Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30 / 25. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. január 30., szombat Poézis a parton A balatoni költészet füredi ihletése A Balaton legrégibb, világhírű üdülő- és fürdőhelye Ba- latonfüred, amelyet évszázadok óta felkeresnek a beteg emberek, hogy a Savanyóvíz- nél — korábban így nevezték a szénsavas forrásokat — gyógyulást találjanak. A közelében fekvő Tihanyi-félszigettel együtt jellegzetes pannon vidék. A Füred mögötti hegyek természetes hátteret*adnak a városnak, amelynek déli határa a Balaton. Neve történelmünkben 1211-ben, a tihanyi apátsági birtok összeírásában szerepel először. Váth János a füredi szép- irodalomról szóló tanulmányában (Vasi — Dunántúli — Szemle, 1943. 122. old.) az első irodalmi alkotást, melyben Füredet emlegetik, Maj- láth János (1786-1855) személyéhez köti. Pedig az első helyet Fejér Antal táblabíró, költő, műfordító 1777-ben megjelent döcögős verses leírása tartja. Irodalomtörténeti értéke csak a kora miatt van. Aztán az egyre népszerűbbé váló fürdőhely egyik központja lett a nemzeti újjászületésért, reformokért lelkesülő államférfiaknak. A Horváth-házban gyakran megfordult Kossuth, Széchenyi, Wesselényi Miklós, Deák, Kisfaludy Sándor. 1831-ben megnyitották Dunántúl első magyar nyelvű kőszínházát, amely központja volt a nyelvművelésnek és a magyar dráma fejlődésének. Ez időben alakult ki az Anna-bálok hagyománya. 1846-ban Füredről indult el Széchenyi kezdeményezésére az első balatoni gőzhajó, a Kisfaludy. Füred legnagyobb vendégei közé tartozik a niklai remete, Berzsenyi Dániel, és élete utolsó nyarát is itt töltötte Vörösmarty Mihály. Petőfi 1841-ben kétszer járt a Balaton mellett: júliusban Pestről jövet Veszprém Balatonfüred volt az útvonala, majd átkelve a tavon — bizton segített a révészeknek az evezőt húzni — gyalog ment a Sió-csatorna partján Ozorára, a színtársulathoz. Ez Mohácson feloszlott és a költő Szigetvár-Keszt- hely-Sümeg-Szombathelyen át ment Pozsonyba és itt írt a balatoni viharról: „Lánggal égő teremtette! / Nagy a harag a szívembe, / Úgy háborog, úgy hánykódom, / Mintha volnék a Balatonon. ” A magyar regényírás nagy mesterét erős szálak fűzték Füredhez. Jókai Mór — Budapesten kívül — itt tartózkodott leghosszabb ideig s legszívesebben. Itt írta sok nagy művét; az Aranyembert is. Ady Endre feleségével, Csinszkával nyaralt Füreden, de verseiben ennek nincs nyoma. A tóról viszont maradt egy szép kis verse: „De a Balaton fölsé- ges és csinos, / Megdöbbentő és altató, / A Balaton még háborgásában is / Megnyugodott szent tó. ” Balatonfürednek nagy az irodalma. Szépsége, különleges hangulata mellett annyi Bárdosi Németh János Füredi emlék Szép nap a Balatonra mint nagy mező ha ontja virágait, a színek úgy nyílnak, tükröződnek. A mólónál a parton Tihany visszhangját hallom, múltat, mát és jövendőt a varázslat összeszőtt. Állok és elmerengek, zengnek vizek, hegyek, zeng a szívem is bátran a fény, fény sugarában. minden fűződik hozzá: érdekes történeti események, kiváló személyek megjelenése, a gyógyulás reménye, mely évszázadokon át körüllengte, széles körű irodalmat teremtett. Szűkebb pátriám, Vas megye két kortárs alkotóművésze a vonzóhangú költők: Bárdosi Németh János (1902- 1981) és Káldi János (1922- 1991) is gyönyörködtek a tó és Balatonfüred szépségében. Barátságos felkérésemre — még életük során — saját kezűleg leírták részemre a Füredről írt költeményeiket. Szívesen bocsátom ezeket a mai olvasók figyelmébe. Költői kézirataik a tegnap irodalom- történeti emlékeit őrzik. Dr. Domonkos János Káldi János Füred, Tagore sétány Hogy mondja itt ez a sok-sok virágfolt az élénk-parazsú violák, s hallgasd meg a nyárfák négy sorát, milyen lázasan rezgi az; ez világít halhatatlanul — bár szerényen — a tó katáng színében, s üzeni lent, ahogy dereng szelíden a szélzilálta szöveg a vízen, melynek végén