Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05 / 210. szám
1992. szeptember 5., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 7 Fél évszázad színháztörténetem Beszélgetés Inke Lászlóval Bencze , a tündérkirályn'ó A közelmúltban hunyt el a kiváló színész, Inke László. Művészete előtti tisztelettel tesszük közzé az alábbi írást, amely egyike a vele utoljára készült interjúknak. Hatvannyolcadik évében járva, az utóbbi időben betegségekkel, operációkkal viaskodva Inke László nemrég nyugdíjba vonult. Alkotó embernél azonban a nyugdíj nem jelent igazi életformaváltást. Inke nem tétlenkedő típus, s ha most már nem is az Arizona Színház folyósítja havi illetményét, ez nem jelenti azt, hogy vége a pályának. — Lélekben semmiképp! — mondja Inke László. — Délután hat óra körül ma is elfog a harctéri idegesség, és nyugtalanul kérdezem magamtól: miért nem vagy már az öltözőben, nem késel el? Bizsereg bennem minden, és máris indulnék, mit indulnék, rohannék a színházba... Pillanatnyi szünet után folytatja: — Szerencsére lesz rá alkalmam az új szezonban is. Igazgatóm, Mikó Pisti (Istvánt illenék talán mondanom, de nekem, sőt valamennyiünknek Pisti ő, amióta elkezdte és ebben a színházban kezdte el, még Thália korában, a pályát) jelentősen megemelte a fizetésemet, hogy magasabb alappal menjek nyugdíjba, és megígérte, hogy évente két produkcióban továbbra is számít rám. — Ez az év nemcsak a nyugdíjazás éve, de a jubileumé is. — Igen. Éppen ötven évvel ezelőtt léptem e pályára. — Hol kezdődött, és mivel? — Debrecenben indultam, akkoriban a vidéki színházak közül a legjobbak közé tartozott. S hogy mivel? Hát azt nem lehet elfelejteni! Ádámmal! Egyébként azóta is Madách rajongója, híve vagyok. Négy nap alatt nyolc előadást játszottunk, délutánon- kint az ifjúság, a diákság számára mutattuk be Az ember tragédiáját. — Nem mondom, hogy ez kevés, a napi két Tragédia, de hát ifjú színész sokat kibír. Egy jellegzetes Inke-mozdulat — Szó szerint ezt mondta a direktorom is, Kőszegi Géza, amikor panaszkodtam neki, hogy ez egy kicsit sok. Hiszen az Évák például ketten voltak. Az más, felelte Géza bácsi, azok hölgyek és nem is olyan fiatalok, mint maga, fiam._ — Induláskor két Éva, az életben pedig legalább négy vagy öt feleség, ez is szép teljesítmény. — A feleségeim közül egy régebbitől két fiam, a jelenlegitől pedig két lányom van; úgy látszik, mindig dupláztam. Visszatérve a debreceni kezdésre: egy idősebb pályatársam, Turóczy Géza figyelmeztetett, hogy az egyik Éva kissé „tapadós”, játék közben izgalmában, vagy ki tudja, miért, egyre közelebb megy a partneréhez, a ruháját cíbálja, a parókáját rángatja... Színigazgató (Inke Rezső) fia voltam, tudtam, mi a színházi ugratás, ezt is annak véltem. A házi főpróbán aztán rémülten láttam, hogy „az én Évám” egyre közelebb kerül, hiába hátrálok, szorosan követ, holott a jelenet nem is így volt rendezve, s a végén beszorultam két bokor közé. Kétségbeesésemben, nemhiába a Paradicsomban jártam éppen, isteni sugallatra én kezdtem el húzkodni az ő gyönyörű, szőke parókáját. Az meg jött is lefelé a fejéről, és kitört a botrány; Éva hisztérikus sírógörcs(Dolezsál László felvétele) ben tört ki, és kirohant a színpadról. Nyugalom, mondta a rendező, ez még csak próba és a próbát azért hívják próbának, hogy itt minden hibát kijavítsunk és az előadás mindettől mentes legyen. S elrendelt tíz perc szünetet. — Szóval már a pályakezdő színész is feltalálta magát, no igen, ez nyilván a génekben jött át, apai örökség. — Annyira, hogy már említett idősebb kollégám, Turóczy Gyula, aki ezt megelőzően így szólt hozzám: „Néztem a próbákat, ügyes vagy fiam, talán még színész is lesz belőled!’’, ezt követően így fordult hozzám: „Az anyád hétszentségit, te nagy csibész, hát te már most színész vagy!” Ádám nemsokára Miskolcra