Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. november 21., szombat Egy órával előrébb, egy évtizeddel hátrébb Riga tele „Do You want to buy, original russian army coat?" Ezzel a kissé nyakatekert angol mondattal állított meg Rigában Alex, a Kings Burger nevű étterem előtt. Vagyis, hogy akarnék-e venni eredeti orosz katonai egyenruhát? S hogy lássam, nem a levegőbe beszél, azonmód elő is rántott a táskájából egy kitüntetésektől zörgő kabátot meg két sapkát. — Nem drága, harminc dollár az egész — tette hozzá félmosollyal, ami annyit jelentett: alkudni persze lehet. Csak legyen üzlet, s valamennyi pénz. Dollár. Itt most ez kell, mert ezért még áru is van a boltban. Lettországban most a dolláros bolt az üzlet. Rigában egymást érik a valutáért árusító üzletek, amelyekben mindenfélét lehet venni, a Coca-Colától a nercbundáig, a húskonzervtől a Barbie-ba- báig. A rubeles boltok sem üresek. Csakhát a választék, meg a minőség... Ezért aztán a dollár a fizetőeszköz, és minden más valuta, második helyen a svéd koronával. Ami egy kissé enyhíti talán a helyzetet az, hogy a pénzváltóhelyek — ezek szintén lépten-nyomon megtalálhatók — oda-vissza váltják a rubelt. Egy dollárért 170-175 rubelt adtak, míg 185-öt kellett adni, ha valaki épp dollárt akart venni. A valutavásárlásnak persze vannak korlátái, de a legnagyobb maga a fizetés. Ami átlagosan 2000-2500 rubel. Vagyis 15 dollár — havonta. Alextől tudom mindezt, aki, miután megígértem, hogyha egy kicsit elkísér a városban, akkor veszek tőle egy sapkát. Két dollárért. A kétdolláros ajánlaton kicsit somolygott, de azért lelkesen vállalkozott a kíséretre. Alex egyébként igazából Alekszej, szülei oroszok, ő már Rigában született. Amikor nagyon hiányos angolsága okán próbáltam orosz nyelvre áttérni — amit viszon én beszélek igen gyengén — elhárította, inkább az angolnál maradt. így van ez máshol is. A boltokban inkább törve angolul vagy németül szólal meg az eladó, még akkor is, amikor egyik társunk — meglepően jó oroszsággal — kérdezett valamit. Pedig Riga lakosságá„Lettország megszállása bűntett!” nak jó 50 százaléka orosz nemzetiségű. S mivel az orosz nyelv volt a hivatalos ez idáig, nem is igen tanultak meg lettül. A lettek viszont kénytelenek voltak oroszt tanulni, értik is, csak nem beszélik. (Érdekes példája volt ennek egy lett-litván párbeszéd, amely angolul zajlott a fülem hallatára.) Alex is jobban szereti, ha így szólítják és nem Alekszejnek, és a lettekhez húz. A néma tiltakozást az orosz megszállás ellen itt-ott hangosabb is felváltja. Mint például az az ötszemélyes tüntetés a rigai Szabadság-szobornál, ott táblákon követelték a megszállók távozását. Az egyik tábla felirata így szólt: „A megszállók előbb vezető beosztásba kerültek, majd elfoglalták a hivatalokat, mára meg ők a lett nép!” Egy másik: „Lettországnak csak a megszállók távozásával van esélye a túlélésre." — Mit szólsz ezekhez?— kérdezem Alexet, aki csak legyint:— Politika. A lettek nem szeretik az oroszokat, ami nem is csoda. De ez az egész engem nem érdekel, csak a gazdaság. Az üzlet. Az üzlet, amit — mint több hasonló országban is — a volt vezetők kezdtek el. Lettországban az oroszok. Ők ültek közel a tűzhöz, ők tartják markukban most is a legjobb vállalkozásokat. A sokemeletes egykori pártszékházból pedig nemzetközi üzleti központot varázsoltak. Most már a lettek is rájöttek, hogy üzletelni kell a megélhetéshez, egyre több az üzletember. Mint például Alex, aki még nincs 16 éves. Délelőttönként az iskolapadban ül, mint mondja, jól is tanul, de a délután — néha pénteken az egész nap — az üzleté. Először a várost járja, hozzám hasonló, külföldinek látszó emberek után kutat, délután pedig irány a kikötő. Akkor jön ugyanis a svéd hajó. Ez a nap legfontosabb eseménye, mert ekkor a svéd turistáknak komoly pénzért lehet eladni az orosz egyenruhát, sapkát, kitüntetéseket. Van, aki direkt ezért jön át