Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
1992. szeptember 12., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Honunk nevelő ismerete Jáger Márta, a Megyei Levéltár igazgatóhelyettese: „Emberséget, kitartást tanultunk” A rendszer megváltozása hozta magával a Kárpát-medence magyarlakta területein élő kisebbségek homloktérbe kerülését. Fórumok, kongresszusok tárgya lett a határon túl élő magyarság sorsa. És ez jó dolog. De mik ennek a szabadságnak a lehetőségei, miről szól az élet egy „nemzetközi” találkozón? Jáger Mártával, a Megyei Levéltár igazgatóhelyettesével e témát jártuk körül. Tettük ezt a nemrégiben megtartott mesz- tegnyői, nemzetközi honismereti találkozó tapasztalatainak tükrében. Az eseményt az Országos Honismereti Szövetség, a megyei honismereti egyesület és egy minisztériumi alapítvány is támogatta: hogy ennyire fontosnak tartották, az önmagában is minősíti az esemény jelentőségét. — Bizonyára születtek „nagy felfedezések" egymás előadásait, referátumait hallgatva, főként a kisebbségi magyarságot képviselők beszámolóira gondolok. Mik ennek a legfőbb tanulságai? — Természetesen mi, akik már régóta ismerjük egymást és akik előadásokat tartottuk, Kanyar Jóska bácsi, Király Lajos, Marek János, Reöthy Ferenc, Matyikó Sebestyén Jóska, többnyire ismerjük egymás gondjait-bajait. De nem lehet elég sokszor hangsúlyozni őket. Azonban ennek a beszámolósorozatnak az adta az igazi jelentőségét, hogy olyan emberek előtt szólhattunk, aki vajmi keveset tudtak a honismereti munkánkról, nem ismerik azokat az erőfeszítéseket, amiket teszünk. A Vajdaságban vagy Erdélyben élő embereknek egészen más problémáik vannak, nekik mindennapos küzdelmet kell folytatniuk a megélhetésért, a magyar nyelv megtartásáért. Egyébként valahogy úgy vagyunk vele, hogy nem ők tanultak tőlünk, hanem mi tanultunk tőlük. Emberséget, kitartást tanultunk. — Milyen véleményeknek adtak hangot ők a találkozó megbeszélésein, hogy látnak bennünket a határ másik oldaláról? — Főként a vajdasági kollégák hozzászólásaiból derült ki számunkra, hogy ők arra, ami Magyarországon van, felnéznek, odafigyelnek a történésekre. Számukra nagyon fontos, hogy az anyaország mit vállal föl, milyen álláspontot képvisel. És ami nagyon jó: érzik azt, hogy ők is fontosak nekünk. Megfogalmazódott részükről és részünkről is, hogy a honismereti munkát valahol a családban kell elkezdeni, aztán folytatni kell az iskolában, és ha egyszer az illető ráhangolódik, akkor ebből nem lehet kilépni. Amikor egyik kis mesztegnyői kolléganőtől megkérdeztem, hogy nem unjátok még, nem vagytok fáradtak ettől a sok honismereti rendezvénytől?, akkor ő azt felelte: mit tegyünk, ez az életünk. A külhoni magyarságnak, amely egzisztenciális gondokkal küzd, amely a magyar nyelvoktatásért küzd, megnyugvás az, ha az anyaországban vannak olyan dolgok, amiket példaként tarthat számon. Azért ők nagyon hálásak, hogy Magyarország szellemiekben felvállalta a tizenötmillió magyar sorsát. Ők továbbra sem azt várják, hogy most segélyek tömege induljon útnak, mert nem is annyira arra van szükség, mint inkább az ilyen típusú kapcsolatokra, amelyet a találkozó is jelentett. Ahová eljöhetnek, ahol elmondhatják a gondjaikat, ahol ismeretségek szövődhetnek. — Adhat-e ma valami különleges tapasztalatot, tudást az embereknek, a gyerekeknek a honismereti