szerződik, a színházak államosítása ott éri, Békés István a pesti Vidámszínpadhoz szerződteti, ott nagy csapat tagja lehet (Kiss Manyi, Komlós Juci, Ráday Imre, a fiatal Lorán Lenke), de a teátrum, nevéhez híven, csak vidámságokat ad, és Inkének egy idő után honvágya lesz Shakespeare, Csehov után, ennek kedvéért inkább otthagyja ismét Pestet és Szegedre szerződik. — Szép évek voltak, hat évad Shakespeare-rel, Illyéssel és más óriásokkal — folytatja —, bár Illyés Fáklyalángja kis gik- szert okozott nekem. Csak Kossuth ne lettem volna az ő drámájában! Mert azt bizony elbuktam, aminek sok oka volt; érdektelen lenne itt most felsorolni, miért. Mégis ezt a produkciót hoztuk fel a vidéki színházak fővárosi fesztiváljára. Akkoriban minden előadást szigorú kiértékelés követett, és az értékelőktől függően hol a művészi, hol a pártszempontok tolultak előtérbe. A Fáklyaláng értékelésekor egy pártközpontbeli hölgy, vagyis elvtársnő kijelentette: meg kell vizsgálni, hogy nem direkt rontottam-e el nagy forradalmár hősünk, Kossuth alakját, hátha szabotálni akartam ezzel! Akkoriban ez félig- meddig halálos ítéletet jelentett, ha elfogadják, ám szerencsémre mérgesen felugrott a zseniális Gellért Endre, a Nemzeti főrendezője, a Fáklyaláng fővárosi színrevivője és valósággal ordított: „Vegye tudomásul az elvtársnő, olyan művész nincs a földkerekségen, aki szándékosan elront valamit!” Az ő tekintélyével megúsztam, de meleg helyzet volt. Inke tele van ilyen színházon belüli és kívüli történetekkel, szívesen hallgatnám napestig. — Szeretném elmondani az ötven évemet. Bemutatni pályám emlékezetét, seregnyi fényképet szerepeimből, s a hozzájuk fűződő történeteket. Szeretnék mesélni nagyszerű partnereimről: Dajka Margitról, Dómján Editről, Sulyok Máriáról, Somlay Artúrról, Szemes Mariról, Bessenyei Ferencről, Lati- novits Zoltánról, Honthy Hannáról, hogy csak néhány nagyot említsek. Egy Honthy-sztori: Szegedre jött vendégszerepelni a Csárdáskirálynőben, én voltam mellette Kerekes Ferkó, de először nem akart elfogadni, annyira fiatal voltam még, ám ezután csináltam magamnak egy olyan Móricz Zsigmond-maszkot, hogy a művésznő először fel sem ismert benne! Szóval szívesen szórakoztatnám effélékkel is a közönséget, mint néhány éve önálló Ma- dách-estemmel, amivel bejártam az országot. Mert bár nyugdíjas vagyok immár, de nyugodtan otthon üldögélni nem tudok... Barabás Tamás Bencze Ilona színművész két jelentős szerepre szerződött a kecskeméti Katona József Színházba. Először Molnár Ferenc A testőr című darabjában láthatta a közönség, Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában pedig Titániaként lép színre. — Annyi bizonyos, hogy a Shakespeare-premieren a nézőket tömérdek meglepetés várta. Például Titánia a népszerű musicalből, a Macskákból származó gesztusokat is használ. — Ez kizárólag a rendező, Dán Micu ötlete volt. Meglepetésről ezúttal nemcsak a nézőkkel kapcsolatban beszélhetünk, premier előtt két héttel soha nem volt még számomra a végeredmény annyira át nem látható, mint most. Ez az a kivételes eset, amikor majdnem ugyanakkora várakozás töltött el, mint a közönséget. Azt biztosan tudom: az előadás semmilyen szempontból nem szokványos. Talán furcsa, olykor meghökkentő, de a jelenlevők többsége már az első öt percben ráérez erre az előadásmódra. — Túlságosan rövid volt a próbaidőszak? — Talán igen, de inkább arról van szó, hogy idő kellett ahhoz, míg ráhangolódtunk Dán Micu rendezési stílusára. Ebben az a különleges — és számunkra nehéz —, hogy sem konkrétumokat nem közölt, sem hagyományos instrukciókat nem adott. Ismertette velünk az elképzelését, és azt várta, mi fedezzük fel, mivel gazdagíthatjuk a szerepünket. — Egyébként is nagyon sűrű volt az évadja, hiszen kecskeméti szerepein kívül két-két produkcióban lépett fel a Madách