Somogyi Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-29 / 204. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. augusztus 29., szombat Hogy is működik? UNGI BÁRÁNYÁBÓL SOMOGYI BORONKA Bállá László nehéz idők után regényciklusba fogott Az ungvári egyetemen elindította a magyar irodalomtanítást és hosszú évtizedekig a Kárpáti Igaz Szót szerkesztette — ez utóbbit az akkori szovjet vezetés kitüntető figyelme mellett. Nehéz idők voltak, mondja ő erre. S bár öt éve letette a tollat, most készül csak a feladatra: regényciklusban örökíti meg „élményeit”. Bállá László nemrég a magyar írók első világtalálkozójának résztvevőjeként járt az anyaországban. Somogyi kötődéseiről, a nehéz időkről és a számvetés szükségességéről a keszthelyi kastélykertben beszélgettünk. — Engem három kötelék fűz Somogyhoz, és mind a három nagyon kedves számomra. Az egyik, hogy sok szép nyarat töltöttem Széplakon, a Balaton-par- ton. A másik kötődésem szellemi, baráti jellegű: Fodor András révén fűznek erős szálak a megyéhez. Bandi egyszer a Magyar Rádió megbízásából járt Ungváron, és késői, mély barátság alakult ki köztünk. A harmadik kapcsolatomnak elég romantikus története van. Annak idején megpróbáltunk valahogy kiszabadulni abból a pokolból, amelybe kerültünk, és erre egy mód volt: bizonyítani, hogy repatriálni akarunk Magyarországra. Ehhez az kellett volna, hogy például az apám magyarországi születésű legyen. Ő az üng megyei Baranyában látott napvilágot, és én kerestem egy helységnevet, amely hasonlít a Baranyához, és amelyet kis változtatással meg tudok változtatni apám (Fotó: Kovács Tibor) keresztlevelében. A somogyi Boronka nevezetűre akadtam. — És mi lett a hamisítási trükk eredménye? — Az okmányokat beterjesztettük a moszkvai magyar nagykövetséghez, s onnan egy idő múltán visszajeleztek, hogy kérelmünket elutasították. Nagyon féltem akkor, hogy feljelentenek hamisításért, de nem tették meg. Bizonyára azt gondolták: szegény ördögök, csak szabadulni akarnak. — Mitől voltak nehezek azok az idők? Mik voltak a lapszerkesztés klasszikus nehézségei? — A klasszikus nehézség abban állott, hogy időről időre, nagyon szigorú és a legrigo- rózusabb módszerekkel számonkért követelményeknek kellett megfelelni. Tehát korántsem azt csináltuk, amit szerettünk volna. A pártbizottságon strigulázták, hogy két év alatt hány vallásellenes cikk jelent meg, és hány a szovjet hazafiságra neveléséről. Aztán jöttek a párt-vébé kifogásai, és a fejreütések. — A hazai politikai változások következtében előállt helyzetben ön szerint mi most a feladata egy kisebbségben elő magyar írónak? — Az én korosztályomról szólva, legfőbb feladatunk szembenézni a múlttal, tisztázni azt, hogy mit miért tettünk. T ehát feltétlenül el kell végeznünk egyfajta számvetést, szelektálást az életművünkben, és ha az Isten erőt, tehetséget ád hozzá, tulajdonképpen létre kell hoznunk egy új, a réginél hitelesebb életművet, mert az eddigi munka gúzsba kötve táncolást jelentett. E gondolatok jegyében kezdtem hozzá egy regényciklushoz, amelynek első részét már kiadták Az bünteti, kit szeret címmel. A másik, a Nagy semmi című most készült el, már csak a végső simítások vannak hátra. E regényciklusban nem kevesebbre vállalkoztam, mint hogy feltérképezzem a kárpátaljai magyarság egész huszadik századi történetét. A keresztlevél- és „életmű-hamisító” Bállá László hatvanöt évesen a számvetését végzi. Próbálja felmérni a nehéz időket, s a múlt emlékeinek sűrűjében búvárkodva éli újra azt.