munka? — Nem szeretem a saját példámat emlegetni, de számomra nagyon sokat adott, hogy főiskolásokként mi eljutottunk az Őrségbe, hogy eljutottunk a mostani Baranya-há- romszögbe. Számomra ez egy eleve meghatározó erő volt. Úgy gondolom, hogy ennél több nem kell, csak sokszor az útilaput kell az ember talpára kötni, hogy márpedig menjen, nézze meg, és tapasztalja meg, hogy ez fontos. Nekünk nem kell elmagyarázni, hogy mit jelent a kórógyiak életében a mostani háború, hogy mivé lehet az a nyelvjárás-sziget, amely ott megvolt. A mesztegnyői néprajzi anyag felgyűjtésében az onnan elszármazott főiskolai hallgatók nagy szerepet játszanak akkor, amikor szakdolgozataikat e témában írják. Ennél többet nem tehet senki a saját kis településért. Csak ezt tegye meg! — Lehet-e a honismeretnek idilli állapota? — Először is nagyon fontos lenne már a pedagógusokat valamiképpen irányítottabban képezni, mert főiskolás korban még megnyerhetők az ügynek; a feladat mindig megtalálja az embert, annak csak vállalni kell. Több küldetéses, elhivatott emberre lenne szükség. És azt hiszem, nem is kéne ezt any- nyira cifrázni, elég, ha igazi pedagógus az illető, mert ha az, akkor először megismeri a falut, megismeri a szülőket, és akkor megismeri a gyerekeket. Persze soha nem lehet számon kérni egy pedagógustól, miért nem így csinálta; ha jól csinálta sem fog érte elismerést kapni. De a lelkiismerete tiszta lesz. Balassa Tamás TORNACOS HÁZ TOROCKÓN Bernáth Csaba grafikája A z egyetem aulájában vagyunk. De az egész olyan, mint egy ludus: a gladiátorok és venatorok kaszárnyája. Valami buli van, vagy szeánsz, vagy mi a franc. De az is lehet, hogy holmi naumachia vagy más rafinált látványosság készül: az emeleti párkányokon hajítógépek (lehet, hogy csak egy kiállítás tárgyai), az aula alján, a hömpülygő emberáradat fölé embertörzsű-hal- farkú ezüsttriton emelkedik és idegtépő, rekedt kürtre emlékeztető hangon, ritmikusan vonyít. Nem tudom, hogy kerültem ide. Mondták: jó buli lesz. Meg különben is: nem mindegy? Ha nem lennék itt, akkor valahol máshol lennék, és „mivel bennem mindig két bohóc lakott, többek között, az egyik csak ott akart maradni, ahol éppen volt, a másik viszont úgy gondolta, hogy egy kicsit odébb kevésbé érzi rosszul magát.” (S. Beckett). Úgy gondoltam: itt egy kicsit kevésbé fogom rosszul érezni magam, bár ez nem egészen így alakult. Igaz: soha nem fogom megtudni, hogy alakult volna, ha ott maradok ahol addig voltam. Természetesen homály volt. Tulajdonképpen: koromsötét, mégis, mintha a falakból, a folyosók kövezetéből fény szivárgott volna; mintha az egész épület élőlény lenne, és márványtestében világító erek és zsige- rek pulzálnának. Lámpát vagy más világítótestet sehol sem lehetett látni, mégis volt némi fény. Ehhez — talán — valami elektromos trükk kellett. Persze lehet, hogy a dolognak sokkal irra- cionálisabb magyarázata van. Mindegy. Szóval: ha jött veled szembe valaki, láttad, hogy jön veled szembe valaki, de azt már nem tudtad megállapítani férfi-e vagy nő, fiú-e vagy lány, állat-e vagy ember... Ha az egyik sarokba néztél: meg tudtad állapítani, hogy ott egy valaki kuporog, vagy többen összegabalyodva. Végjáték A z egyik emeleti kőpárkányon feküdtem, hanyatt. Kalapomat egészen lehúztam az orromig, hogy le ne essen, meg hogy azt láthassam, amit akarok, és ne azt, ami