Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-22 / 249. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1992. október 22., csütörtök Pénzadomány Kanadából Két, hajdan Kanadába elszármazott fiának köszönheti az osztrák határ közelében levő apró falu, Und, hogy felépült a településen az idősek Szent Mártonról nevezett hajléka. Jórészt az ő pénzadományaikból készült el 8 millió forintért a szociális létesítmény, ahol novembertől kellemesen tölthetik el az idejüket a Győr-Sopron megyei falu öregjei. Ebédlőben étkezhetnek, s a pihenni vágyók külön szobában fekhelyet is találnak. „Fellőtték” a nagypapát Ki így rendelkezik temetése felől, ki úgy. A 72 éves, brit Jeff Thorpe nem akármilyen végakaratot hagyott hátra arra az esetre, ha meghal. Azt kérte ugyanis, hogy hozzátartozói a tűzijátékhoz használt rakétákba töltsék a hamvait, s azokat a szülőhelyén lőjék fel. A végakaratnak a hátramaradottak eleget tettek: Cheshire grófságban fellőtték a nagypapa hamvait... Egyedül nehezebb Az Újpesti Családsegítő Központ felmérése szerint a szeptember 1-jei árakon számolva egyre több pénzre van szükség a megélhetéshez. Főként az egyedülálló nyugdíjasok létminimumának költsége emelkedett. Egy nyugdíjas házaspárnak havonta 20 668 forint a minimális megélhetési költsége, egy egyedülálló nyugdíjas nőnek viszont minimum 13 288, illetve férfinak 13 272 forint kell a létfen- tartáshoz. Somogyi kitüntetett Az idén augusztus végén megszüntették tevékenységüket az 1951-től működött megyei társadalombiztosítási bizottságok, illetve tanácsok. A budapesti központi ünnepségen Botos József, az Országos Társadalombiztosítási Fő- igazgatóság vezetője köszönte meg a tisztségviselők munkáját. A legnagyobb elismerést, a Szent Kristóf-plakettet öten vehették át — köztük Guth József, aki több mint négy évtizeden át tagja, 1964-től mostanáig pedig elnöke volt a Somogy Megyei Társadalombiztosítási Tanácsnak. Timármühely a skanzenben Baján épült több mint egy évszázaddal ezelőtt az a ti- márműhely, amelyet ettől a hónaptól kezdve a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban tekinthetnek meg a látogatók. Az egykori bajai ti- mármester, Horváth Márton volt a műhely tulajdonosa, s most a mesterség technológiájával, kellékeivel is megismerkedhetnek az érdeklődők. Ajándék a félezrediknek Érdekes módszert vezetett be az őszi, a nyugdíjasoknak is hasznos gyümölcsbetakarítással együtt zajló helyszíni értékesítés során a Szobi Állami Gazdaság. A „Szedd magad!” akcióban szedett almára is érvényes volt az ajándékozás, vagyis minden 500. vásárló ingyen kapott 50 kiló almát... Tények és kilátások Az unokáknak talán jobb lesz „Van közünk egymáshoz?” Örömszerző gyerekek Patalomban Ebben a hónapban igazán forgalmas a patalomi szociális otthonba vezető műút. Először is — mindenkit megelőzve — megérkezett az ősz, sár- gába-óaranyba bújtatta a park hatalmas fáit, gesztenyét és diót érlelt a lombokon. Az erre az évszakra jellemző terményeket az otthon lakói formálták bábokká — így születtek a peckesen várakozó gesztenyevitézek, a csuhébabák és a parányi dióbölcsőkbe rejtett, mandulaszemű apróságok... Aztán eljöttek azok, akiknek ez a valóságos mesevilág készült: a gyerekek, a kaposvári nevelőotthon lányai. í\iem ez volt az első eset, hogy fiatalok érkeztek az intézménybe, mégis volt ebben a mostani találkozásban valami újszerű, valami meghatóan szép. Az idős, elhagyott, elhagyatott emberekhez ellátogattak a többségükben nevelőotthoni gyerekek, hogy műsorukkal szórakoztassák őket. A verssel, dallal és mesével eltöltött órácska után az asztalokra kerültek az öregek által sütött sütemények, pogácsák. Uzsonna közben beszélgető párok alakultak — voltak, akik kart karba öltve sétálgattak a szépen felújított épület folyosóin, mások ösz- szefogódzva táncoltak. Fiatal, gömbölyded kezek tartottak szögletes, ráncosra aszaló- dott karokat, unokák sugdo- lóztak a nagyszülőkkel Ötven, hatvan év története szorult egy-egy fél mosolyba, a jövő nemzedék kíváncsisága egy-egy kérdő tekintetbe. Van közünk egymáshoz? — tette föl a kérdést a műsorban el(Fotó: Kovács Tibor) hangzott versében Ingrid Söjstrand svéd költőnő. Van-e közük egymáshoz a patakban sodródó vízcseppeknek? A hullám taraján egyensúlyozó tajtékszemeknek? A