Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-31 / 256. szám
1992. október 31., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Árpád, A mikrovilágot érméi érzékenyebben tárja elénk Magyar József, aki a harmadik díjat kapta. Oly közel férkőzik a virágok, bogarak világához, hogy szépségükben fel tudja mutatni a valós természetüket Török József: Parasztház is. Péter János Nyitás című képe a harmadik díjat érdemelte a zsűritől: a pap és a kapu itt szimbolikus értékű. A VI. megyei fotópályázat és kiállítás ha szűk keresztmetszetet is mutat a somogyi alkotók munkásságából, arra mindenképpen érdemes, hogy odafigyeljünk rá. A kiállítás a Somogy Megyei Művelődési Központban tekinthető meg. Horányi Barna VI. MEGYEI FOTÓPÁLYÁZAT Eladom mindenem Első díjas Csonka Béla kollekciója Az idő kereke hátrafelé forog? A VI. megyei fotópályázat a sorrendiségben előre mutat, jelzi a Somogy Megyei Művelődési Központ szándékát: a folytonosság elkötelezettje. Mégis, a néző úgy érzi, az idő kereke hátrafelé forog... Nem a művészi teljesítményekben, hanem a témaválasztásban. A szociófotónak titulált képi fotósszemlélet uralja a mezőnyt, de lehet, hogy épp ettől újra időszerűt Csonka Béla: Falusi idill ragadtak meg a kamera mesterei. A szociális témák újra előtérbe kerültek — nemcsak Somogybán, ahol a fotópályázatot meghirdették, hanem szerte a hazában. Az idő kereke valóban hátrafelé forog? Csonka Béla, — a pályázaton kollekciójáért első díjat nyert fotóművész — fogalmazza meg talán a legközvetlenebbül ebbéli mondandóját. A Falusi idill című fotója ugyan fekete-fehér változatnak készült (ám jobb, ha nem firtatjuk a technikai barvúrokat), de a pusztult falu képét, a kidőlni készülő villanyoszlopot, az időette falusi pléhkrisztust, az időette kocsikereket, a lepusztult falusi házat olyan környezetbe vonja színeivel, hogy van okunk a reményre. Á szerző talán legmegdöbbentőbb fotójának a címe is mindent elárul: Minden eladó. Használt cipő, ruha — levetett holmi, amit még talán az árus is használhatna, de bizonyára másra is kell, mint használt cipőre, ruhára... A második díjas Török József (szintén a kollekciójáért jutalmazták) Parasztház című fotója múltat idézően is napjaink benső emberi igényét fogalmazza meg. Ugyanígy „olvashatunk” a Régi idők tanúi, a Tornác alatt című képeiből, vagy Péter János Tyúkanyó című fotójából. Meglepően kevés ízelítőt kapunk a nem paraszti lét világából. Itt ugyancsak Csonka Béla egyik művére hívhatom a figyelmet, hiszen a Téglagyári munkás című fotója magáért beszél az előzőleg említett képeivel összhangban. A tájábrázolás mestere Rozslay Géza, Szentiványi UJKÉRY CSABA B amuló krizantémok A sötétség lassan oszlott október utolján. A hideg reggel előkúszott az éjszaka köpönyegéből. Régóta nézte a sötét meny- nyezetet, és várta a megváltó sugarakat. De amik beszűrődtek az spaletta repedésein, -csak fénycsíkok voltak. Nem kísérte mádárfütty, mint selymes nyári reggeleken, hanem rekedt károgás. Kikászálódott ágyából, és megdörzsölte borostás arcát. Vissza se nézett fekhelyére. A teknő rég kiképződött teste nyomán, és ember „emlékezete óta nem volt beágyazva. Utoljára tán akkor, amikor még volt, aki megtegye. A másik ágy be volt vetve. Magasan domborodtak a párnák, és a földig érő sárgás ágyterítő eltakarta az évek óta mozdítatlan dohos ágyneműt. Magára vette kabátját, és az ablakhoz sántikált. Nyekeregve nyílt