^amit egyszer is bőven elég lehetett átélni. De ez az ő története. Balassa Tamás Apámtól nemcsak ferdevágású, barna szemeket, nemcsak tüzes mentalitást, hanem nagyfokú műszaki érzéket is örököltem. Utóbbi tulajdonságom már gyerekkoromban rémületet keltett a családban. Történt ugyanis, hogy egy szürke hétköznapon megpróbáltam kimászni a kiságyból... Szerettem volna közelebbről is megszemlélni a szoba sarkában álló óriási lámpát, ami esténként kivilágított hidrogló- buszként ragyogott. Aztán érdekelt még a kétajtós szekrény, ami — ha apa turkált benne — durcásan nyikorgott, és csak anya tudta úgy kinyitni, hogy meg se nyikkant, mégcsak nem is sóhajtott... De utamat állta az ágy szélébe precízen beillesztett farács, és le kellett mondanom a felfedező kőrútról. Ám a paplan alá sem bújhattam vissza, mert a fejem (már akkor is nagy volt!) beszorult a barnára pácolt lécek közé. Nem törődve szorult helyzetemmel és a vállamra nehezedő kétség- beeséssel; azonnal vizsgál- gatni kezdtem a rácsot... Erre az apró kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltetni tudjam a benne oly mélyen ülő kíváncsiságot a világ dolgai iránt. Bár öltönyöm zsebében egy üzemgépészi és egy gépgyártástechnoló- gusi diploma lapul, mégsem tudom kielégíteni magamban a vágyat, mely folyton új s még újabb rejtélyek megismerésére késztet. Érdeklődésemet azonban nemcsak a gépek, a csúcs- technológiák vonzzák, nemcsak a hörgő-pörgő vagy az éppen tapintatosan-halkan működő masinériák, hanem a lélek eldugott, bepiszkolódott csavarjai is. És a háborúk!... Magánkönyvtáram fele a történelem különféle eseményeivel foglalkozó és azokat feltárni igyekvő könyvekből áll. Vannak erotomán királyokról vagy sarkon beforduló atombombákról szóló köteteim is. De a legtöbb mégiscsak a hadjáratokról íródott. Hiszen a történelem olyan hernyótalpas jármű, melynek láncait csaták alkotják, és a hősök a láncszemeket összefogó roppant csapszegek... Koromnál fogva nem vehettem részt egy háborúban sem; így csak a könyvek idézhetik fel mindazt a kínt, reménytelenséget és nélkülözést, mely- lyel az effajta események járnak. A valóságot mégsem képesek hűen visszaadni... Ezért fordulhatnak elő újra olyan esetek (az utolsó világháború óta ki tudja hányadszor?), mint ami megtörtént Kuvaitban, a Baltikumban, és most Karabahban, Grúziában... Szóval ilyenkor perdült egyet agyamban a szárítókötél, és a ráakasztott, fe- hérre-mosott gondolatokra ráfröccsent a bizonytalanság. Hogy is működik?... Mi is történik velünk valójában?... Jugoszlávia. Illetve Horvátország kontra Szerbia, kontra Bosznia, kontra az egész, civilizált világegyetem. Mi történik Boszniában? Hogy is „működik?!...” Ismétlem a kérdést, hátha ezáltal rátalálok a megoldásra. De kénytelen vagyok a rádióra, a televízióra és az újságokra hagyatkozni. így aztán olvasok, hallgatok és hallgatózom; a házam fölött elhúzódó repülőkre figyelek. Ki kivel és ki ellen?... Érdekből vagy unalomból?... Vagy ez csak a puszta ösztön?... Balkáni mentalitás?... Mindenütt?... Hogy is van ez? Hogy is működik?... Hiába próbálom gépészösztönömmel átvilágítani a problémát, nyakamra hágnak a fékevesztett gépek. Gránátok surrannak át fejem fölött, hogy falvakat és városokat döntsenek romba. Sunyi aknák fekszenek a talpak alá. A rakéták utakat szaggatnak fel, a torpedók hajógyomrokat. Nem értem... Hol az a rugó, amit ki kell cserélni? Mutassák meg és én kicserélem... Vagy valami beszáradt? Mutassák meg és megoldom... Megoldjuk. Erről liheg a tévé, erről recseg a rádió. Még a szavak is. Hága... Fegyverszünet... Az elnök aláírása... Becsület- rend... Szankciók... Tüntetések.... Bátorító