sóhajnak meg a könnynek?... Ezen a napon korán megjött az este. A gyerekek elmentek, ám ittmaradt az általuk teremtett hangulat. És az októberi ősz, amely rendezvények tucatjaival kedveskedett s kedveskedik még egy héten át az otthon idős lakóinak. A programzárő rendezvény szaionnasütés lesz a jövő pénteken. A kaposvári fiatalok látogatásával híd épült két távoli, de hasonló sorsú ember- csoport között. Ezt a hidat gondozni kell: jó szívvel és tettel, tisztelettel. G. Zs. A Marcali Nyugdíjasok Egyesülete csaknem négyszáz tagot számlál. Vezetőségük minden kedden és pénteken találkozik a tagsággal: az ügyes-bajos dolgokkal hozzájuk fordulók szinte egymásnak adják a kilincset. Egy ilyen keddi napon beszélgettem dr.Szűcs Sándorné elnökkel. — Somogybán Kaposvár után Marcaliban alakult másodikként az egyesület. Néhányan elgondoltuk, hogy össze kellene fognunk, segítenünk kellene egymást — így indultunk, s ma már bejegyzett egyesület vagyunk. Tevékenységünkhöz sok segítséget kapunk a város vezető testületétől, a családsegítő központtól és a helyi kulturális központtól. — Milyen problémákkal kopogtatnak a marcali nyugdíjasok? — Gondjaik személyenként változnak. Legtöbben a klubnapok programjai felől érdeklődnek, most például egy kirándulásra készülődünk, ez köti le a figyelmüket. Keszthelyen és Veszprémen át Pannonhalmára látogatunk, három autóbuszon várhatóan száznegyvenen, személyenként 200 forint térítésért... — Sokunkat érdekel, de nem tudjuk megszervezni Kaposvárra a bérletes színházlátogatást, pedig tudjuk, hogy jó, magas színvonalon előadott darabok mennek. Van ifjúsági és egyéb bérletük, csak nyugdíjasbérletük nincs, Zalaegerszegen viszont van, csakhogy az meg nagyon drága, majdnem ezer forint! Amikor Zalaegerszegen olyan darabot adnak, amelyik inkább nekünk való, akkor ösz- szeírjuk a jelentkezőket, megrendeljük az autóbuszt. — Vannak-e olyan egyesületi tagok, akiknek veszélybe került a megélhetése? — Találkozásainkon leggyakrabban a közösségi életünkről, klubunk tevékenységéről esik szó, meg arról, hogy kinek ez hiányzik, kinek az; van, aki beteg, van, aki társtalan — szóval, sok gondunk van, egyéniek és közösek is. Klubunkat igyekszünk októberben vagy novemberben újraindítani, mert télen mindenkinek több az ideje... A marcali nyugdíjasok problémái hasonlóak a többiekéhez az országban... A mi korosztályunk nagyon sokat tűrt és tud tűrni. Elkeseredett, de bízik a jobb jövőben. Csak kitartásunk nincs már sok, mert sokunknak elfogyott a kis tartaléka is. A lelki nem annyira, inkább az anyagi. Az energiaárak borzasztóak, az emelkedések elkeserítőek. A nyugdíjasok egy részének elég lenne egy szelet vajaskenyér, egy kis tej vacsorára, de maholnap már ezt is gond lesz megvenni. A megélhetés egyre nehezebb, ezért ha néha összejövünk és beszélgetünk, nagyon elkeseredünk. En is. Sokszor elmondom, hogy fiatalságomat a világháború tette tönkre, azt szenvedtük meg, aztán jött az elmúlt negyven év... Mi építettük újjá ezt az országot; erre áldoztuk a fiatalságunkat, az egészségünket. Azt reméltük, hogy öregkorunkra, ha nyugdíjasok leszünk, egy kicsit könnyebb lesz. S most itt és így állunk... A lányom is már negyvenhárom éves, az ő korosztálya is megszenvedett sok mindent. így aztán ha 5k már nem is, talán a gyermekeik, a mi unokáink jobban élnek majd. Én ebben bízom. Abban, hogy az unokáknak talán jobb lesz. Nekünk az a tragédiánk, hogy annyi szenvedés után már olyan kevés időnk maradt... Metz A. Márton Értékek karnyújtásnyira Kiránduló nyugdíjasok A kaposvári nyugdíjasokat szállító kirándulóbusz pontosan érkezik az indulás helyére, a Német István fasorba. A felszállók vidáman, ismerősként üdvözlik egymást, mint akiket az előző kirándulások már barátokká kovácsoltak. De azért új arcokat is látni — őket az eddigi utakról elterjedt jó hírek hozták közénk. Vajon mi újat adhat még egy megyén belüli kirándulás? Az indulást követően hamarosan figyelemre méltó látnivalót kínál mindjárt az első állomás: Kaposfüreden, a Kisközi utca egyik házának előkertjében a gondozott virágok között szobrok állnak. Az utas előbb meghökken. majd rácsodálkozik a látványra. Modernek — hangzik valahonnan a csoportból. Lassan érthető, beszédes szobrokká formálódnak, megszeretjük őket. És ekkor