Svédországból. Alex tehát üzletember, mint mindenki Rigában, aki egy kicsit is jobban akar élni. A legnagyobbat úgy hívják, Eriks Grinbergs. Grinbergs ma a leggazdagabb ember Lettországban és még a Szovjetunióban, meglehetősen alulról kezdte tevékenységét. Meg is orroltak rá a „nagy emberek”, annyira ment a bolt. Üzletpolitikája igen egyszerű volt: végy olcsó, ám még elfogadható minőségű termékeket, add el viszonylag kis haszonnal, de forgalmazz rengeteget. (A mai magyar gazdasági élet szereplői is tanulhatnának tőle.) A pártállami vezetők azonban nem akartak tanulni, inkább leállították. Grinsbergs nem adta föl, becsukatott boltjai helyett az utcára ment, ott folytatta, s amikor eljött a lett szabadság, úgy gondolta, ismét színre lép. Ma virágban „utazik”, a csodás rigai virágpiacok mindegyikén az ő áruja díszeleg. Grinsbergs ma nemzeti hős, példakép. Alexé is, mondja, szeretne egyszer olyan lenni, mint ő. Meg is kérdezte nyomban tőlem, mit lenne érdemes Magyarországról behozni Lettországba, és mit lehetne kivinni? Hosszas tanakodás után a vodka látszott a legjobb üzletnek, Rigában 150 rubel körül van egy félliteres Szta- licsnaja, nálunk éppen a duplája. Jó biznisz, persze csak ha nem rakódik rá vám meg adó. Ezt már egy 15 éves gyerekember is tudja. Nagy tételben azonban nehéz lenne becsempészni, így aztán megmaradunk a kis tételű barterAz óváros egyik érintetlen része nál: iszunk a közeli kocsmában „szto grammot”, én fizetek, ő meg két dollárért megszámítja nekem a kapitány sapkáját. Az elégedettség hangulata tölti be a kiskocsmát, majd Alex rápillantva az órájára felugrik: mennie kell, hisz fél óra múlva befut a svéd hajó. Címet cseréltünk — hátha egyszer még szükségünk lesz egymásra — vagy ha sürgősen kellene orosz egyenruha — mondja Alex —, írjak bátran, küldi csomagban. Másnap reggel óriási szélre ébredek: a tengerparti szálloda ablakán csattog a víz, a hatalmas széllökések a tengervizet spriccelik Jurmalára. Kicsit később már a havat hordja a szél, szinte vízszintesen „esik”, s csak a bokrokon látszik a fehérség. Valutásbolt, tele áruval Lettországba így jött meg a tél. Az idén ebben nem sok öröme lesz a két és fél milliós országnak. Energiában ugyanis nagyon szegények, teljes egészében Oroszországtól függenek. Ezért, bár hangoztatják, hogy a kibékülés lehetetlen, s hogy a forradalom nem ért véget, a barikádokat csak ideiglenesen tették raktárba, a politikán is érződik: a mínusz tizenkét fokos téli átlaghőmérséklet még a legnagyobb ellenszenvet is enyhíteni tudja. Jurmala, ahol a szálloda van, mintegy 15 kilométerre fekszik Rigától, az Északi-tenger partján. Kedvelt üdülőhely már sok száz eszA szatyrok üresek... Riga, a Hotel Latvija 26. emeletéről tendeje, még a cári időkban fedezték fel, s építették az első dácsákat. Természetesen az utóbbi évtizedekben is a felső vezetők tartózkodtak itt a legtöbbet, vigyázva arra, hogy a kisváros megtartsa jellegét. Ez már csak azért is tiszteletre méltó, mert a rigai óvárosban is hasonló típusú építészeti megoldásokkal találkozhat a hozzáértő, csak ott azért utcánként legalább egy helyre építettek egy szürke betonkolosszust... Jurmalá- ban érintetlenek, épp ezért roppant hangulatosak az utcák. Különösen igaz lehet ez nyáron, amikor nem fúj 130 kilométeres szél, havat hordva. De most fúj, ezért gyors fotózás után mindenki visszamenekül a meleg szállodába. Még teszek egy rövid „sétát”, itt van Jurmalában az a rezidencia is, amelyben először találkozott egymással a három balti államfő. A litván Lands- bergis villája azonban most nagyon csendes, sok néznivaló nincs rajta. A nagy szél másnapra épp csak annyit csillapodott, hogy a repülőgép felszállhatott. Amikor jöttem, csendes és napos volt a repülőút. Leszálláskor mégis hatalmas viharba kerültünk Riga felett. Most viharban szállt fel a gép, ám amint elhagyta a repteret, a felhők fölött ismét kisütött a nap... Varga Ottó
