Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
8 SOMOGY HÍRLAP EMLEKEZES 1992. december 31., csütörtök Ruttkai és Dómján MÓRA FERENC Isten áldja a tisztes ipart! Kritikusai szerint nincs olyan téma, amiről Móra Ferenc ne tudott volna írni. Művelődéstörténeti érdeklődése, polihisztori hajlama nyomán újságírói és írói munkássága valóban sokrétű. Alkotásai közül kiemelkednek a parasztság életét bemutató, lírai hangvételű novellái, riportjai. Az Ének a búzamezőkről című paraszti témájú regényét megfilmesítették. Meseíróként is maradandót alkotott. A kincskereső kisködmön, a Dióbél királyfi című kötetei ma is népszerűek. Írói művészete legtisztábban kisprózái alkotásokban van jelen, karcolatai, tárcái, elbeszélései, riportjai maradandó értékűek. Két színészóriás: zilveszterkor született egyike a magyar csodáknak. Szilveszterkor, mint Az apostol hőse, s mint annak költője, Petőfi Sándor. Ezt a magyar csodát, aki 65 éves lenne éppen, Ruttkai Évának hívták. A Jászai Marik, a Varsányi Irének, a Bajor Gizik válogatott csapatába való. Talán abban különbözött említett nagy elődeitől, hogy már 3 éves korában abszolút természetességgel foglalta el a színpadot. „Köszöntelek, tündérkirálynő!” — ezek voltak az első, kimondott szavai a színpadon, a Lakner bácsi gyermekszínházában. A Lakner Artur-féle színtársulat tagjai közül nem Éva volt az egyedüli, aki később, felnőtt korában is megmaradt a színipályán, ám egyedül volt közöttük, aki oly sokra vitte. A Vígszínházhoz került, a magyar színházművészetnek igazi fellendülést hozó Jób Dániel keze alá, aki egy másik, korábbi felfedezettje, Tol- nay Klári helyén próbálta ki. Történt, hogy Tolnay megbetegedett, de Jób nem akarta, hogy az előadás elmaradjon, így egyetlen próbával a szöveget — amúgy is régen kívülről tudó — Ruttkai Évára bízta: ugorjék be a beteg Tolnay helyett a Hattyú címszerepébe. Égyszer, évtizedekkel később, hetvenedik születésnapján Tolnay elmondta e sorok írójának: akármilyen lázas volt is aznap, este felkelt a betegágyából, titokban belopózott a színházba, és fájó szívvel — de azért örömmel! — látta, nincs pótolhatatlan ember, ő sem az, ez a Ruttkai nevű csitri remekül oldja meg az ő szerepét. A Vígszínház maradt Ruttkai otthona egy életen át. Annak volt a primadonnája, kimagaslóan az első számú Ruttkai Éva színésznője halála napjáig, 1986 őszéig. Dürrenmatt félelmetes figuráját játszotta el utoljára, Az öreg hölgy látogatása zsarnok asszonyát, de bármennyire kínozta is súlyosbodó betegsége, öregnek nem láthattuk. Keresem emlékeimben a fiatal Ruttkait, felidéződnek bennem jelenetek Molnár Ferenc, Aldous Huxley, Gyárfás Miklós, aztán Schiller, Shakespeare és más klasszikusok darabjaiból. Hiszen olyan mindegy volt, hogy a Capulete lányt, Júliát játszotta-e vagy éppen a színésznőcskét filmen, A butaságom történetében, a varázslat, amit ránk, a közönségre gyakorolt, mindig egyforma volt. Akinek megadatott a szerencse, hogy személyesen és közelebbről ismerhette, arról is beszámolhat: bármennyire is ő volt korának Nagy Primadonnája, ezt mindig allűrök nélkül, természetes és barátságos lényként élte meg. Művészi egyedülva- lósága mellett ez csak fokozta emberi nagyságát. gy másik nagy színésznő halottunk hatvanadik életévét ülhette volna Karácsonykor, ha nem vetette volna el önként, magamagától virágzó életét. Dómján Edit már egészen ifjú korában úgy döntött — mesélték azok, akik akkor ismerték —, hogy negyven éven túl nem érdemes élni, öregnek nem szabad lenni. Mondta ezt húszévesen, ám abban a korban ki veszi komolyan az efféle kijelentéseket? Ki gondolta volna, hogy éppen Editnél komolyan kellett volna venni? A Ruttkai Évát követő nemzedéknek Dómján volt a legtöbbet ígérő képviselője. Sőt, az ígéret nagy részét önmaga választotta halála napjáig be is váltotta. Nem utánozta Ruttkait, mást sem, fő Tegnap délután négy óra harminc perckor balatonsza- badi lakásunkban megkezdődött a jövő évi családi költség- vetés vitája. A gyermekszoba szőnyegpadlóján helyet foglalt feleségem, jómagam, s a megfigyelőként részt vevő két nagymama, akik várhatóan majd rendszeres segélyben részesítenek bennünket. A kisebbik srác egy csörgőjét rázva megadtam a szót magamnak. Elöljáróban sajnálattal