van. Keresztberakott lábakkal, mellemen összekulcsolt kezekkel feküdtem ott. Alattam hömpölygő tömeg. Épp azon merengtem: ez az élet... Várd ki a végét: ez az élet; semmi köze a létezés édes gyönyöréhez. Arról csak álmodoztam, képzelegtem. Ha mondjuk ez a kőperem egy strand, egy uszoda, egy fürdő szélén lenne és a jón oszlopfők helyett pálmafák hajolnának fölém, és sütne a nap, és kék lenne az ég, igazán kék, csak néhány apró bárányfelhő fodrozná,'igazi bárányfelhő, és árnyékok lennének, nem árnyak, zöld árnyékok, enyhet adók, nem felkavaró és szorongató fekete árnyék; és alant, a tömeg helyén víz hömpölyögne, de sehol egyetlen hadihajó, és a medence alja kék vagy inkább halványzöld kövekkel lenne kirakva, és akkor úgy tűnne föl, hogy kék (vagy inkább halványzöld) víz hömpölyög ott, vagy nem is hömpölyög, csak áll és tündököl a fényben, és akkor csak belefordulhatnék, és siklanék az áttetsző, kristály- tiszta, hűs vízben... Persze így is belefordulhattam volna a hullámzó, izzadságszagú sötét masz- szába, és még az sem biztos, hogy én vagy valaki más szörnyet halt volna; valószínűbb, hogy csak összetörtük volna magunkat, és lett volna nagy sikongatás, némi hozzájárulás az ütközet sikeréhez... De nem fordultam le, mert valaki aki mögöttem ült (vagy feküdt) örökké lök- döste, birizgálta a kalapomat, és ez halálosan idegesített, és kibillentett mély szendergésemből, és fölkeltem onnan és elindultam a folyosón. Egy meztelen, vak színésznő csapódott hozzám, őt kísérgettem a labirintusszerű folyosókon. Ő hihetetlenül derűs és bizakodó volt. Meg akarta tanulni az útvonalat, mindent hallani akart, mindent meg akart érteni. Én készségesen magyaráztam; nem árultam el: én sem értek semmit, fogalmam sincs merre járunk, miről van szó, csak fehéren világító, termérdek, hullámzó keblét figyeltem... y-^özben a színpadnak kikiáltott dobogón ját- X \. szottak vagy agitáltak, zenéltek vagy szavaltak, a franc tudja, mondom: nem arra figyeltem. Performanc meg avantgarde meg hep- pening..., tudod, ami nélkül nem lehet igazán jó egy ilyen buli, szeánsz vagy mi a franc. Többen dobokat vertek, valaki egy üres képkeretet püfölt egy jókora fakanállal, amilyennek nagyanyám kevergette annak idején a fortyogó szilvalekvárt; egy deresedő oroszlánsörényű, szomorú arcú férfi meg torka szakadtából üvöltött... Még azt is láttam, hogy a dobogó fölé nagy drapériát feszítettek, amire az volt felírva: LE A MÚLTTAL, ÉLJEN A JÖVŐ! Ezen némileg eltűnődtem. Hogyan éljenezhetném azt, amiről nem tudom, hogy milyen lesz? Hiszen — emlékszem — amikor a múlt még jövő volt, akkor is azt kiabálta mindenki: ÉLJEN!, meg, hogy: EZ A HARC LESZ A VÉGSŐ! És akármerre néztem, azt láttam: mások a jelszavak, de ugyanazok a módszerek; kevés agy, semmi szív, sok lendkerék. És én szívből utálom a lendkereket. Szóval ilyen fennkölt gondolatokkal bandukoltam körbe-körbe, össze-vissza a folyosókon, a lépcsőkön; nem csoda hát, hogy útközben elvesztettem világító keblű, vak védencemet. öbbenettel álltam egy tábla előtt, amin megláttam a nevemet. Valami bizalmi állásra jelöltek: nevem ott állt a jelölőlistán, sok más név között, egy fekete táblán, krétával felírva. Mellette ez állt: kegyíró és felrovó. Családi állapota: rendetikus. Vigyorogtam. Hízelgett hiúságomnak a jelöltség, de sehogyan sem értettem foglalkozásom meghatározását. A