Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-28 / 229. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. szeptember 28., hétfő Kiss Tamás 80 éves A Nyugat „harmadik” nemzedékének jeles költője, Kiss Tamás 80 éves. Szűkebb pátriájának lapja, az Alföld köszönti őt összeállítással: a nemzedéktársak — Takáts Gyula, Csorba Győző — üdvözletével, az irodalomtörténészek — Pomogáts Béla, Csűrös Miklós elemzésével — és a legméltóbban az ünnepednek három szép költeményével. Szőreg felújított temploma Egész napos egyházi ünnepség keretében Danilo Krsztity, budai szerb ortodox püspök szentelte föl a Csong- rád megyei Szőregen a görögkeleti szerb Kisboldogasz- szony templomot abból az alkalomból, hogy külső felújítása befejeződött. A templomot 1779 és 1785 között építették az akkor még Torontál megyéhez tartozó Szőregen. Utoljára 1912-ben újították fel a műemlék jellegű, barokk- klasszicista-copf stílusjegyeket viselő épületet. A szegedi városi önkormányzat 6 millió 700 ezer forinttal járult hozzá a tavaly nyár óta tartó rekonstrukció költségeihez. A templom belső felújítását jövőre tervezik. Osztrák irodalom 1945 után A budapesti Osztrák Kulturális Intézet, a szegedi József Attila Tudományegyetem és a Szegedi Akadémiai Bizottság szervezésében Osztrák irodalom 1945 után címmel szimpóziumot tartottak Szegeden az akadémiai bizottság székházában. Az ötnapos tanácskozáson neves külföldi és hazai előadók adtak áttekintést a jelzett időszak osztrák irodalmában uralkodó tendenciákról, elemezték a kiemelkedő írók munkásságát. Figyelmet szenteltek a tanácskozáson a kevésbé ismert íróknak is, fő: ként azoknak akiket az Osztrák Kulturális Intézet magyar- országi író-olvasó találkozókon már bemutatott a hazai közönségnek. Kossuthszobrot avattak Kossuh Lajos mellszobrát avatták fel Nagybátony Kiste- renye városrészében a helyi, Kossuth Lajos Általános Iskola parkjában. A mellszobrot a Bátonyterenye'Baráti Köre kezdeményezésére ifj. Szabó István szobrászművész készítette el — tekintettel a településhez való kötődésére — jelképes összegért. A mellszobrot arra a talapzatra emelték, melyen nemrég még Dimitrov portréja állt. * Boór János kitüntetése Boór Jánosnak a müncheni Mérleg című magyar nyelvű folyóirat alapító főszerkesztőjének 60. születésnapja alkalmából Pro Cultura Hunga- rica emlékplakettet adományozott Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter. A kitüntetést a művelődési minisztériumban rendezett ünnepségen Bisz- terszky Elemér államtitkár adta át. Az eseményen jelen volt Paskai László bíboros, esztergomi érsek is. „Szívet cseréljen az, ki hazát cserél” Tompa Mihály emlékezete Születésének 175. évfordulóján Petőfi, Arany, Tompa... A triumvirátus! De szépen hangzott ez a múlt század közepén, s később is, a századfordulóig. Aztán a „hármak” valamiképp csak ketten maradtak: a huszadik század inkább csak Petőfit és Aranyt olvasott, Tompát inkább csak emlegették, meg tanították a gimnáziumban, aztán a tankönyvekből is kikopott, épp csak neve, egy-két verse maradt ott, mintegy mellékesen, kegyeleti aktusként, irodalomtörténeti nagylelkűségből. Kegyetlenek lettek volna a Nyugat írói és esztétái, s mind az utódaik? Inkább csak realisták voltak. A múlt század közepének korhangulata megemelte Tompa Mihály rangját, s nem is oktalanul, hiszen egy új irodalmi iránynak volt feltűnően tehetséges képviselője. Nem volt zseni, mint Petőfi és Arany, de mellettük jó költőnek lenni sem utolsó dolog. S az ötvenes és hatvanas években Arany