megjegyeztem, hogy a tanácskozáson sajnos nem tudott megjelenni Kupa Mihály, aki kimerítő választ tudott volna adni minden felmerülő kérdésre, s megmagyarázná: miért jut jövőre kevesebb az asztalunkra, mint az idén. Aztán megállapítottam, hogy határozatképesek vagyunk. A jegyzőkönyv vezetésével a fiamat bíztam meg, aki még nem tud írni — biztos, ami biztos, ne emlékezhessen pontosan arra senki néhány hónap múlva, ha rosszul foglaltam állást valamely kérdésben. A feleségem szót kért volna, de emlékeztettem arra, hogy ezt nem teszik lehetővé számára a házszabályok. Sietve leszögeztem azt is: nekem már van kialakult koncepcióm, s ha azt nem veszi az igen tisztelt család tudomásul, akkor én átülök a függetlenek közé. Az ülés — bár a fenekem egyre jobban sajgott a kemény földön — ezután zaDomján Edit vonzereje mégis hasonló volt: magával ragadó természetesség, az elbűvölő kedvesség, és az, hogy mindig, minden szerepében igazi varázslatra volt képes. Akár A bolond lány címszerepét élte, akár Molnár Ferenc Üvegcipö\ének kis cselédlányát, aki amiben látta, képtelen őt felfelejteni. Sőt: attól kezdve azt a Domján-meg- alkotta szerepet elképzelni sem tudja mással. Fantasztikus személyi kisugárzása volt, ez volt a legfőbb titka. Ruttkai és Dómján szerették egymást, sohasem álltak ve- télytársakként szembe, mindegyikük elismerte a másik kivételes képességeit. Időnként talán most is együtt sétálnak, jó barátságban az elíziumi mezőkön, és letekintve keresik azokat az újabb kiugró színésznő tehetségeket, akik a helyükbe léphetnek és léptek. Barabás Tamás vartalanul zajlott. Mindenféle számokat özönítettem a hallgatóság nyakába, még a múlt heti lottószámokat is, hogy ellankadjon figyelmük. Vagy fél óra elteltével, amikor a nők valamifajta kötésmintáról kezdtek tereferélni, gyorsan elhadartam elképzeléseimet: miképp is költsük el majd a pénzünket. Amikor a konyhai kiadásokra napi harminc forintot javasoltam, a szemem sarkából megláttam, hogy hirtelen három kéz is a magasba lendül, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Soroltam tovább : gyermekcipőre (egy pár) 120 forint, gázszámlára (havonta) 405 forint 20 fillér (felkerekítve), szórakozásra heti 18 forint... Ekkor aztán (minő szemtelenség!) közbeszólt az asszony : de hát hol élsz te ? Nem tudod, menynyibe kerül egy liter tej ? Egy kiló kenyér ? Égy pár cipő ? Összevont szemöldökkel néztem rá, s figyelmeztettem: ha még egyszer közbeszól, az etikai bizottság elé idézem, melynek elnökéül rögvest kineveztem magamat. Hiszen fillérre pontosan kiszámoltam : mire jut az ő GYED-e mellett. Tehetek én arról, hogy magasak az árak ? A szavazáson mindenki tartózkodott —t ezért most nincs költségvetésem. Persze így sem jut se több, se kevesebb kenyérre. Czene Attila É ppen a magyar kisipar szomorú helyzetéről szóló elkeseredett vezércikket fejeztem be a helyi lap számára, mikor hallom, hogy valaki az udvaron a mindenszentek litániáját imádkozza. Ez a ház, amelyikben lakom, nincs éppen kongregá- ciós szellemmel telítve, azért kissé meglepdőve néztem ki az ajtón. Tán búcsúsok mentek keresztül a két utcára néző udvarunkon? Nem, csak a feleségem állt a spájzajtóban kisírt szemekkel, és éppen ott tartott, hogy „Szent Özséb püspök, könyörögj érettünk!” — Miért éppen Szent Özséb? — bambultam rá. — Azért, mert az lakatos volt, mielőtt püspök lett volna. Én meg szegény nagyanyámtól tanultam, hogy azt kell segítségül hívni, ha a kulcs nem akar kijönni a zárból. — Hát miért nem szólsz nekem? — kérdem bosszúsan. — Nem vagyok én még any- nyira az ördögé, hogy egy megvetemedett kulcsot ki ne bírnék rántani az ajtóból! Kár volt az ördögöt emlegetni, mert a tenyerem már olyan volt, mint egy vértanúé, de a kulcs csak nem akarta a jót követni. Pedig már a marti- rológiát is elmondtam, noha más hangsúllyal, mint a feleségem. — Miért szólsz ilyenkor nekem? — fakadtam ki utoljára férfiúi következetességgel. — Én író vagyok, nem lakatos. A feleségem csak rám nézett, de nem mondta ki, amit gondolt: hogy mennyivel többet érne, ha lakatos lennék! Ami igaz is, mert akkor helyben lett volna a lakatos, de így el kellett érte küldeni a Jolán szobalányt. (Mári ugyan ő, és szolgáló, de ha már belekerül az újságba, mégiscsak előkelőbb