Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
1993. január 2., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 AMERIKA ÉLŐ NÉPMŰVÉSZETE Mexikói szimbólumok SZÍNPOMPÁS TEXTILEK — HAGYOMÁNYOK ÁPOLÁSA LÁZÁR ISTVÁN Köszöntő és búcsú Van valami szimbolikus is abban, hogy a Néprajzi Múzeumban a mexikói kiállításra a kolumbiai indián kultúrát bemutató néhány termen keresztül vezet az út. A prekolumbián korszakból eredeztető bennszülött kézműves központok és a mai mexikói piacok kínálata igen közel áll egymáshoz. Vannak számunkra is levonható és nagyon aktuális tanulságai a Mexikó élő népművészete című, január végéig látogatható kiállításnak. Nevezetesen az, hogy annak idején, amikor veszélybe került a kézművestermelés, az állam hivatalos programjába vette a tradíciók, a népművészet ápolását. Mindez a század elején, az 1920-as években történt. Ez idő tájt vált divattá a tehetősebb családok körében a népművészeti, kézművestárgyak gyűjtése, lakásdíszkénti használata. Egészen különleges az a viszony, amelyet a mexikóiak a halállal, az elmúlással kapcsolatban táplálnak. A halált nem tekintik az élet lezárásának, s eltávozott hozzátartozóikkal, ismerőseikkel aktív kapcsolatot tartanak fenn. A régi hagyományok halotti oltárait ma is felállítják Mexikó-szerte. Eredetileg a halottak megbé- kéltetése volt a házi oltárok készítésének célja. S bár egész évben gyakran emlékeznek meg a különböző módon elhunyt s ezért különböző istenségek védnöksége alatt álló halottakról, az egyik legnagyobb ünnep Mexikóban a keresztény halottak napja. A sírok meglátogatásával kezdődik az ünneplés, s a házi oltárokon a halottak megvendé- gelésével, otthon folytatódik. Gyertya, víz, füstölő, sárga halotti virág és az elhunyt kedvenc ételei-italai, cigaretta, és az ez alkalomra sütött halotti Fekete macska görbítette hátát a falu legszélső házának tetején. A kapuban öregasz- szony nézelődött. Ezzel vége is a meseszerű képnek: a kerítést nem kolbászból fonták, hanem düle- dezett. S a málló cserepet sem mézeskalács pótolta. — Először az őszt számolták az emberek, édes fiam, s csak évezredekkel utána az éveket — mondta B. Joli néni, mielőtt még köszönhettem volna. — Az őszt, amikor betakarították a termést, ami az életet jelentette. Most még- sincs egy szem mag sem elvetve a határban — mutatott körbe kuckója körül. Anyám papnak szánt engemet, vagy hetven esztendeje (a születésem előtt, de lánynak születtem), merthogy a földből nem lehet, legalábbis nehéz megélni. Akkoriban kinevették. A kukoricaszárak között azonban megrekedt az idő. — Nemcsak az emberek, hanem az őzek, a rókák is eltűntek a földekről — tette hozzá a néni, akinek a hajába ősz barázdákat szántott az idő. — Nem jár erre vaddisznó sem: csak a téeszek vadkárjelentéseiben szerepelnek az állatok, hogy a biztosító fizessen nekik, s így pótolják a hozzá nem értést, no meg az Mexikói papírkivágás kenyér borítja be az oltárt. Vidám hangulatban ünnepelnek, a gyerekek cukorkoponyákat, csontvázfigurákat kapnak ajándékba. Itt, a kiállításon is felállítottak egy, a halott gyerekek lelkét fogadó oltárt — játékokkal, csokoládéval. S egy felnőtt telkeknek való másikat — pálinkával, kokakólával, kenyérrel. Színpompásak a mexikói textilek, női és ünnepi férfivise- letek, gyöngyhímzések, fejdíszek, kendők. Szépen díszítettek a