nyilatkozatok... Akkor meg? Nem értem. Eldobhatom a két diplomámat meg az angol középfokút, akkor sem értem. Talán túl sokat olvasok. Túl sokat nézem a tévét. Túl sok hitelt adok nekik... Talán túl sokat hallgatózom és túl sokat hallgatok. Máshoz kellene fordulnom. Talán a Jóistenhez... Igen, Hozzád fordulok, Mennyek Lakója, eki a Lehetőséget adod... Hozzád fordulok, mert kénytelen vagyok. Te, aki a Tejút sáncából figyeled véres játékainkat, talán tudod a megoldást. Mert vagy az Isten vagy a CNN, aki elhozza szobánkba a békét. Gerencsér Zsolt Előszó a Prófétához „Semmi sincs egészen úgy” (Füst Milán) Amikor pár év múlva tovatűnt — szerintem csupán megfutamodott és beállt a présbe —, magukra hagyta régi társait, akik gyógyíthatatlanul szembenálló anarchistákká vgy REF-es és rendszergyűlölő szervezkedőkké csontosodtak, akik inkább vállalták a konformista álmodozó magányt vagy a kitaposott útba való békés kiegyezést, de mindenhogyan az érzelmi belterjességet. S később — csupán négy- szemközt és többszöri felkérésre, mert mindig volt érzéke a stílusbeli árnyalatokhoz — elszavalta nekem egyik felejthetetlen szonettjét, mi az emberiség tragikomikus önismerethiányáról szólva elmélyül- ten ecsetelte minden önsors- rontás szimbólumát; a vers a WC-lehúzás közbenső állapotait idézte. Mindez talán a korai gyerekélet számomra ismeretlen zavaraiból és az érzékeny serdülő zaklatott ideg- rendszeréből alakult így, de kettőssége a lábainál tátongó örvényes szakadékokba zuhanás és az önfeledt boldogságkeresés között ingadozva hangulati hullámhegyek és völgyek közé taszította őt. Míg én vad lettem, szertelen és lázadó, addig ő különös álomvilágába süppedt; míg én elszántan igyekeztem megváltoztatni mindazt, amit rossznak hittem, ő a semmittevés nihiljébe olvadt, kívül állva így mindenen, s halvány szen- timentalizmussal, később erősödő iróniával fogadta útkereséseimet. Erről keveset tudok, mert pár éves ismeretségünk végén már tisztességes emberi szót sem tudtunk egymással váltani. Közénk állt a bizalmatlanság és a félreértések sorozata, s ez feloldhatatlan feszültséget teremtett közöttünk. Hátat fordítva régi önmagának, túl vonzónak tűnhetett az elkényelmesedés a viharos kamaszkor állandó zaklatottsága után, elfáradva, nyugalomra és békére vágyva így kívánt megoldani mindent, ami meg nem oldható; és megtagadta azt, aki egykor ő volt. Azóta is gyanítom, hogy különleges és sajátos világában erős ösztönélete és kíméletlenül tárgyilagos logikája közé sosem tudott beférkőzni az, amit a köznyelv szeretetnek nevez, s ezért nem sikerült igazán feloldódnia a jótékony feledés és megbocsátás melegségében. Amikor már elérkezett kezdődő felnőttségében az a pillanat, hogy túl kellett lépnie mindazon, ami eddigi megerősödésében a külső támogatást jelentette, hiszen minden régi vonzalom csak akadálynak tűnt a jövőhöz; lépett is, rúgott is, talán önmaga védelméül. És aki felfedezte ezt a beláthatatlanul mélységes zűrzavart, az időnkénti rettenet nyomasztó félelmeit, az felkarolni, támogatni igyekezett őt, hogy aztán szembetalálja magát a férfias büszkeség durva és kíméletlen elhárításával. Anekdotáiból, amelyeket ideiglenes vagy zavart okozó csöndek áthidalására állandóan készenlétben tartott (mélyen él még bennem a Gumi-nagybácsiról szóló végtelenített történetfolyam), humor és fanyarul groteszk jókedv lengte körül. Érzékenyen felfogta azokat a hatalmi önkényeket, amelyek minden emberi játszmának mozgatói. Függetlensége túl erős volt ahhoz, hogy bárki fölött uralomra vágyott volna; alávetettnek pedig sosem tudta hosszú