álmodtam, hogy bíró vagyok. Lepénden, Göre Gábor nevű. Jó, tu­dom, hogy Gárdonyi utóbb megtagadta ezt a számomra oly kedves hősét, nyilván a korabeli kri­tika hatására, amely azzal vádolta, hogy a lepéndi bíró alakjával kigú­nyolja a magyar parasztot. Én nem így éreztem: végül is mindig Göre Gábor volt az, aki józan, paraszti lo­gikával kipécézte az akkori társada­lom fonákságait, s a végén mindig az ő színlelt együgyűsége talált rá a szög fejére. Mint ezúttal is. „Hallom, új nyelvtörvény készül a szlovákiai véreink számára, bíró só­gor. Kend mit szól hozzá?” — tette föl a kérdést Durbints sógor (Vagy Katufrék sógor: erre nem tért ki pon­tosan az álmom.”) „Azt, hogy urak huncutsága, ö. m. a f. Vót mán ilyen azelőtt is...” Nos, ez már nem volt álmom. An­nak idején — akkor még nem voltam lepéndi bíró, ö. m. a f. — magam is tagja voltam az úgynevezett „nemze­tiségi kormánybizottságnak”, amely inkább bizottság volt, mint nemzeti­ségi. De azért havonta egyszer, oly­kor kétszer, egészen kedélyesen el- töltöttük az üléseken a kiszabott időt. Na, nem mindig kedélyesen: időn­ként akadtak a bizottságnak ádáz tagjai, akik ha választási, előléptetési céljaik megkívánták, tervszerűen fel­vetették a nyelvhasználat mindig há­lás kérdését. Ezt akkoriban nem nyelvtörvénynek, hanem „a helység­nevek törvényesen előírt használa­tának” nevezték. Vagyis — semmi Gúta Somorja, Pozsony, Köbölkút, Bős: a helységneveket az előírt, „hi­vatalos” formában kell használni. Hír­lapokban, folyóiratokban, szépiroda­lomban is. „Kossuth a bratislavai dié­tán.” „Balassi Zvolen várában.” „Pe­tőfi Presovon.” — Uraim, elvtársak, ez nem megy — mondtam szeré­nyen. GÖRE GÁBOR (ANYANYELVI) KALANDOZÁSAI Bőstől Debrecínig De az illetékesek nem engedtek: ádázul sorakoztatták fel érveiket nyelvhasználat, szóhasználat, írott szó, szépirodalom ellen. Érveikre szerény magamnak egyetlen ellenérvem volt, nevezete­sen az, hogy ha egy nyelvnek, bár­mely nyelvnek, kifejezése, szava van valamilyen fogalom, akár földrajzi fo­galom megjelölésére, akkor hasz­nálni fogja ezeket a szavakat. Más nyelvek is ezt teszik — ott Van mind­járt Vieden, Wien helyett, Londyn, London helyett, Párizs — nem foly­tathattam tovább: ádázék rámripa- kodtak — ezek fővárosok nevei. Ki­vételt képeznek! Aha, mondtam szelíden. Főváro­sok. Mint például Mníchov (Mün­chen), Orázdany (Drezda), Benátky (Velence), Postupim (Potsdam) vagy akár Debrecín, Miskovec, Petikostely (Pécs). Ádázak arcán némi meglepetés tünedezett fel, de nem hagyták a maguk igazát. Utolsó érvük a nyoma­tékos márpedig volt. Az pedig min­den értelmes emberi lény tudja, hogy a márpedig félelmetes érv. Pofa be. Egy darabig még iparkodtam: a nyelvek furcsa következetlenségeire hivatkoztam. Mert az érthető, hogy a városokban megtelepedni készülő, középkori magyar sorra átvette a szláv nyelvekből, a német nyelvből a polgáriasodás fogalmainak nevét (kölcsönvettük, megtartottuk; remél­jük, semmiféle nyelvtörvény nem kö­veteli majd vissza tőlünk a szláv ge- reblyét, kapát, kaszát, a német „pol­gár”-!: ez is érdekes, mert ebből a Burger-ből származott egyaránt a „polgár” meg a „bugris” is), az azon­ban kevésbé érthető, hogy a „lovas” magyar nép miért vette át a bebizo- nyítottan meglévő helységnevek tu­catjaiban ma is fellelhető, ősi szavai helyett a szláv csermely, patak, mo­csár, sőt, uram bocsáss a zabla szót. Ádázakat nem érdekelték a szófej­téseim. Az sem, hogy a Bős-ben, Gútá-ban, Tardoskedd-ben igazán nem rejlik a „nacionalizmus” veszé­lyének még az árnyéka sem, hiszen a magyar nyelv anyanyelvi szóhasz­nálattal emlegeti az olyan városok nevét is, amelyekben a magyarok a lakosságnak talán az ezrelékét sem érik el. Besztercebánya. Zsolna. Zó­lyom. Lipótszentmiklós. Turócszent- márton. Na, ez aztán olaj volt a tűzre. Maradt a márpedig. MÁRPEDIG! Jó, mondtam