felkiáltójel a vitorlarúd; ó, hallgasd csak itt Tagore hársfájának apai-szavú leveleit, figyeld e telt emberekkel-ékes reggelt, az énekek finom ág-bogait, a hajók sejtelmes, távoli fehérségét, minden arról beszél: a szépség és tisztaság legyőzhetetlen! Stem kép-testei Sajnos, így képeken, főleg fekete-fehérben nem lehet visszaadni azt az izgalmat, meglepetést, gyönyörűséget, amit David Sterne pasztózu- san festett képei okoznak. A Magyar Nemzeti Galériában március közepéig láthatjuk David Stern képeit, amelyeket Tanulmány egy útról címmel állítottak össze. A művész táj- és portréképeit tartalmazza az utóbbi öt évből. Persze szó nincs holmi hagyományos tájakról, portrékról. Képei besorolhatók a modern művészet történeti ösz- szefüggései közé, miközben rendkívül eredetiek és össze- téveszthetetlenek. „A kép felszíne nem más— írja róla Kari Arndt művészettörténész —, mint egyetlen színes mozgás, festékrelief, amely szétvá- laszthatatlanul magába foglal mindent, ami tárgyi utalás. Mindegy, hogy lassan vagy gyorsan ismerjük fel ezt a tárgyat, hiszen mindenképpen az átfogó struktúra része marad." A szokásos pasztózus szó nem is elegendő ennek a festésmódnak a jellemzésére. Hiszen a művész ugyan ecsettel és spaklival hordja fel a festéket a durván szőtt vászonra, de úgy, hogy szinte reliefszerű „kép-testet” alkot. Az ecsetnyomok érzékelhető, már-már háromdimenziós plasztikus képződményeket hoznak létre. Megragadó a mozgás, a nyugtalanság, és a színek varázsa. David Stern nem absztrakt művész. Témái nagyonis va- lóságelvűek, valóságos élményeken alpuló szimbolikus alakzatok. Témáit a természet és az ember adja. Tengerpart, erdőrészletek, fák, mezők és a nagyvárosi architektúrák, egy használaton kívüli erőmű sötét, sivár termei. Portréi — köztük önarcképei — nemcsak festői, lélektani tanulmányok is. Máskor figurái a tájjal nőnek össze, csoportokká alakulva harmóniában vagy ellentétben a környezettel. Négy — egymással összefüggő — hatalmas képe a Tanulmányok egy orgiáról is e körbe tartozik. Az emberi sors a témájuk, azzal a Alak és tér figyelmeztetéssel, hogy az ember ösztönei és szenvedélyei elhatalmasodtával elveszítheti ember mivoltát, és féktelen erőszak áldozatává válik. A festő azt mondja: „az ember meglepődik attól, amit fest. Ez a mérce. Hogy az ember felfedez valamit, és megőrzi erejét.” David Stern felfedezéseire érdemes odafigyelni. Hogy ezt mi most megtehetjük, abban felbecsülhetetlen érdemei vannak a német szponzoroknak és a Németországi Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségének, személy szerint dr. Alexander Arnot nagykövetnek, aki védnökséget vállalt a kiállítás fölött. Irigykedve gondoltam arra, vajon mikor érjük meg, hogy valamelyik magyar nagykövet lesz a védnöke és szponzora egy magyar művész külhoni kiállításának. (kádár) Kivert kutya A legszomorúbb kutyaszemek, amiket életemben láttam, Szirakuzában meredtek rám, annyi kínnal telve, hogy még ma is gyötör az emléke. Az ókori görög színházat övező ligetben történt az eset. Néhány napja kezdtem csak csodálni, s mindjárt itt délen, Itália múltjának emlékeit, először jutván el erre a tájra. Mohón szívtam magamba az immár nekem is feltáruló szépségeket, deresedő fejjel, de friss kíváncsisággal és örömmel, hogy például itt, Szirakuzában — Szicília földjén — Arkhimédész és Pál apostol nyomában járhatok. Ez a szabadtéri színház az ő korukban is megvolt már. Amikor leültem a nézőtérre, évezredek telepedtek mellém, és mondták a magukét, hangtalanul, némán, de nagyon is jól érthetően. Ültem, hallgattam, átadva magam a ritka élménynek. Az járt az eszemben: egészséges lélek meg sem lehet anélkül, hogy ki ne lépjen néha a jelenből, s ki ne nyújtózzon a végtelen időben. Az ember azért ember, mert nemcsak jelene van, mint az oktalan állatoknak. Tud emlékezni, és tudja azt is, hogy meg fog halni: ezért élhet az „örökkévalóság jegyében”, legalábbis