Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
1992. december 24., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 1 KARÁCSONY 9 Egy dal, amely meghódította a világot Szinte minden nyelven énekelt karácsonyi ének a „Stille Nacht” Karácsonyestkor kis fények gyúlnak a díszes karácsonyfákon. Itt is, ott is felhangzik a Stille Nacht ismert dallama, melyet a földön milliók énekelnek. Az osztrák Alpok ősi falvában, Obern- dorfban 1818-ban hangzott fel először, s nagy karriert futott be. Generációk követték egymást és a Stille Nacht máig az advent, a karácsony szerves része lett. Szinte minden nyelven énekelik, de ritkán emlékeznek meg szerzőikről, az országról, ahol alkották. A Salzach folyó menti Oberndorf autóval félórányira van Salzburgtól, Mozart szülővárosától, a nyaranként salzburgi zenei fesztiválok helyszínétől. Súlyos építésű, kétemeletes házai ékes oromzatukkal, festett külsejükkel régi hajóstelepülésről tanúskodnak. Lakói a sót a halleni bányákból Bé- csig és tovább szállították a folyón lefelé. A tetőket és hegycsúcsokat most befedi a hó. A salzburgi táj és a szomszédos bajor vidék csillogó fehér áhítatban pompázik. Obern- dorfból különös varázs sugárzik szét, mely az utóbbi százhetven évben az egész világon elragadja az embereket. Salzach-hajósok Szent Nikoláról elnevezett oberndorfi templomában csendült fel első ízben a Stille Nacht-dal. Egy kép a múltból: 1818-as esztendő szentestéje. Hóeséses téli éjszakán a Szent Nikola karácsonyi miséjére mennek a földműves, hajós polgárok. A régi orgona éppen a napokban mondta fel a szolgálatot. De a fiatal katolikus segédlelkész, Josef Mohr és jó barátja, a szomszédos Arnsdorf kántortanítója, Franz Xaver Gruber segíteni tudtak a gondon. Gitárt hoztak és a világi hangszer akkordjaival kísérve hangzik fel először az ének: Stille Nacht, heilige Nacht. A hívek feszült figyelemmel hallgatják Mohr lelkész népi ihletésű versét s a szívhez szóló melódiát, amit Gruber e szent estére komponált hozzá. Karácsonyi miséjük szebbé tételére, szükségmegoldásként szerezték közösen ezt a dalt. Örültek, hogy tetszett a templomi hallgatóknak. Azon az estén, az átszellemült pillanatban a résztvevők egyikének sem lehetett fogalma arról a népeket összekötő világméretű sikerről, amit ez az ének majd elér. Joseph Mohr (1792-1848) Salzburgban született (az idén emlékeztek születése 200. évfordulójára). Apja katona volt, muskétás, püspöki szolgálatban. Anyja költőnő. Gyermekkorától papi pályára szánták. 1815-ben szentelték pappá a salzburgi Dómban. Először káplán-papként vándoréletet kezdett. Lelkipásztori pályafutása, költői tehetsége Oberndorfba helyezésével bontakozott ki. Ezen a barátságos vidéken mutatkozott meg először tevékeny lénye. Mohr bizalmas barátai közé tartozott a kántortanító, Franz Xaver Gruber (1787-1863), aki a szomszédos Arnsdorf községben tanított, kántorizált és Oberndorfban is ellátta az orgonista szolgálatot. Több misét és dalt komponált, de a világ máig legkedvesebb karácsonyi dalát ennek a jóbaráti kapcsolatnak is köszönhetjük. Számos legenda szól a legszebb karácsonyi dal históriájáról. A szeretetreméltó szerzőpáros, Mohr és Gruber megajándékozták az egész világot egy maradandó dallal, az „egyszerű szerzeménnyel”, amellyel örök szépet alkottak. Az Alpok országa régi karácsonya, a Stille Nacht-dal, a megbékélés angyali üzenete ma is a szívekben visszhangzik. A mienkben is. Dr. Domonkos János CSENDES EJ Csendes éj, szentséges éj! Mindenek nyugta mély; Nincs fenn más csak a szent szüle-pár Drága kisdedük álmainál, Szent Fiú, aludjál, Szent Fiú, aludjál! Csendes éj, szentséges éj! Angyalok hangja kél; Halld a mennyei halleluját, Szertezengi e drága szavát: Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít! Csendes éj, szentséges éj. Szív örülj, higgy, remélj! Isten szent Fia hinti reád, Ajka vigasztaló mosolyát! Krisztus megszületett, Krisztus megszületett! UJKÉRY CSABA Gyertyagyújtás előtt A nagy asztal uralta a szobát, a vastag zöld térítőt