mellett ma csupán Tompa Mihályt és Vajda Jánost tartjuk számon: két évtized lírájának egyik vezéregyénisége tehát Tompa. S hogy Vajdához képest miért szorult hátrébb az e századi értékítélet alapján, az is könnyen megérthető. Tompa volt az idősebb, ő még a Petőfi előtti költészethez is ezer szállal kötődött, s a népnemzeti irányzat stíluseszményén túllépni semmivel sem tudott, nem is akart. Nem irányzatformáló, úttörő egyéniség volt, bár kora jórészt annak látta, csak rendkívül jó érzékkel a korszerűt fölismerő: a negyvenes évek derekán. Később már nem tudott igazán változni: a megtalált hangot őrizte és formálgatta, ellentétben az idős Arannyal vagy Vajdával, bennük már a századvég életérzése is megszólal. Ne legyünk azonban igazságtalanok Tompa Mihállyal. Bár 1817-től 1868-ig tartó életideje a magyar költősorsokhoz képest nem mondható túl rövidnek, ifjúságától kezdve súlyos betegségek terhelték életét. S az apró kis falvakban való megbújás. a református parókiák világa sem csak védelmet jelentett az önkényuralom komor esztendeiben, hanem gátoltságot is: az eleven szellemi élet, a folyamatos művelődés lehetőségeit illetően. A bezártság olykor előny is lehet, s bizonyos, hogy Tompát kiegyensúlyozott, szép házassága, hivatásszeretete is őrizte az élet és az irodalom számára: se a költészettel nem hagyott fel, se öngyilkos nem lett. De e bezártság elvonta meghatározó szellemi kalandoktól is. Két kisfiának halála pedig csak önemésztő kínlódásait növelte. Alkotótársaival a kapcsolatot leginkább levelekben tarthatta, s a Tompa-levelezés gazdag anyag, sok kincset rejt, az ő korában azonban a levél már nem tölthette be azt a szerepet, mint Ka- zinczynál, hiszen már létezett valóságos irodalmi élet. Elsősorban mégiscsak költő Tompa Mihály, s nemcsak annak a két versnek a szerzője, amely ma is állandó antológia-darab. A gólyához, A madár, fiaihoz persze méltán jelképei e lírának is, meg az 1850-es évek világának is, de több tucatnyit lehetne melléjük állítani. E kissé talán túlságosan bőbeszédű életmű szigorú rostáján fennmarad a java, s az ma is méltó a szeretetünkre és folyamatos figyelmünkre: a népdalok is, a 48-as versek is, meg a későbbiek legszebbjei is. S ma is igaz szállóigévé vált gondolata: „Szívet cseréljen az, ki hazát cserél!’’ Vasy Géza A FONYÓDI PÉLDA Diákok önkormányzatai Ezekben a napokban üléseznek a középiskolai diákbizottságok. A diákfórum szükségességét nem kérdőjelezte meg a rendszerváltás, ami ellenben változott: a diákönkormányzatok politikától mentesek. Az iskolákban politikai szervezetek már nem működnek, ám a nevelésben kiemelten foglalkoznak a majdani választópolgárok — s az érettségi előtt állók már azok — felkészítésével. Osztály-diákbizottságokat választottak a tanulók, a „csúcs" az iskolai diákbizottság. Mi más lenne a feladata napjainkban a diákbizottságoknak, mint az érdekvédelem, a sajátos arculat kialakítása, a tanév programjának egyeztetése. Van, ahol ezt komolyan veszik. Például a fonyódi Mátyás Király Gimnáziumban és Szakközépiskolában, ahol a minap tartottak „évnyitót” az osztály-diákbizottságok és azok tapasztalata alapján ült össze az iskolai diákbizottság. Miről tárgyaltak? A házirend módosítására máris érkeztek javaslatok. A középiskolában működő büfét a diákok tartják felügyelet alatt. A szeptemberi tanévkezdés óta figyelemmel kísérik a bérlő tevékenységét, s ha elégedetlenek a választékkal, az árakkal, az iskolai diákbizottság javaslatot tehet a „személyi változtatásra.” A diákok maguk is