Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-24 / 250. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. október 24., szombat Amikor a falak beszélni tudnak Évente többen megfordulnak a Székelyföld jeles alkotótáborában Gyergyószárhe- gyen. Ferenc-rendi kolostor a székhelye a művésztelepnek immár tizennyolc esztendeje. Találkoztak itt eddig írók, művészek, népi mesterségek éltetői. S Szárhegy hagyományához híven a résztvevők a kolostor bejárata utáni folyosó falán örökítik meg nevüket. Mostanság látható a bal oldali fal is, amelyik évekig kushadt eltakarva. A romániai magyar és román írók, az úgynevezett Kriterion-találkozón próbáltak választ találni a kisebbségi lét, az egymás mellett élés, a kultúrák találkozásának megannyi kérdésére. S voltak olyan balgák, hogy az elhangzottakat megjelentették a Korunk folyóiratban. Lett is galiba, a hatalom kiadta a parancsot, hogy többet elő ne forduljon hasonló szentségtörés, s követelte, hogy meszeljék le a találkozón résztvevők nevét. A tábor vezetői gondoltak egy merészet és nagyot, s nem meszeltek semmit, hanem amolyan spanyolfalat húztak a feliratos fal elé. így Szárhegy hűen őrzi azoknak az emlékét, akik az azóta eltelt esztendőkben az erdélyi, a magyar kultúra és politika jeles személyiségei lettek. A pótfalat két esztendővel ezelőtt bontották le, 90 őszén, amikor a marosvásárhelyi események, két fővárosi bányászlátogatás után ismét a román és magyar szellemiség jeles képviselői vitatták a romániai demokrácia jelenét és jövőjét, azon belül a kisebbségi lét mindennapos gondjait. Azóta látható a kolostorbejárat mindkét fala. művészek, írók aláírásaival, mintegy emlékeztetőül is, hogy a rendszerek változnak, de az igaz szó, a művészet megmarad minden korokon átal. Bálint András (Fotó: Nagy P. Zoltán) Szentpétery, a haditudósító Dr. Szentpétery Tibor életét egy fényképezőgép mentette meg. Az a Leica, amelyet arca előtt tartott, amikor találat érte. Mindez pedig történt 1942. augusztus 15-én, Korotojak térségében, a háború kellős közepén. De hogy került a jogászdoktor Szentpétery, a Pénzügyminisztérium tisztviselője egy fényképezőgéppel a háborúba? Nos, úgy, hogy szenvedélyes amatőrfényképész lévén, jelentkezett a haditudósító század szervezésekor kiírt pályázatra. És így éppen, ötven évvel ezelőtt, 1942 júniusában a haditudósító századdal elindult a doni frontra. Amit ott fényképezett, abból láthat most néhány százat a látogató a Legújabbkori Történeti Múzeum földszintjén A sítók eredeti negatívjait a szovjet csapatok elől menekítve előbb elvitték az ország nyugati végébe, s később elégették őket. Igaz, van a Legújabbkori Történeti Múzeum fényképtárának vagy ezer felvétele a haditudósító század fotósainak munkáiból. Ezek többnyire a háború után megszűnt újságok archívumaiból kerültek a múzeumi gyűjteménybe. A mostani kiállítás teljes anyaga jelentősen megnöveli a haditudósítói fényképkollekciót. S hogy milyenek is Szentpétery Tibor harctéri felvételei? Rendkívül igazalmasak. Szubjektivek, és mégis tárgyilagosak. Természetesen kíváncsisággal fordul a hadi események látványos és szorongás! haditudósító címmel. A sebesült haditudósító — mert azért ha életmentő volt is a fényképezőgép, a sérülést nem mindenütt védte ki — gyógyulása után már nem tért vissza a frontra. A haditudósítók központi telepén a.film- és fotóalosztály parancsnokaként alkalmazták. E központi telepen gondoskodtak a harctéri felvételek előhívásáról, kidolgozásáról. S innen juttatták — a Vezérkari Főnökség elbírálása után — a képeket a sajtóhoz. Szentpétery a budaté- tényi haditudósító laktanyában saját felvételeinek nega- tívjairól nagyításokat készített, s azt otthonában őrizte. Sikerült a fényképeket az ostrom alatt és az utóbbi évtizedek viharaiban is megőriznie. Ennek különösen azért van jelentősége, mert a haditudóVonuló honvédek (1942 június) keltő részletei felé. Felvétele