ismét szelíden. De mi lesz, ha holnap, az utcán összeta­lálkozom Jani bácsival, s miközben kezet roppantunk megkérdem tőle, mi újság Losoncon? Tornaiján? Bá­tyiban? Hozzám lép az ügyeletes kö­zeg, letép a blokkjáról egy húsz-, öt­ven-, százkoronás bírságoló cédu­lát? Vagy netán bekísér? Megtorlás, ma_gánzárka, deres? Ádázak meghökkentek, aztán ab­ban állapodtam meg, hogy ennyire messze azért nem megyünk. Na jó, de hát akkor most miről vi­táztunk órákon, át? És miről vitázunk napokon, hete­ken hónapokon át? A nyelv szívet melengetőén egy­ügyű jószág. Nem fél a megtorlástól, zárkától, derestől: ha valamilyen fo­galomra, bármilyen fogalomra, szava, kifejezés van, használni fogja azt. Persze egy bizonyos nyelvtör­vényt magam is szívből üdvözölnék. Az egyetemes magyar nyelv védel­mének a törvényét. Mert, bíró uram, Katufrék sógor, mi ezt a nyelvet kezdjük alaposan ebek harmincad- jára juttatni. S ebben a lejáratásban — most sem félek megtorlástól, de­restől — pontosan azok járnak az élen, akiknek gondjuk és kötelessé­gük lenne ezt a nyelvet védelmezni, ápolni, tisztán tartani. Igen, a tömeg­tájékoztatási eszközökre gondolok. Anyanyelvűnk általuk történő beszű- kítésére, koptatására, elnyomorítá­sára. (Volt erre példa már a múltban is: áldott emlékezetű Schöpflin Géza bácsi egy-egy gyengére sikerült házi feladat, iskolai dolgozat átböngé­szése után ilyen szavakkal adta a vétkes nebuló tudtára rosszallását: Fiam, maga úgy fogalmaz — a ki­emelés azért, mert drága Géza bácsi mindig a megfelelő helyen, helyesen alkalmazta a megfelelő szavakat —, hogy már most elmehetne vezércik­kírónak...”) Jó, a „namármost”-ra, az „így igaz!”-ra már fel sem szisszenek; az olyan szépséges szófordulatoktól, mint „A miniszter úgy fogalmazott...”, „Te hogyan fogalmaznál?”, „Én úgy fogalmaztam...” már csak gyenge émelygés fog el. A hazai lapjainkban bekezdésenként előforduló „látni kell, hogy” (treba vidiet) mondatkezdéstől nem azért hördülök fel, mert szolgai tükörfordítás, hanem azért, mert év­tizedeken át ezt használta a pártál­lam minden szónoka, valahányszor nyomatékosan bele akart sulykolni valamit a polgárok fejébe. Látni kell, hogy... Olyasmi ez, mint ahogyan annak idején az orosz „radnaja sztrána” vagyis „szülőföld” kifejezés erre, mifelénk pajkos bukfencet ve­tett. Mert a „szrána” szó a szlovák nyelvben nem hazát, hanem pártot jelent! Mi sem természetesebb, hogy az orosz „radnája sztráná”-ból erre, mifelénk, napok alatt megszületett a valósággal kötelező „szülőpártunk” kifejezés. Hát erre azért még a mar­xizmus legvérmesebb ideológusai sem gondoltak. Világos: az elmúlt, röpke három év alatt új emberek még meg sem születtek (legfeljebb pici, gügyögő, aranyos emberkék), s az „átváltó” politikusok eléggé nagy ré­sze még olyan főiskolán tanult és nevelkedett, amelyeken a marxiz- mus-leninizmus volt a főtantárgy, és a „látni kell, hogy” a döntő bizonyíték. De maradjunk a tömegtájékozta­tási eszközöknél. Például a helyszíni tudósítóknál. A barcelonai olimpián az egyik tudósító alig ötperces köz­vetítésében például tizenhatszor je­gyeztem fel a hézagpótló „egyéb­ként” szót. Ez talán ragály lehet: egy másik, mintegy félórás, élő közvetí­tés alkalmával az „egyébként” hu­szonnyolcszor szerepelt, de hallot­tam már ezt a valósággal mondaton­ként megismétlődő szót rádióadás­ban, sőt a tv képernyőjéről is elhang­zani. Semmi baj: ezek után legalább „így fogalmazhatok” — a „namár- most”, az "így igaz”, a „lízing”, az „imics”, a „lefaxoltuk” (bevallom: en­nek első hallásra megörültem, mert valami új, számomra addig ismeret­len trágárságnak véltem) és a többi, csodálatos, új kifejezés mellett szép anyanyelvűnk új szépítő elemekkel gazdagodott. „így igaz.” Szép anyanyelvűnk, ha szűkülve is, de „egyébként” örvende­tesen bővül. Rácz Olivér

Next

/
Oldalképek
Tartalom