Színházban és a Vidám Színpadon. Van közöttük, amelyet különlegesen fontosnak vagy érdekesnek tart? — Titánia szerepe azért izgalmas, mert a Szentivánéji álomban először játszom, a Madách-beli • Macskák pedig azért, mert kilenc éve van műsoron a musical. A Vidám Színpadon, a Ki gyereke vagyok én? című Török Re- zső-darabban pedig életemben először alakítottam anyaszerepet. Nyertes Zsuzsa a lányom. Először katasztrofális ötletnek tartottam, de aztán úgy döntöttem, miért is ne? Végül is vannak fiatalabb mamák is nagyobb gyerekkel. — Egyébként nem súlypontozom a szerepeim között — fűzi hozzá —; ha egyszer elfogadtam őket, ha megszenvedtem értük, mindegyiket egyenrangúnak tartom. Ha nem találok a szerepben semmi szeretnivalót, el sem vállalom, ellenszenvvel képtelen lennék színpadra lépni. Károlyi Júlia Rigoletto — először színpadon Szerepekről, utazásról Miller Lajossal Kacskaringós út vezetett idáig, hogy világszerte ismert baritonistánk, Miller Lajos, aki Budapesttől New Yorkig, Bécstől Milánóig eddig mintegy nyolcvan szerepet énekelt (javarészben főszerepet), most itt áll a margitszigeti szabadtéri színpadon és Rigoletto szerepét próbálja. Életében először énekli. — Színpadon először — javít ki —, mert a Magyar Televízió változatában, sokan emlékeznek rá, én voltam a man- tuai herceg szerencsétlen udvari bolondja... Szép, nagy átütőerejű hangjától egy pillanatra eltekintve hallatlanul sokszínű egyéniség. Még egészen fiatal énekes korában kijött az Operaház színpadára az Álarcosbál René szerepében, és pillanatok alatt meghódította a közönséget. A kritikák tanúsága Az énekes — civilben szerint ez történt vele Pozsonyban, majd Münchenben ugyanebben a szerepben, Milánóban, amikor első ízben Saklovityij bojárt énekelte a Hovanscslnában, vagy 90-ben Lunaként a „Met”-ben, a New York-i Metropolitanban. A Trubadúr ottani előadásán. Lényének közvetlensége, beleélő készsége, próbákon is folyamatosan működő ötletessége a karakterek formálására, a játék színesítésére, „átjön a rivaldán”, ahogy színházi nyelven mondani szokás. — Sokat köszönhetek a rendezőknek, karmestereknek, akikkel szerencsém volt együtt dolgozni és a feleségemnek, aki nagy művész (Dobránszky Zsuzsa, a kiváló drámai szoprán) és érzékeny kritikus. (A házaspár a 19 éves Zoli gyerekbe is átörökített némi színházi fogékonyságot — Goór Nagy Mária színész-stúdiójának a tagja.) . — Ez a Koltay Gábor-féle Rigoletto elképzelés kiváltképp tetszik nekem — mondja —, és izgatja is a fantáziámat. Az a kiszolgáltatottság, megalázás, amelyben „a púposának része van, nem kötődik a 16. századhoz. A 20. század végén is életünk része, itt és egyebütt. És ahogy a hatalom, ezen belül a pénzzel, társadalmi ranggal szerezhető hatalom torzíthat és gyakran torzít is — ezt teszi a kiszolgáltatottság is. Rigoletto szörnyű bűnt követ el, amikor kiszolgáltatottságában együtt üvölt a farkasokkal: megérdemli, hogy fogjon rajta az ugyancsak megalázott Monte- rona átka. Ugyanakkor végtelenül szánnivaló. Drámájának életre keltése nagyon megrendítő színészi és operaénekesi feladat. Pontosan Miller Lajosnak való. Bár nehéz szortírozni, hogy mi való neki, és mi nem, hiszen nem is olyan sokára Menotti Telefon-jának tökéletesen más tónusú szerepét formálja — ugyancsak mostani Gilda-partnerével, Iván Ildikóval — a Korona Pódiumon, majd az évad elején Budapesten Michonnet az Adri- anna Lecouvreur-ben, és Szegeden Gérard az André Chenier-ben. Argentínába hívják énekelni, és több nemzetközi énekversenyre a zsűribe — szerte a világon. — Mindennek aligha lehetséges eleget tenni. Amit elvállalok, azt becsülettel kívánom teljesíteni. Mint eddig mindent, máris nagyon gazdag életút- ján. * * * (A próba, a beszélgetés után történt, hogy a művész váratlan vírusos influenza következtében nem léphetett színpadra.) Rajk András