családi állapotom titulásával még csak kibékültem volna, de mi az, hogy kegyíró?! Odaléptem a táblához, és a foglalkozásomat jelző két szót átírtam csupa nagybetűvel: BOHÓC. Később a jelölőbizottság elnöke azt mondta: felesleges volt, mert ahová ez a megbízatás szól, ott ezeknek a szavaknak nincs semmi jelentőségük. Egy ifjú hölgy lépett hozzám. Az oszlopokhoz, a kövek mélyén világító, színes folyadék csordogált buja lassúsággal' A hölgyön nem volt más, csak egy fekete bőrfrakk, teletűzdelve csillogó, színes jelvényekkel, meg egy magasz- szárú lovaglócsizma. Egyik kezében kétágú vaskampót, a másikban rézperselyt tartott. Az alulról szivárgó tompa fény súrolta tömör, fehér combjai között burjánzó dús szeméremszőrzetét. Enyhe terpeszben elém állt, feltépte mellemen az inget, és a kétágú vaskampót a mellkasomba vágta, hogy azonnal kiserkent a vér. Másik kezével elém tartotta a rézperselyt és bársonyos alt hangján azt mondta: ha bízol bennünk, dobj ebbe a perselybe annyi pénzt, am- nenyit jónak látsz. Belépőjegy ugyanis nem volt. Kissé agresszívnak találtam ezt a módszert, mégis — reflex- szemen — matatni kezdtem valami pénz után. Emlékeztem, hogy kockás flaneligem felsőzsebébe tettem valami papírpénzt ott kotorásztam a kezemmel, de szememmel továbbra is a . gladiatrix ágyékában. Végülis találtam egy barna bankjegyet, és a perselybe dobtam. A hölgy sarkon fordult és távozott. Még távoz- tában arra gondoltam: milyen helyes lány lehetne, de valószínűbb, hogy nem az, és így jobb, hogy azonnal ki- radírozódott abból a képből, ami abban a pillanatban az életem volt. / smét magasba emelkedett az ezüsttriton, fel- üvöltött sebzett krokodilhangján. A deres oroszlánsörényű férfi lendületesen megforgatta vezéri köpenyét, és az aula egy szempillantás alatt arénává változott és megtelt vízzel, két hajó tűnt fel hirtelen három-három sor evezővel; a kövekből áradó fénytől megszínesedő gőz- és füstgomolyban sisakok és kardok villogtak, evezők és csontok reccsentek, dobok peregtek és kürtök rikoltoztak, sikolyok és üvöltések verődtek a márványfalak között. Egy félmeztelen rabszolga csattogott felém a folyosón lucskos saruiban és lihegve kérdezte: te melyik táborba tartozol?, te miért nem harcolsz?-, motyogtam valamit, hogy most nincs kedvem csónakázni, harcolni meg végképp nincs, de oda sem figyelt, meg sem hallotta, csak rohant tovább. Aztán az oroszlánsörényű ismét megforgatta köpenyét, és a közben pirossá vált víz, a hajók eltűntek, csak néhány törött evező, elgurult sisak, fej, leszakadt kar, ázott plakátcafat maradt a porondon; majd hamarosan megtelt emberekkel és zsibongás- sal... Miután eltűnt a gladiatrix és azon merengtem, hogy kik is lehetnek azok, akikben még kellene vagy lehetne bíznom, ismét behúztam kalapomat az orromig és elmé- lyülten figyeltem a naumachia grandiózus képeit. y-rgy cilinderes úr állt #-/ mindvégig mellettem i J és le nem vette rólam a szemét. Mindenáron meg akarta venni a kalapomat, nem eladó, mondtam ingerülten és mellesleg, mert én az ütközetre szerettem volna koncentrálni. Amikor a csata véget ért, már nem volt meg a kalapom. Helyette hideg fémpénzeket éreztem a markomban. Kinyitottam a tenyeremet: néhány ismeretlen tallér hevert ott. Tanácstalanul nézegettem őket, aztán lehajítottam a mélybe: a zsibongó, színesen párolgó, hömpölygő embermasz- szába.