időre elfogadni magát. Derűs nyugalmából mégis valami halvány tétova- ság áradt, amellyel meghódította a környék összes önfeláldozásra és férfiajnározásra született kölyöklányát, akik sűrűn váltogatva egymást a mai napig végigkísérték életét. Ä szeretetnek és a bizalomnak e hiányából adódott később minden gyötrődése és lelkiismeret-furdalása, amely- lyel túljutott újabb és újabb válságain, romokat és szakadékokat hagyva mindenütt maga után, de magában is. S a Mindennel szembeni sajátos kivonulása oly védtelenné és egyedivé tette ebben a szürkeségre teremtett világban, hogy köréje gyűltek mindazok, akik túl kívántak lépni a mindennapokon. Ahogy teltek az évek és az évtizedek, többször eszembe jutott ez utóbbi gondolata, ami ilyen mélyen megragadt emlékezetemben, és visszatekintve szinte majdnem igaznak is tűnt. E rend viszont továbbra is létezik, s bármilyen életutat is járjon végig egy született kételkedő (ez én voltam), végül csak ugyanoda lyukad ki, mintha el sem indult volna. Amikor odébbállt, mert vonzották új kalandok és új lehetőségek, és már tombolt benne az életöröm, egész hamar elnyelte a felnőttkor csapdája, az első megtorpanás. Teljesen felesleges lett volna mondanom azt, amit gondoltam: hogyha tényleg minden út ugyanoda vezet, akkor is különbséget teremt, ki hogyan ér az út végére. O túl tudott jutni mindazon, ami minket megakasztott, bár ma már, egy nem mindennapján színes élet csúcsán azt kérdezte tőlem: mire volt jó az egész? De míg a világból ugyanazokat az értelmetlenségeket tagadtuk meg, vele való ellenszegülésünk — talán jellemünknek megfelelően — egészen különbözött. A beleélő és szerető szemnek feltűnt a minden bohóckodásra hajlamos gesztusok mögötti életsérelem, a múlttal és jelennel való kimerítő vívódás. Amikor megismertem, tizenhét éves volt, én pedig tizenöt, s éppen az élet értelmetlenségén tanakodott hangosan. Külvilággal szembeni állandó védekezése nem volt más, mint birkózás az öngyilkosság lehetőségévet és a nihilizmus, a Semmi áradata. Akkor ő már végképp nem hallgatott rám, már túlnézett és túllátott rajtam, és én nem tudtam, de dacból nem is akartam követni a tekintetét. Egyikük sem ismerte el később a kitekintés és a változtatás bátorságát; olyan hőség kötötte őket, amitől valahol mindannyian megbénultak. Amikor megismertem, félénk, megnyerő modorú kamasz volt, ki áttetsző tekintetével, mosolygós kék szemével bizalmat sugárzott a világra. Egy szavát sem hittem el, és sosem tudtam megérteni, miért tagadta meg azt magából, ami a legértékesebb volt; így árulóvá lett. Esett az eső, s én „Pfúj, kispolgárok, ernyőt hordtak!” felkiáltással lelkesen és mezítláb fáztam az Engels utca kövezetén. De ekkor még egész hitem arról szólt, hogy mindent lehet másképpen is, hiszen még nagyon tágas volt a világ, így fedeztük fel egymásban a rokon érzést: a mindennapi élet, berendezettségével szembeni megvetésünket. Bárki és bármiképpen akarjon felrúgni egy egész világrendet — mondta —, csak saját magának árt vele. De ekkor, kapcsolatunk legvégén még megpróbálta utoljára megértetni magát velem. Ezért hát kár minden lázadásért, a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak. Ettől fogva kiirthatatlanul lelkesedtem érte. László Ágnes Böröndi Lajos Metszet mert úgy lehet csak hogy nem lehet ömlik ránk fehéren a Nap megérintelek elküldöm testeden felfedező útra ujjaimat ragyoghat feneked gömbje fölöttem titok maradsz örökre szomjúság beteljesületlen álom fekszünk egymás mellett mint két csoda két vágyakozás „Észak-fok, titok, idegenség,” egy nyárvégi délutánban