érzékenyek a szociális intézkedésekre. A tanév eleji tanszersegély juttatása nem kis gondot okoz az osztályfőnököknek, ám ha segítenek a diákok is, megfelelő helyre jut a segítség. Sokan szégyellik, hogy szegények, a szülők munka- nélküliek, körültekintő figyelmet követel azoknak a tanulóknak a felderítése, akik valóban rászorulók. A fonyódi önkormányzat jelentős anyagi támogatással járult hozzá, hogy a a sanyarú helyzetben levő családok középiskolában tanuló gyerekein segíthessenek, ám figyelemmel kísérik azok útját is, akik elkerültek a szülői házból, a megye más iskoláiban 'tanulnak tovább. Ha a helyi önkormányzatok vállalják terheiket, a fonyódiak megköszönik, ellenkező esetben Fonyód nyújtja a segélyt a rászorulóknak. A fonyódi Mátyás Király Gimnázium és Szakközépiskola diákbizottságának a tevékenysége akár példa is lehet más iskoláknak, hiszen a legfontosabbal foglalkoznak: a diákok pnkormányzata akkor teljesíti hivatását, ha a tanulók érdekvédelmét tartja szem előtt. Horányi Barna Tanácskozás Sinka Istvánról Sinka István író, költő életművét értékelő tudományos tanácskozást rendez a sárréti önkormányzat, az MDF Akadémia, a Magyar Szellemi Védegylet és a helyi Péter András Gimnázium. A Sinka-konferencián 13 előadás hangzik el a „fekete bojtár” életművének legkülönbözőbb vonatkozásairól; az előadók közt szerepel egyebek mellett Simonyi Imre költő, Danielisz Endre nagyszalontai irodalomtörténész, Czine Mihály irodalomtörténész, Katona Imre folklorista, és Püski Sándor könyvkiadó. Betyárcsárdában A Keszthelyről Sümegre vezető országút mentén, a Gyöngyös-Séd patak közelében, a szőlőkkel és présházakkal borított Almástető alatt áll ez a csárda. Nem is akármilyen, hanem igazi betyárcsárda. Tudnivaló, hogy akkoriban, a 18-19. században még eléggé veszedelmes föladat volt csárdatulajdonosnak lenni: hiszen ha a pandúrokkal tartott a gazda, akkor a betyárokkal gyűlt meg a baja, ha viszont a betyároknak falazott, akkor a pandúrok üldözték ki a csárdájából. így hát. ritka csoda, hogy több mint kétszázötven év múltával is épen állt itt, a honi és a külföldi turisták nagy ámulatára. Áz ivószobában is megmaradt a kármentő, mely arra szolgált valaha, hogy ide húzódjon a csapiáros, ha hirtelen veszekedés tört ki a kupecok vagy a pásztorok között. A tizenegy lépcsős pincegádor és az ugyanannyi fokos padlás- följáró is idegenforgalmi látványosság. No meg a szuronyos pandúrpuskával véletlenül sem összetéveszthető, kurta betyárpuska a falon, s a megőrzött fokosok, a törzsvendég betyárok ivókupakjai, tarisznyái, ostorai és kevéske lószerszáma. De ami a legfontosabb: a két nevezetes betyár sírja, akinek a rekvizítumait e csárda őrzi, ott púposodik a falakhoz közel, a fűzfa alatt. Vak Illés (igazi nevén Illés Imre, 1814-ben született a Veszprém megyei Mihályhá- zán, s fél szemét a pandúrok verték ki), miután harminc katona ellenében 1861-ben csatába keveredvén, a sűrű Ba- konyból veszedelem nélkül tűnt el a fölötte emelkedő erdők homályába, a továbbiakban Zalában vélte hazáját megtalálni. Magával vitte persze Kőkes Pistát is, vagy ahogyan ő nevezte kedvenc segédjét: Kis Gyerek Pistát. Hát ők nyugosznak itt, a csárda előtti fűzfa árnyas védelmében. Mert akkori uralmuk Zalában alig másfél évig tartott. 