így.) J olán tehát elment lakatosért déli harangszókor, és odajárt érte esti harangszóig. Nyolc lakatosműhelyben járt, és mind a nyolc helyen azt mondták neki, hogy ebben a drága világban egy rongyos kulcsért nem érdemes kifáradni. Már azon tűnődtem, hogy minden zárat elpusztítunk a spájzajtó kedvéért — vannak erre történelmi analógiák is —, de akkorára megérkezett Jolán a kilencedik lakatostól. Ez a kilencedik lakatos nagyon emberséges ember volt, fölemelte az eléje térdelő leánykát, és megígérte neki, ha legközelebb dolga akad valahol a környéken, akkor ide is benéz, de azt csakugyan ne kívánják tőle, hogy ilyen locs- pocs időben, pocsolyákon keresztül ugráljon ide egy kulcsért. Ha meg lefagy a hóié, akkor nagyon csúszós lesz, és ő már negyven év óta nem szeret iringálni. Úgy számítottuk ki, hogy ilyen körülmények közt húsvétig nemigen számíthatunk a lakatos látogatására, és mivel élni addig is kell, legjobb lesz érte egy konflist küldeni. A feleségem ugyan attól félt, hogy megsértődik a mester, amiért nem kétfogatút küldtem érte, de úgy látszik, a szerencse mellém szegődött, mert a mester az egyfogatún is megjelent. Elszívta egy szivaromat, megcsipkedte Jolánt, kifejtette, hogy a lakatosipar helyzetén csak az segítene, ha minden városban csinálnának internálótábort, és annak minden celláján két lakat volna, aztán föltette a szemüvegét, megnézte a kulcsot, és azt mondta: — A helyzet behatóbb körültekintést igényel. — Mi? — meredtem rá megdöbbenve. — Igen, igen — azt mondja —, holnap is el fogok jönni. Akkorára talán a helyzet is megfordul, és felülkerekedik az országos kormányzatban a zsenialitási eszmeerő. Nem mondhatom, hogy a mester ne lett volna szórakoztató, mert csakugyan megjelent másnap, és most már sokkal itthonosabbnak érezte magát nálunk. Megjegyezte, hogy ő a kubát jobb szereti, mint a rövid szivart, a nagyságos asszony jobban tetszik neki, mint a szobalány, ha zsidók volnánk, akkor nem állna velünk szóba — végre pedig fölszólított, hogy menjek be a spájzba, és toljam belülről a kulcsot, ő majd húzza kívülről. A lázatosan szót fogadtam, s el kell ismernem, hogy a mester értette a dolgát... Nem telt bele fél óra, mire elkiáltotta magát: — Megfordult már! Nem a kormányzati helyzetre értette, hanem a kulcsra, amely nagy csattanással csakugyan elfordult, azonban úgy látszik, megbánta elhamarkodott lépését, mert aztán többet nem fordult se té, se tova. — No, ezzel megjártuk! — kacagta a mester elégedetten. Én azonban rosszat sejtve rugdostam meg az ajtót: — Nyissa ki! — Nono, kérem — nyugtatott meg a zsenialitási eszmeerő hitvallója —, sose volt jó az a nagy sietség. Majd később visszajövök. Ennek már négy órája, de a mester még nem jött vissza. Pedig már háromszor küldtünk érte, ígérve neki négylovas hintót, esperesi cingulu- sos szivart és a Notre Dame de Sionból kikerült valódi szobalányt. Attól tartok, hogy legközelebbi vezércikkemet a lakatosipar szomorú helyzetéről még mindig mint internált fogom megírni'. Takáts Gyula Kijózanult borkóstolók November, köd és kóstolás hava. Cefrék és erjedő borok szaga, s — kinek jobb? — kérdi egyre a pohár: rizling, kadarka, dinka fénylik poharainkba. Levél sincs, mégis csupa üzenet járja körbe a szőlős hegyeket, s magasra tartva a bütykös üveg: rizling, kadarka, dinka csorog poharainkba. Csorog s míg fölöttünk eső csapdos, idebent fénylő bütykös a nap most. Mindenki rája emeli szemét. Rizling, kadarka, dinka fürdünk sugaraidba. Egy szál hegedű s bent a hordóba morog a bőgő, szól a gordonka. Húzza a barna pincei banda. Rizling, kadarka, dinka! Sír egy klarinét sípja. S falról az öreg katona képe rákacsint szépen Kis Szent Terézre: — Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak! Rizlint, kadarka, dinka. Repülj a karjaimba! — Ez kell babám! Nem golyó verése, mint a zápor, sáros fedezékre. Ez voltam én! S ki maradt belőlem? Rizling, kadarka, dinka emlékszel sorainkra? — Cseppen a kadar tűzpiros vére. Mint nap tágul asztalterítőnkbe. Nem rizling... Se dinka... Józanítva vérpiros kadarka néz a kóstolókra. Rásüt a képre, présre, határra. Világít az őszi magyar tájba... Nem is isznak. Már csak néznek s nézik s rizling, kadarka, dinka világít, mint a stigma. Nincs költségvetésem!