kerámiatálak, figurális edények, rituális célú különleges alakzatok, a betlehemi fiemelkedő művelési költségeket. A szántóból közben ugar lesz. Igaz, a gyom magától is szaporodik. A legmodernebb, legtömörebb drámát a falu temetőjében olvastam: „B. Károly, élt 29 évet”. Vajon ki lehetett, honnan jött, miért sietett el ilyen hamar? A válaszra a nagymama, Joli néni sem tud felelni. — Nem ismertem az unokámat — mondja fekete kendője csücskét babrálgatva. — Sokan irigykedtek rá, azt tudom, pedig itt, faluhelyen meglátni, hogy ki az ügyesebb gazda. Az is baja volt a Karcsikénak, hogy nagyapja a kisgazda-párt alapító tagjaként szerepelt, még valamikor a világháború után, az apja meg zöld báró, téeszelnök lett. Ő meg gazdálkodni akart, de valahonnan mindig piszkálgatták. De miért becsülnék a földet túró embert, amikor a kenyeret kilószám dobálják a kukába? Pedig a szomszéd faluba még, manapság is, egy héttel előre fel kell íratni a boltban, hány zsömlét meg cipót akar az ember fia, és előre kell fizetni is. Az árak egyre emelkednek, a paraszt meg mind kevesebbet kap a búzáért. Jól van ez így? Szalmazsákon alszik a gurák. A rituálékhoz kapcsolódott az amatefa kérgéből készült papír, amelyből különböző figurákat vágtak ki. A világos papírból a jó, a sötét papírból kivágottak az ártó varázslat kellékei voltak. Ezekből a papírkivágatokból manapság emléktárgyak lettek, amelyeket ünnepekre, üdvözletül küldenek egymásnak és külföldi barátaiknak a mexikóiak. Ide is elhoztak egy csomót. S azzal díszítették fel a kiállítótermet, a vitrinek közé kifeszített zsinórra fűzve őket. (kádár) nyomor. A világ nehezen mozdul errefelé. Pedig em- berszagúak a földek. Odébbsétálok a falu egyetlen járdáján a templom felé. Bácsi jön szemközt, fején kalpag, kezében görcsös bot. — Végre történik mifelénk is valami — mondja, amikor a halálesetet firtatom. — Persze egyre több a félnivalónk, pusztul a termőtalaj, ahogy az igazi parasztagazda is. Mert régen kit utánzott a paraszt? Hát a legjobb gazdát! Ma meg ha a Torgyán elfelejti begombolni a ümögét vagy csálén csapja fejébe a fejfödőt, a fél falu hasonlóképp öltözködik, amikor elmegy a kocsmába. Már ott sem a földről diskurálnak, az igaz, hanem az automata gépekkel játszanak. Mint a gyerekek. Amikor a kárpótlásról kérdem, keserűen felnevet. — Aztán mondja csak, Géza bátyám, milyenek errefelé az emberek? Dolgosak, becsületesek? — Tudod, fiam, volt nekem egy jó barátom. Együtt söröztünk, együtt koslattunk a bogyós csajok után. Szóval mindig együtt jártunk mindenfelé, mint két testvér. Aztán amikor ejött hozzá a polgármester, az országgyűlési képviselő vagy más fontos vendég, úgy bánt A mit most írok, az recenziónak indul, ám nem az lesz belőle. Négy karcsú, a jó minőségű, drága papír miatt mégis szinte súlyos kötet van előttem. Fodor István-Kova- lovszki Júlia-Kovács Tibor- Lovag Zsuzsa-Tóth Endre: A Magyar Nemzeti Múzeum; Temesváry Ferenc: Fegyverkincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban; Garam Éva-Kiss Attila: Népvándorlás kori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban; Cséfalvay Pál: Az esztergomi bazilika, kincstár és vármúzeum a Helikon — újabban: kft — által indított Múzeumi kalauz sorozat első négy kötete. Közülük kettőn már, a budapesti Helikon mellett, a milánói Electa kiadó neve is ott van, és amint