döbbenünk rá: eddig csak átszaladtunk a városba olvadt Füreden, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy itt bizony érdemes megállni. Most viszont akadt a csoportban valaki, aki tudta: varázslattal ajándékoz meg bennünket ez a látvány, mint vándort az út menti virág. Kiing József szobrászművész otthona további élményeket is kínál: az alagsorban található a mester feleségének csodálatos kiállítóterme. S ezúttal a váratlan vendégek érkezése sem okozott gondot: otthon készített süteménnyel, teával kínáltak bennünket. A belső udvarban tetten érhető a lélek békéje. Az idilli csend, a „munkaudvar” kőtára, a megmunkálásra váró farönkök harmonikusan illeszkednek az otthon képébe... Még Füreden vagyunk, de gazdag program vár még a kaposvári nyugdíjasok kirándulócsoportjára. So- mogytúrban a Kunffy-képtár, Lellén Kapoti Antal fafaragó népművész kiállítása... Bu- zsákon a templom, Csisztán a fürdő megtekintése szerepel az útitervben, Táskán vár bennünket a pincesor... Nehéz megválni az első megállóhely varázsától. De jó is lenne még sok ilyen tartalmas kirándulást szervezni a nyugdíjasoknak! Torma Károly „Mi is fel lettünk ” Újvári Mátyásné a 20. évét ünneplő patalomi szociális otthon egyik legnépszerűbb lakója. Ereje, energiája és főleg hite, optimizmusa egy húszévesnek is becsületére válna. Ő Újvári néni. Tíz éve került ide. — Az egészben az a legérdekesebb, hogy én tulajdonképpen két-három hétre jöttem. A fiamnak egy nagy műtétje volt akkoriban, s arra az időre hozott be, amíg felgyógyul. Legyen, aki vigyáz rám — mondta —, mivel már akkor egyre többet betegeskedtem. Én mindent úgy hagytam otthon, mint aki megy vissza nemsokára. Remegni kezd a hangja, könnyes lesz a szeme, amikor erről beszél: — A harmadik hét után annyira rendbe jött ar fiam, hogy eljöhetett értem. Én akkor 'azt mondtam neki: a három hét alatt ideszoktam és megszerettem ezt a helyet, én itt maradok. Egyfolytában körül vagyok véve emberekkel. Nem kell takarítani, vendégekre sütni-főzni... Itt élhetek anélkül, hogy erre gondom lenne. (Pedig mi is lenne vele a „vendégek” nélkül: ha hetente, kéthetente nem látogatná meg fia, lánya, három unokája.) A született falusi kislány aki egész életében dolgozott, most pihen. Hetvenhatodik évében jár. Kárpátaljáról — Beregszászról — került Somogyba. Újvári néni (Fotó: Kovács Tibor) — Hogyan kerültem ide? Kárpátaljára is eljött a felszabadulás, mi is fel lettünk szabadítva. Egy szakasz magyar katonát vezényeltek a falunkba. Az egyik olyan kislány után érdeklődött, aki helyes is, okos is. A szomszédok — többek között — engem mondtak... Ebből aztán házasság lett. A férjem somogyi — belegi — volt, s hazahozott. Nagy ugrás, meghiszem, de szerettem azt a fiút, az is szeretett engem, hát jöttem. Döcögve kacag, minden ránca vele nevet. Megragadó, ahogy kacagni tud. Ezentúl, ha ilyet hallok (vajon hallok-e), ilyen újvárinénisen kacagót. ő jut az eszembe. Boltosok, kocsmárosok voltak a férjével, egy ideig tejcsarnokuk is volt, s egy kis földjük. Aztán a férj meghalt, ő egyedül maradt. Lassan eljut a mesélésben az otthonban töltött időhöz. Elmondja: a szobatársával tíz éve mindig összeszedik az edényt, eltö- rölgetnek, összesöpörnek, rendet raknak az étteremben. Nem tudott leszokni a munkáról... — Sok szerelmes regényt olvasok, s visszagondolok a fiatalságomra — mondja. — Beszélgetünk, meg hát ott van a tévé. Nap napután, kíváncsian várjuk a Megveszem ezt a nőt című sorozatot, hogy mi lesz már, mikor veszik meg végre? A híreket, a híradót is mindig megnézem, meghallgatom. Van itt egy állandó kiállítás, amit az ittlakók kézimunkáiból rendeztek. Érdemes megnézni! Nem is hinné, mennyi szép dolgot tudunk csinálni. Aztán minden nap tornásztatok: reggel összehL vom azokat, akik kicsit is tudnak még mozogni, és végigtornáztatom a társaságot. Nagyon jól csinálják. Ahhoz képest hogy hetven- meg nyolcvanévesek vagyunk, épp- csakhogy fekvőtámaszt nem csinálunk... Persze itt is akadnak, akik nem értékelik, hogy szinte gondtalanul élhetnek... Nem vesszük észre az Újvári néniket. Vagy ha mégis, rendszerint nincs időnk, kedvünk, türelmünk rájuk. Pedig nem ártana meghallgatni néha őket, leülni melléjük ha csak pár percre is. Erejükből talán ránk is átragad valami... Nagy László