ugyanakkor megkomponáltak hangulatkeltők, részvétet ébresztők. Valamennyi kép dokumentumként is értékes. De különösen azok, annak a tíz napnak a fevételei, amelyeker Szentpétery a repülőfőhadnagyként szolgálatot teljesítő Horthy István kormányzóhelyettes közelében dolgozhatott. Szentpétery Tibor a háború végén amerikai fogságbe esett. Hazatérve fotoműhelyi nyitott, s ott dolgozott, amíc üzletét nem államosították Fotóművészként megörökítette szülőföldjének, Erdély nek szász templomait, erről és az 1956-os forradalomról je lent meg fotó-könyve. (kádárj Labanga das. az első Krisna-tudatú szerzetes, az első magyar avatott bhakta. A kaposvári Hare Krishna Fesztivál szünetében merészkedtek gondolataink a hit- és valláskultúra területére. Labanga das, úgy érzem, egykor egy igen érzékeny, istenkereső ember volt, ám, hogy miért éppen a védikus tudás lett tudása, erről beszélgettünk. — Tizenöt éve találkoztam egy illetővel, akinél volt egy Bhagavad-gita, angol fordításban — kezd a történetbe a mosolygós bhakta, Labanga das. — Tehát nem én voltam az első, akit foglalkoztatott a Krisna-tudat, noha avatott bhakták akkor még nem voltak nálunk. A lakásom lett az első Krisna-templom hazánkban, itt volt az első védikus avatás is, tűzceremónia a padlószőnyegen. — Miként viszonyult a Krisna-tudathoz az a kor? — Akkoriban nehéz dolgunk volt, mert szinte tiltották a Krisna-tudatot. Emlékszem egy újságcikkre, amely egy kalap alá vett bennünket azokkal a szektákkal, ahol meg mérgezték az embereket, gyilkosokkal azonosították a Krisna-hívőket. Minket, akik nem dohányzunk, nem iszunk, nem eszünk húst, nem élünk szexuális életet. — Milyen pontokon ragadta meg a Krisna-tudat filozófiája? — A Krisna-tudat az egy komoly dolog. Akik csinálják, azok azt mondják, amit cselekszenek, és azt cselekszik, amit mondanak. Szimpatikus volt a táplálkozási szokás, de nagyon tetszett a filozófia is. Én a mai napig tanuló vagyok, mert ez egy olyan mély és csodálatos tudás, amely engem nagyon boldoggá tesz. Az tesz boldoggá, hogy valami olyasmit ismerhetek, aminek köze van a boldogsághoz. Itt érzem, hogy tényleg jelen van az igazi boldogság. Mert én máshol is kerestem, de nem találtam. — Ha akkor nem a Bhagavad-gita kerül a kezébe, miként alakul az élete? — Vonzódtam a kereszténységhez. Azt gondoltam, hogy keresztény pap leszek, láttam filmen Jézus életét, ami nagy hatással volt rám, olvastam a Bibliát is, de nem találtam olyan embert, aki példát tudott volna mutatni. Srila Prabhupada nekem csak egy tökéletes képviselője az ősi szentírásoknak, tökéletes képviselője egy olyan hívőnek, aki valójában követi Isten törvényeit, és aszerint él. Én csak egy ilyen embert kerestem. Ha találtam volna valaki mást, valószínű, hogy őt követtem volna. De nem találtam. — Nem volt ebben egy eleve elrendeltség? — Ez egy más kérdés, de nagyon helyes, amit mond. Ez valójában nem véletlen, mert semmi sem véletlen. Indiában hallottam egy leckét erről, miszerint a véletlen szóval teszik tönkre az embereket, azzal, hogy belecsempészik a szótárukba. Ha véletlen van, attól kezdve már nincs morál, azt csinál az ember, amit akar. Ér valamiért az előző születése men keresztül megkaptam hogy a Krisna-tudattal talál kozhatom. Ha nem nem csináltam semmi erre érdemesí tőt, akkor Istennek az indokolatlan kegye biztosította szá momra a találkozást az isten kultúrával. — Tavaly beszélgetten Gita Govinda dasival, és az tapasztaltam, hogy í Krisna-tudat az egyik legtole ránsabb vallás más hitkultú rákkal szemben. — Igen. Ilyen részletes éí hatalmas tudás birtokában mint amelyet az ötezer évei védikus irodalom magába fog la!, az ember nyugodttá, az Is ten iránti szeretet birtokábar az ember együttérzővé válik. Labanga das megtalált valamit, amit keresni talán szén kötelességünk. Talán nem az De hogy tökéletesebb lesz az élet a „találmánnyal”, mini anélkül, az biztosnak tetszik. Balassa Tamás