1862 karácsonya előtt a rezi szőlőhegy egyik pincéjébe rendelte Illés az orgazdáit, némi elszámolás megejtése céljából, akik közül az egyik azonban (bizonyos Ivanics Ferenc nevezetű) nem jelent meg. Tőle szerzett tudomást a tarka találkozóról Bertalan Lajos főbíró, s nem késlekedett: tizenkét pandúrt küldött a helyszínre, Kosár csendbiztos vezetésével. De a túlerő se tudta megadásra késztetni őket, ostrommal semmiképp sem — tehát rájuk gyújtották a présházat. Égő hajjal, lángoló ruhában, vad kiáltásokkal rohantak rá a pandúrokra, néhányat megsebesítve közülük. Végül azonban hat lövés dördült egyszerre, s a két betyár jajszó nélkül, holtan rogyott a fagyott földre. Tetemüket a csárda előtt temették el: a szomorúfa alatt, a behorpadt hanton bogáncs- kóró terem, a fejfa írását és a sírt a közeli lakók gondozzák, mert tüzes ember volt Vak Illés, a lelke minden éjjel föl- száll útszéli nyughelyéből, és itt bolyong a vidéken Kőkes Pistáéval együtt... Itt, tehát ahová betérvén, s az emlékek megtekintése után letelepedvén, hogy merítsünk a szürkés-aranyos hegyvidéki nedűből, és fokozzuk szom- junkat azzal, hogy a messzire híres házi pogácsából kérjünk eléje: nem betyáröltözékben és nem szúrós bajusszal, hanem német szóval hajol asztalunk fölé, alig húsz esztendejének büszke tudatával, mosolyogva, egy szőke, kedves kis angyal, fehér köpenye alatt farmerban. Gondolom, a rengeteg külföldi turista között minket is németeknek nézett, ezért kínálja elénk az itallapot előzékeny figyelemmel ezen a nyelven. S ha ő udvarias, akkor én is: könnyíteni kívánok tehát a dolgán, megköszönöm kedvességét, és jelzem, hogy ne fárassza magát fölöslegesen, hiszen tudok én magyarul. — De én nem! — válaszolja ő nagy meglepetésemre, s kis- lányos bájjal, még szebben mosolyog. Hát ez igazán furcsa. Itt: a betyárpuska, a horpadt kulacs, a rojtosodó kötőfék meg a félelmetes ostor alatt! Észreveszi meghökkenésemet, s rosszallóan nyugtázza igyekezetemet, hogy miért is tekingetek akkora bárgyúsággal körül, fölfedezni akarván esetleg más fölszolgáló személyzetet is, amikor oly nyilvánvaló, hogy amaz másik pincér ott (aki történetesen fiú), a jobb felé eső placcon, ő is csak németül tud, más nincs, de nem is kell, győzik ők a munkát kettesben vígan. Jó van hát, végtére megértjük egymást ezen a nyelven is. Szóba elegyedünk, természetesen, hiszen ő kedves, előzékeny, csinos és mosolyog is — igazán mi bajom volna vele? Fesztelenül elmeséli, szorgalmasan válaszolgat, hogy ők bizony németek, Dortmundból vannak itt, egy nyári idény tartamára, csereakcióként, a csárdát üzemeltető szerv szerződésével, és nagyon örülnek, jól érzik magukat, és néhány szót megtanultak már a magyarból, kitűnően ejtik például ezt, hogy bor, valamivel nehezebben, hogy pogácsa, és még kellemetlenebb, ha azt kell mondaniuk, hogy betyár. Értem, értem, megértek én mindent, elvégre csárdában vagyunk, egy szépen helyreállított és gondosan — stílszerűen! — karbantartott, igazi (echte) betyárcsárdában, a viharok után is több évszázaddal. S a vendégek kiszolgálásáról gondoskodni kell, persze. A hátunk mögött, néhány asztallal arrább, türelmetlenkedik is már egy csoport: régóta várják a fölszolgálót. El- röstellem magam: valóban tapintatlanság volt az aranyos kislányt ilyen sokáig föltartanom. Megköszönöm báját, és jelzem, hogy menjen csak nyugodtan, s ne haragudjon, hogy ennyi idejét raboltam el, hisz amott izgatottan reklamálják. Erre ő megpenderül — tekintetét ebben a pozitúrában ugyan . nem láthattam, de egyetlen pillanatig tartott csupán, amíg a helyzetet fölmérte — s már mosolyog is megint, nekem, nekünk: — Ó, hiszen azok németek! — legyinti, kacagja, és hogy megnyugtasson, tölt is szépen a kancsómból a poharamba: — Azok ráérnek! (MTI-Press)