földi léte legszebb perceiben. Ezeket a perceket itt, a félköríves görög színház öblében én ilyeneknek éreztem. Fölöttem a szikrázó kék ég, alattam a fehér, faragott kövekből rakott üléssorok, majd a lenti szabad téren, a „színpadon” egy váratlanul megkezdődő, rögtönzött előadás. No nem igazi színészekkel, csak alkalmi szereplőkkel, akik épp a saját életüket alakították. Egy násznép vonult ugyanis errefelé — ki tudja, miféle helyi szokást követve —, ahol nemhogy kápolna, de még egy árva feszület sincsen, csak ez az ősi pogány színház, s körül az ősi pogány liget. A vőlegény feketében, a menyasszony természetesen tiszta fehérben, fátyolénak oly hosszú uszályával, hogy csak néztem, miként húzza maga után a porban. Miért húzza? — tűnődtem el. Miért nincsen uszályhordozója? Vagy ez is valamilyen szertartásnak számít? Az biztos, hogy őket nem zavarta. Az ünnepi hangulat nem fulladt bele sem az uszály kavarta, sem a lábak verte porba. A fiatal pár arca lángolt — nyilván a hőségtől is, nemcsak a boldogságtól —, s úgy vonultak végig ott előttem kísérőik seregével, mint akik nem is e közönséges, való világban járnak már, hanem félig a múltban, félig a jövőben. Innen harmadfél ezer év emlékei néztek rájuk, onnan az ő saját, még megéletlen életük álmai. Lassan vonultak, így jó ideig követhettem még őket a szememmel, míg csak el nem tűntek a fák között kanyargó egyik ösvényen. Akkor én is felálltam. Azt hittem, vége a különös színielőadásnak, amelyben a sors véletlen szeszélye részesített. De még hátra volt az epilógus. Ez pedig — modern, formabontó módon — nem a félköríves színház belső terén játszódott, hanem mögötte a ligetben. A tűző nap engem is áthevített. Jólesett belépnem a fák árnyékába, lombjaik homályába. Csak akkor hökkentem meg, mikor a közeli bokrok közül egy szempár villant felém. Egy kóbor kutyáé. Első pillanatban szinte csak a szemét láttam, de azt tudtam, hogy egy kutya néz rám. Meg is riadtam egy kicsit: kisgyerek korom óta hordozom az idegeimben — hajdani megharapottként — a gazdátlan ebektől való félszet. De most hamar kiderült: ez a szegény pára jobban fél, mint én. Nem is tőlem. A kegyetlenül gonosz és aljas emberiségtől. Kifutott a bokrok közül, de nem elfelé, hanem oldalvást, fejét folyvást felém tekergetve, mint aki menedéket is szívesen keresne annál, aki elől menekül. Keresne, de nem mer, mert tudja már, milyen vadállat az ember. Bal hátsó lábát valahol elütötték: három lábon szaladt. Barnás szőre tenyérnyi foltokban kihullott. Bordái, mint egy csontvázé. Ugyanilyen sovány volt a pofája, nyitott szájából csörgött a nyála. Mindig újra felém fordult, s mindig újra odébb inait. Bár ez is olyan vánszorgó inalás volt már: látszott, hogy alig áll a lábán. Nem vagyok kutyabarát. De ezekben a percekben a szívem szakadt meg. Az előbb még az öröklét ízeit éreztem a számban: most a végső nyomorúságét, ahol szinte már nincs különbség ember és kutya között. Az az állati rettegés, amely ennek a kivert ebnek a szeméből sütött felém, annyira emberi volt, hogy be- leborzongtam. Igen, ez az emberi tekintet volt az, amely akkor úgy megrendített. Az elütött láb, a kikopott szőr, a bordák rácsán feszülő, s itt-ott ki is sebesedett bőr, a csontvázpofából csurgó nyál mind együttvéve sem árasztott annyi nyomorúságot és szomorúságot, mint ezek a vén, csipás szemek. Az előbb még az öröklét ringatott. Most mintha lezuhantam volna a mélybe: ezekébe a kárhozottak kínját idéző kutyaszemekébe. Az a szánandó, kivert eb e találkozás után talán már csak napokig húzta ott Szirakuzában, ahol Arkhimédész és Pál apostol nyomában jártam. De én ma is látom, ahogy háromlábú futása közben a fejét tekergeti, s újra meg újra rám néz ott a ligetben. Akkor még álltam a tekintetét. Most már nem állom. Rágondolok, s fájdalmamban, szégyenemben le kell húnynom a szemem. Varga Domokos Borsos Miklós rajza Szabó Magda: A Danaida című müvéhez