az arany indák úgy beágazták, mint öreg torony derekát a szövevényes borostyán szertefutó szálai. Közepén egy szecessziós gyümölcstartó derengett, mellette a gyöngyház belsejű tengeri kagyló, melyben valamikor vastag szivarok és kecses szivarkák szürke hamuja gyűlt. Most üresen álltak, a leszálló alkony maradék fényében. Ézsiás az öreg hintaszékben ült, kezét a karfán nyugtatva hátradőlt. Lehunyta szemét és arra gondolt, hamarosan elkövetkezik a gyertya gyújtása. S az évek, fecskeszárnyon suhantak a letűnt idők nyomán... Zúgott az erdő. A szelek belekapaszkodtak az évszázados fák koronáiba és könnyedén, mint gyermekek a nyárbokrot, megrázták. Hullottak a hópamacsok és jégcsapok törtek a dermedt ágakról. Haragos volt a magas mennyboltozat, mintha nem is karácsony, hanem a viharos szelekkel járó nyári délután lenne. A fiú az ablak előtt térdelt, s meglehelte a párás üveget. Aztán ujjasával hosszan dörzsölte, hogy jobban kilásson a világba. De, nem volt ott semmi különös, csak a megszokott látvány tárult elé. Az öreg, göcsörtös ágú szilvafa s mögötte a düledező istálló horpadt zsúpteteje. A kút ágasa egyenes derékkal merevedett felfelé, és a veder aljáról hosszan csüngött alá egy vastag jégcsap, mintha szakálla nőtt volna. A közeli erdő fái sejtelmesen bólogattak, mint nagy titkok tudói. — Édes — szólt a fiú a belépő anyjához —, járják a manók ilyenkor az erdőt? Az asszony letette a kosarat és megvonta vállát. — Ki annak a megmondhatója, fiam... — Megmarkolt egy köteg ágat. Félbetörte, aztán kinyitotta a tűzhely vasajtaját és belökte. A lángok kicsaptak, kesernyés füstöt pöf- fentve a szobába. — No, de Szentkarácsony vagyon — erősködött a fiú. — Ilyenkor az angyalok járnak... Mesélte öreg szülém... Az asszony megigazította a gőzölgő lábast a tűzhelyen, egy pillanatra felemelte fedelét, belekavart. — Hun van az már szegény?! A fiú elgondolkodott. Igaz. Már rég nem vonta ölébe nagyanyja, hogy simogassa rakoncátlan fürtű fejét, és nem súgott fülébe oly dolgokat, miket senki más emberfia nem. ismerhetett. Szépséges történetek voltak ezek tündérekről, manókról és az Árgyélus királyfiról. A mesék birodalmában jártak, és ott oly csuda dolgok estek, hogy azóta is emlékezik rájuk és gyakran álmodik velük. De újabb mesék nincsenek, mert nagyanyja elköltözött oda, ahonnan nincs visszatérés. De ő tudta, hogy egyszer majd találkoznak! Azóta magányosan térdel az ablak előtti lócán, és tölti idejét. Apja sötétben kel és érkezik, fáradtan. Mosakszik, eszik. Pár szót váltanak, aztán zörren az üveges szobaajtó, és becsukódik utána. Anyja egész nap lót, fut. Az ételt elé teszi vagy munkára ad parancsot, s mondja, nem ér rá foglalkozni vele. Nagyfiú, szolgálja ki magát és segítsen a ház körül. így telnek napjai, — de a mesék, ott vannak körülötte. S ha lehunyja szemét, nagyanyját is látja, amint hamiskásan mosolyog, vagy mint aki csodát lát, mutat az erdő felé. Lemászott a lócáról, és a nagy ládához ment. Kinyitotta fedelét, és kivette bekecsét. — Hát te, hová készülsz? — kérdezte az anyja csodálkozva. — Kimennék... — Hová? — Ide, a ház köré... Az asszony megcsóválta fejét, megigazította a bekecs begyűrődött gallérját. — El ne tekeregj! Ma korábban jön apád, hisz tudod. A fiú fólintott. Zsebébe süllyesztette kezét, és kilépett a csípős délutánba. A magasban ónos, szürke felhők rohantak az erdőn túlra. Feketetestű madarak sodródtak a szélben, mint tollpihék a becsapódó ajtó huzatában. A kutya előjött a farakás mögül. Farokcsóválva rázta fejét, zörgött rajta a lánc, és párat vakkantott. A fiú körülnézett. Sajnálta a kutyát, a lánc miatt. Most nincs senki a láthatáron s nem akármilyen napot élünk — gondolta, és eloldotta. A házőrző boldog csaholás- sal fogadta: s ha két lábra ágaskodott, nagyobb volt, mint kis gazdája. — Gyere Burkus, vágunk kis fenyőt — mondta a gyerek, és megindult a kamra felé. Az ajtó nehezen nyílt, mert a szél oda hordta a havat, de addig rángatta, mire sikerült. Volt ott egy kisbalta, amivel az apró gyújtóst