tájékoztattak róla, ez az együttműködés azt ígéri, hogy e sorozat kötetpi hamarosan több idegen nyelven is megjelenhetnek. Most következhetnék a külcsín és a belbecs tüzetes vizsgálata. Elégedjünk meg ebből annyival, hogy a már jelzett jó minőségű, drága papíron gyönyörű színes és megfelelő fekete-fehér képekkel igen gazdagon illusztrált, az ismeretterjesztésben is régóta jártas, kiváló múzeumi szakemberek által írott szöveg kínálkozik a régiségek iránt érdeklődők felvilágosítására és gyönyörködtetésére. S rögzült mindez, a kötetek említési sorrendjében, 124, 64, 64 és 76 oldalon. A könyvek ára pedig, ugyanebben a sorrendben, 650, 480, 480 és 550 forint. Amikor még nem tört ki a balkáni őrület, s az akkori Jugoszlávián békésen áthaladva, több nyáron is Görögországban kóboroltunk Ilonával, mindketten újságírók lévén, nagy örömmel vettük, hogy a görög múzeumokba a magyar MUOSZ-igazolvány szabad bejárást nyitott. Ez — akkoriban még — mindig egy-egy dollár megtakarítást jelentett alkalmanként és fejenként. Ami összesen anyvelem, mint a kutyájával. Bezárt engem a szobába, amikor meg elment a hatalomal bíró ember, akinek a fülébe sugdosott mindenfélét, kiengedett a kertbe, hogy vigyázzak rá továbbra is. Meglehet, közben megvakarta a fülem tövét, hogy örüljek. Persze képletesen. — Azt akarja ezzel mondani, hogy változik a falu az utóbbi időben? — Változik hát Géza bátyám?! — Hát változnak az erkölcsök. S most nem arra gondolok, hogy a kocsmáros két kurvát is futtat. — Hanem? — Nézd, minél többen pályáznak az örök életre, annál kevesebb az egy főre jutó esély. Ha évezrede írtak könyvet, abban hosszú oldalak juthattak Nagy Sándornak vagy a hun Attilának. Ma már Kossuthról és Petőfiről is csak sorok mesélnek a világtörténelemben. Hát akkor minek bántjuk egymást? — Miért lett hirtelen ennyire dühös? — Én?! — gondolkodik el. — Mert a legszemélyesebb magánügyeimbe beleavatkozik a politika — mondja később. nyira rúgott, hogy egy-két nappal tovább maradhattunk hazatérőben kedvenc pihenőhelyünkön, a kék tenger partján, a Zeusz kempingben, a felhősapkás Olimposz lábainál. Ám arra ugyanakkor már ritkán futotta, hogy legalább a legemlékezetesebb múzeumokról, műemlék-együttesekről megvásároljuk az imént említett négyhez hasonló kivitelű és terjedelmű, 6-8-10 dollár értékű drachmáért árusított köteteket. Itt tartunk tehát most. Végre egy olyan igényes kivitelű múzeumi kalauz sorozat megindulását üdvözölhetjük, amelyhez hasonló kiadványokat irigykedve és többnyire már kiürülőben levő zsebbel csodáltunk Európának nem is csak a leggazdagabb országaiban. Görögországban az ilyen köteteket persze jobbára a külföldi turisták vásárolták. Mire azonban — és már nem is külföldi, hanem sorra korszerűsített hazai nyomdákban — a piacon versenyképes, színesen illusztrált könyvek, albumok sora készülhet, ezek piaci ára miatt éppen a legfogékonyabbaknak vélelmezett rétegek — diákok, pedagógusok, nem szakbarbár értelmiségiek, filoszok — kerültek ki a potenciális vásárlók köréből. Magam egy sokban eltérő, mégis találkozó folyamat tanúja vagyok, egy tudományos ismeretterjesztő folyóirat szerkesztőjeként. Ennek a dolga — számos laptársáéval együtt — annyiban más, hogy mi nem új, nemrég meghonosodott kiadványként kerülünk ma piacra, hanem éppenséggel régi kulturális pozíciónkat igyekeznénk