a rozsdás zsanérú fatábla, és leheletének pamacsa rápárásodott a homályos ablaküvegre. Újra meglehelte, és a kabát ujjával ledörgölte az üveget. Semmi kétség, az éjszaka hó esett. Mintha belisztezték volna a tájat. Éppen, hogy csak kifehéredett a farakás, a düledező disznóól teteje, az öreg eperfa göcsörtös ágai és törzsének egyik oldala. A krizantémok — villant agyába a gondolat. Még szerencse, hogy letakarta a virágokat, ilyenkor már nem lehet bízni az időben. Nagy nap virradt, Minden- : szentek. Neki ez a nap az ünnep. Nem a karácsony, mert nincs kivel megosztani estéjét. )S nem az újév, miért mulatozna, hogy még tart ez a szorongásos küzdelem, amit életnek neveznek. A sublóthoz ment. Kinyitotta ajtaját, és kivette a polcról a fehéres üveget, amelynek az alján még volt egy kevés ital. Megkeseredett száját átmosta a pálinka, égette torkát. Ösz- szerázkódott, gyomrában melegséget érzett. A konyhában a szokásos rendetlenség fogadta. Nem tűntek fel neki a mosatlan edények, a krumpli és hagymahéj az asztal szélén. Ha kellett a hely, csak letaszította. Nagy ritkán, amikor már lába akadt a hulladékba, összesöpört. S mikor már nem volt mit használnia, elmosogatott. Aztán megint jó ideig nem volt rája gondja. így élt egyik napról a másikra, hétről hónapra. Ebből a rendetlenségből csak a komód tűnt ki. Azon mindig tiszta terítő volt. Felette két megsárgult fotográfia a barna fakeretben. Egy asz- szony, kinek fejéről csipkés szélű kendő omlott alá vállára, aztán deréknál a rajzolat elmosódott. Mellette egy kisfiú nézett nagy komolyan a világba. Ingnyaka begombolva, amit vékony pántlika nyakkendő csokrozott. A képek alatt üvegváza, és benne virág. Még télen is ciprus-, vagy fenyőág. Ezsiás megállt a képek előtt, ujjai összefonódtak. — Újra reggel... — mormogta. Érezte, hogy szemébe melegség gyűlik, és a pálinkaíz sóssá változott. Sokszor megállt a gépek előtt, és beszélt hozzájuk. Ilyenkor úgy érezte, hogy nincs egyedül. Hitte, hogy hallják, amit mond, és válaszukat is érteni vélte. Gyakran ment a temetőbe. Egy sírban volt mind a kettő. Előbb a gyerek, két évre rá az anyja. S ennek már több, mint tíz éve. Ő is oda tér majd. A sírt keret övezte, a virágok gondozottak. A kőkereszt mellett mahónia. A sarkokon vázák. Ha egy száraz levelet rásodort a szél, morogva vette le. Mondták, akik ismerték, hi- bádzik a feje.'Nagyobb gondot fordít a temetőre, mint a portájára. Évekkel ezelőtt, a városban a temetkezési vállalat kirakatában a kegyeleti tárgyak között, látott egy lámpást. Hajlított vasból volt, s mint a behavazott üveg a borítása, s benne a láng. Örökmécses volt, amit lábra lehetett állítani vagy láncra függeszteni. Nagyon megtetszett neki, de annyiba került, ha minden pénzét odaadta volna, se lett volna elég. Akkor elhatározta, hogy egy ilyet mindenképpen szerez. Gyűjtötte rá a pénzt, de amikor együtt volt, már hiába utazott a városba, nem kapott. Hiánycikk, mondták. Az maradt évekig. Amikor már feltűnt az ajtóban, a kopaszodó alkalmazott csak megrázta a fejét. Szót se váltottak. Ő megfordult s tudta, megint hiába jött. De nem feledkezett meg fogadalmáról. Úgy kereste fel kéthavonta a fekete keretű ajtót, mintha penitenciaként lenne rá kiróva. Nem emlékezett, mikor érte utoljára öröm, mint két hete. Megtette a szokásos utat. Amint benyitotta a zörgő ajtót, az eladónak az ábrázata felderült. Benyúlt a pult alá, és rátette diadalmas