szokták vágni. Azt fogta könyékhajlatába, miközben kezét zsebre dugva, indultak a kutyával. Keresztülvágtak az udvaron. A hátsó farakásig volt taposott ösvény, de a favágítótól elfogyott. Helyenként térdig süppedt a hóba. Burkus hol előtte szaladt, hol utána, hasa seperte a havat és jókedvűen kapkodott bele vadűző fogaival. Melege lett. Kigombolta bekecse nyakát, és úgy látszott, nemcsak lehelete párája gomolyog szája előtt. Tudta, hogy ezen a napon ajándékot szokás adni, s emlékezett, hogy ilyenkor több jut az esti asztalra is. Idén hogyan lesz? Jut-e valami a kalácson kívül? Nem reménykedett. Ha csak az angyalok meg nem szánják — mert otthon ha pénzről esett szó, annak mindig gyászos vége volt. Ha kívánhatott, bizonyára lábára gondolt volna. Mert kis csizmája, már nemcsak a varrás mellett feslett, hanem több folt sem fért volna talpára, ha egyáltalán létezne olyan csizmadia aki a reparálását vállalta volna. Szorította is a lábát, alig volt rajt, nemcsak latyakos lett, hanem fázott is benne. A kert végéből kanyargott az út a fák közé. Most csak annyit lehet látni, hogy a két szélén, a bokrok mentén magasabban púposodott a hó. Sejteni lehetett, hogy merre vezet, és ő szorgalmasan taposta. Szemből erős szél támadt, szinte beléfojtotta lélegzetét. Egyszerre, valami feketeség hullott elé, és belesüppedt a hóba. Lehajolt, és megfogta. Egy halott madár volt, egy feketerigó. Lábán az ujjak befelé hajolva dermedtek, apró gombszeme nyitva, nem rebbent a rászálló porhóra. Megfagyott. Hiába jön a kikelet, nem dalol többé Szélúrfinak, és nem száll a kacagó nap aranypálcáira. A fiú, elszomorodott. A madarat kiterjesztett szárnnyal rátette egy közeli bokor ágára, mintha repülni készülne. A kutyának intett, hogy induljon előre. De Burkus nem mozdult. Hátsó lábára telepedett és nyüszíteni kezdett. S ekkor a szélroham megállt, és egy szempillantás alatt olyan csend lett, mintha minden élőlény kitelepedett volna az erdőből. Egy anyóka tűnt elő a fák közül. Testére csavart kendője fehér. Kezében bot, hátán batyu. Ment, ügyet se vetve az útra, mögötte egy őz baktatott. A fiúnak elállt a lélegzete. Kiáltani akart, de nem jött, ki hang a torkán. Éppen olyan — gondolta, — mint akiről a mesét hallotta, s mögötte a gida. Az anyóka, ahogy eltűnt a fák között, a fiú tagjainak merevsége felengedett, és hang is jött már a torkán. De nem hallotta senki, csak Burkus toporgott idegesen mellette. Megindult arra, amerre az anyóka eltűnt. S csodák csodája, bár nem látott nyomot a hóban, mégis tudta merre kell mennie. Egyszerre kiért a fák közül. Előtte volt a tisztás, melynek közepén tűz égett, és szélén egy házikó állt. A tűz körül emberek ültek. Vénséges vének, szakálluk a földre ért. Ez egy másik mese — gondolta a fiú és emlékezett is rá. A tűz lángja felcsapott, szikrák pattantak és szálltak a magasba. Várta, hogy megzen- düljön az ég, elolvadjon a hó és virágok üssék fel fejeiket, és előjöjjön a kislány is karján a kosárkával. De nem ez történt. A vének feléje fordultak, kutyája a háta mögé húzódott. Ekkor kinyílt a kisház ajtaja. Kilépett az anyóka, és intett. Ahogy közelebb lépett, a tűz világánál felismerte az arcvonásokat. — Jer bátran — mondta az anyóka. % — Szülém... — motyogta a fiú. Az anyóka csak mosolygott. Megfogta kezét, és bevezette a házikóba. Az asztalkán kicsinyke fenyőfa. Egy szál gyertya égett rajta, ez volt minden dísze. Alatta egy pár piros, ráncosszárú csiz- mácska. Úgy táncolt rajt a gyertyaláng fénye, mint tavaszi napsugár a reggeli víztükrön. — Az enyém? — kérdezte hitetlenkedve a fiú. Az anyóka bólintott. — A tied. Miként a mesék is, amelyek sosem fogynak ki életedből, és kitöltik szeretettel szíved... Ézsiás a csengő hangjára riadt. Megdörzsölte szemét. A szoba sötét volt, az utcán a neonok fényei derengtek. Feltárul a szoba ajtaja. Hallatszott az égő csillagszórók sercegése, beszűrődtek a színes égők fényei, és a Mennyből az angyal dallamai. Felállt, és visszanézett. Öreg hintaszék billegett mögötte...