őrizni vagy akár javítani. A piacosodás reánk kényszerített viszonyai között azonban — nem kevés, nagylelkű mecénásunk egyelőre még nyújtott támogatásai ellenére! — olyan tempóban kell lapunk árát emelni, hogy ezért a példányszámunk és ezzel az olvasóink tábora fájdalmasan fogy. Visszatérve a MúKis csönd. — Ismeri maga a felső-faluvégi dűlők nevét? — Hát hogyne! Pedig rég összeszántották őket. — És a fia? Rövid tűnődés után némán rázza a fejét. — Nem, nem hiszem, hogy tudja a gyerek — mondja aztán, s megindul a kocsma felé. — Hát a Karcsi gyerekről mi a véleménye? — szólok utána. Megtorpan, visszanéz. — Meghalt. Mehalt a Karcsi gyerek is — néz rám. Majd továbbmegy. Rugdalja a járda szélére dobott sörösüveget. Nagyokat koccan, aztán széttörik. S az öregember igazán dühös lesz. Beborult az ég is. Indulnék, de előbb még visszanézek Joli nénihez. Akinek az unokája felkötötte magát a diófára. Az utolsóra! A többit eladták lábon — vállakozóknak, akik 24 órán belül kivágták az összesét. Alattuk megmaradt a dió. Joli néni a kapuban áll. Mintha nem mozdult volna beszélgetésünk óta. Vagy hónapja legalább. De tán hosszú évek óta sem. Mögötte, még így télen is, száradó kórókkal teli a kert. Előtte e világgal mit sem törődve suhannak az autók. Czene Attila zeumi kalauz sorozatra: ez is az egyik bizonyítéka annak, hogy miközben sokan — különböző, részben egymással ellentétes folyamatokat ösz- szemosva — általános kulturális hanyatlásról, csődről beszélnek, a valóságos helyzet ennél bonyolultabb. A könyvszakmában például — de a folyóiratok körében is — egyszerre mutatkoznak a fellendülés és a válság jelei. Egy nagyjából meghatározott, és nemigen csökkenő, hanem még a mai körülmények között is növekvő fizetőképes kereslet közepette olyan tömegű a kínálat, olyan heves a verseny, hogy a kínáló és a megkínált alig tud eligazodni. Meglehet a szépirodalmi választék részben szűkült ugyan, ám ezt nem csupán a ránk zúdított kultúrmocsok „ellensúlyozza". Én úgy látom, hogy nem kevés a jó vagy igen jó ismeret- terjesztő mű; más népszerű tudományos vagy tudományos munkák minőségéhez pedig szó férhet, ám ezek is fehér foltokat tűntetnek el. Azt viszont látni kell, hogy e mai kínálat gazdagsága sokak számára csak olyan kihívás, csábítás, ami még jobban táplálja a keserűséget: hiába volna mit, ha nincsen mivel. Igen sokan nemcsak a drága múzeumi kalauzok remek köteteit, hanem egy kedvelt folyóiratot sem vásárolnak már meg; s ebben legalább annyi szerepet játszik az e hajszolt korban mutatkozó krónikus időhiány, mint az anyagiak szűkössége.-.eddig tarthat ez az átmenet (?), amikor a kínálat még óhatatlanul tovább fog növekedni, a társadalom jelentős csoportjai azonban ezt itthon is majdnem annyira „kívülről” nézhetik, mint mi a görögországi múzeumi köteteket? És mennyi jobb sorsra érdemes kulturális próbálkozás, könyvsorozat, kiadó, folyóirat bukik ki közben a sorból? BERTÓK LÁSZLÓ: A valóság helyett a kép Ül a sárga nő a falon I mint a világon a pecsét a valóság helyett a kép az ok helyett az atka- lom csinálhatom csodál- l hatom megérinthetem a kezét csak kimondom, hogy jaj de szép és úgy lesz ahogy akarom i Úristen micsoda viszony földje is ege is beszéd szitál a fű a ló a gép belépi a havat a nyom hogy hova vezet nem tudom de nélkülem egyet se lép. Meghalt a Karcsi gyerek is