arccal a lámpást. Ő meg csak nézte, mint aki nem akar hinni a szemének. — Mindössze öt darab jött — mondta az eladó. — Elvitték volna az első nap, de egyet elraktam. — Isten fizesse meg a jóságát — morogta Ézsiás, miközben kiszámolta a pénzt. Úgy vitte haza a barna papírosba csomagolt szerzeményét, mint más, ha aranyból lett volna. Otthon alaposan megtisztogatta. Megtöltötte denaturált szesszel, és a váza mellé állította, megyújtotta a kanócot. Egy hétig strázsált ott a lámpa. Vibráló lángja éjjel-nappal táncolt a derengő fényképeken. Tegnapelőtt vitte ki a temetőbe. A bilincset rácsavarozta a kereszt felső szárára. Úgy nézett ki a corpus felett, mint egy fekete glória. A lámpa arasznyi láncon csüngött az ezüstös test lába alá. Meggyújtotta a kanócot, és nézte a felkelő szélben hintázó lángot. Az aprócska fénnyel életre keltek, akik lent nyugodtak. Oly tisztán látta arcukat, mintha tegnap váltak volna el. Sokáig állt ott összefont karral, míg beesteledett. Arra eszmélt, hogy fázik, vacog a foga és teste reszket. Ahogy elbotorkált a sírtól, vissza-vissza nézett. A lángocskát messziről is látni lehetett és úgy gondolta, most már mindig így lesz. Megtörölte arcát, kissé meghajtotta fejét és elfordult a képektől. Tekintete a pálinkás üvegre esett. Ivott volna még egy nyeletet, de üres volt. Nagyot sóhajtott, aztán reggeli tevékenységéhez látott. Vizet kellett melegíteni, megmosdani, mert ünneplőbe öltözik. Minden évben egyszer teszi, ezen a napon. Valamit főznie is kellene. Délután kimegy a temetőbe. Feltette kalapját és kilépett az ajtón. Az ég szürke volt, mind világosabb lett. A ház végében volt a kert, amiben a krizantémokon kívül alig termett valami. Szántatlan volt a hostély, s a nagy diós fák alól a szomszéd gyerekek és a madarak szedték fel a termést. A vékony hó elolvadt a bak- kancs alatt, s a virágokon lévő zörgő újságpapírokról könnyedén leseperte. Gyönyörködve nézte a sárga és habos-fehér virágfejeket. Kétökölnyi nagyságban pompáztak. Annyi volt belőlük, hogy az utcát elláthatta volna. Ez volt az ő termése. Voltak kisebb fejűek is, és a decemberi faggyal dacolni tudó ka- talinok is. Tudták a környékbeliek, és jöttek, hogy adna pár szálat. Ézsiás jó szívvel adakozott, mint bőkezű gazda szüretkor. Amikor kérdezték, mivel tartoznak, megrázta fejét. — Mint egyszer, édespárosban — suttogta, és senki se értette mire gondol. A délelőtt így telt. Aztán felvette fekete ruháját. Karjába az ölnyi virágot, és remélte, hogy az aprócska láng a sír felett újra megvilágítja a rég nem látott arcokat. A temetőben sokan voltak, és ő mintha haza ment volna, lépett be kapujába. A jól ismert csapásin tartott a sír felé. Mintha találkozóra ment volna. Nem érezte karja fáradtságát, csak a virágok kesernyés illatát. Minden fehér volt, s a lélek tiszta. Fejét lehajtotta, hogy majd csak ott emeli fel a kereszt előtt, a himbálódzó apró fényre. M egállt. Tekintete végig simította az árvácskákkal beültetett halmot, a kereszt szárát. S ekkor valami döbbeneteset látott. A lámpa hiányzott, csak letört csonkja árválkodott Krisztus feje felett. Az első pillanatban ordítani szeretett volna, de aztán hirtelen valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállta meg. Most értette meg igazán, hogy minden öröm múlandó ezen a világon. Letette a kereszt tövébe a krizantémokat. Ekkor vette észre, hogy némelyik fejen a szirmok bámulni kezdtek.
