Somogyi Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-19 / 196. szám

1992. augusztus 19., szerda

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

Truffaut és a magyar magánmitológiák

BESZÉLGETÉS BIKÁCSY GERGELLYEL

A TV1 ÚJABB SOROZATA

Linda és angyalbőr után privát kopó

Manapság, amikor a hazai mozizás piaci viszonyai között a filmek, a forgalmazók és a nézők még nem találják igazán helyüket, már csak nosztalgiázhatunk azokon az éveken, amikor önmagánál egy kicsit több, a kortárs nyugat-európai művészettel való találkozás kivételes színhelye is volt a filmklub, a mozi, és tömegesen jártunk többek között Godard, Truffaut filmjeire. Bikácsy Gergely a francia film ötven évét, legbensöségesebben az új hullámot feldolgozó új könyve a mai középgeneráció számára nem csupán filmtörténet, hisz főszereplője a harmincasok, negyvenesek magánmitológiájának is része.

— A kötet hangvételének személyessége annak is köszönhető, hogy gyűlölöm a tudományt — mondja Bikácsy Gergely filmkritikus. — Nem a matematikát, mert az egyszerűen csak távol áll tőlem. A művészetekkel foglalkozó tudományt azonban nagyon nem szeretem. Ennek jegyében az esztétikát sem, holott tanultam, és erről különféle bizonyítványokkal is rendelkezem. Ebben a kérdésben a költő Vass Istvánnal értek egyet, aki többször elmondta; nem érti, az esztétika mire való. A kritikát szívesen elolvassa — mondta —, mert abból megtudhatja, hogy egy-egy konkrét műről vagy alkotóról mi a kritikus — jó esetben izgalmasan új nézőpontból láttató — véleménye. Míg az esztétika mindenféle általánosságokat mond, a kritika konkrétumokat közöl. A művészet lényege pedig mindig az egyedi. Az irodalomtudomány úgy teszi fel a kérdést, hogy Rómeó vagy Hamlet figurájában mi a tipikus, az általános? Szerintem semmi, mert akkor tökéletesen érdektelenek lennének. A lényeges bennük, ami csakis rájuk jellemző. Végül is fura dolog, hogy a művészettel olyan tudomány foglalkozik, amely — mindenekelőtt az általánost

Bikácsy Georges Melies síremlékénél Párizsban, a Pére Lachaise temetőben

kutatva — ellentétben áll tárgya lényegével.

— A jó kritika éppúgy nem nélkülözheti a személyiséget, mint az alanyi költészet?

— A mai amerikai kritikai irodalom képviselője, George Steiner, aki írt egy regényt is, egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy bizony nincs az a jó kritikus, aki oda ne adná ösz- szes műveit egy teremtett alakért. Ha még bátrabb vagyok, munkám igazi regény volna, így azonban csak bújtatottan az, amelynek két főszereplője van, Godard és Truffaut. E két már-már fiktív figura kalandjairól, barátságairól, gyilkos ösz- szeveszéseiről mesél a kötet nagy része.

— A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején sokan — épp e filmek ürügyén — egy kicsit Párizs helyett jártunk a moziba.

— Én is Párizs helyett moziztam, de azzal a különbséggel, hogy a párizsi mozikban. Az előzményekhez hozzátartozik az is, hogy a francia fővárosba majdnem mindig disszidálni indultam. Rokonok, ismerősök nélkül, többnyire az utcasarkokon ácsorogva gyötörtem magam, ingadoztam. A vége majdnem mindig az lett, hogy beültem egy moziba, ahol nem esett az eső, és ülve, kényelmesen gondolkodhattam. Pénzem sem volt túl sok, de az esetek többségében sikerült bejutnom a vetítésekre egy lejárt, otthoni buszbérlettel. így léptem be jó néhány francia család polgári otthonába, és néztem, hogyan vacsoráznak. Végül is tizenötször indultam disszidálni, így szinte minden francia filmet Párizsban láttam.

Károlyi Júlia

A háztetőről vastag kötélen az akciócsoport tagjai függnek, lendül a láb, csör- ren az ablak, és máris — kívülről — az első emeleti szobában teremnek. Sok a bámészkodó a ház előtt. Ez a száztizenegyedik forgatási nap, és már csak tizenhat van hátra. Ez a hatrészes sorozat a Tv1 idei legnagyobb vállalkozása. Azt is mondhatjuk, biztosra mentek, amikor Szurdi Miklósra bízták a forgatást (gyártó és kooproducer a Novofilm), nem csak a rendezői munkát. E. Braders ötletéből ugyanis testvérével, Szurdi Andrással együtt írta a forgatókönyvet.

A történet krimi. Főszerepben Kern Andrással. Ő az, aki nem tudni hány év után visz- szaérkezik Amerikából édesapja temetésére. Édesapja, aki rendőrből lett magánnyomozó, fiával együtt tervezte a Simon és fia magánnyomozó céget. Az élet azonban közbeszólt. Fia, aki soha nem foglalkozott ilyesmivel, és nem is akart, erre kényszerül. Szinte hazaérkezése pillanatában belekeveredik egy olyan

ügybe, amit apja elkezdett, de nem tudott befejezni. A másik váratlan esemény, hogy

„megkapja” fiát, akit eddig soha sem látott. A tízéves fiút Szabó Dani játssza nagyszerűen. A Simon és fia cég történeteit láthatjuk majd, valójában hat különálló történetet, amelyben — ahogy megszoktuk — vannak közös szálak. Hogy az ötvenöt perceket szívesen végignézzük, az elsősorban a fantasztikus szereplőgárda érdeme lesz. Cserhalmi György, Kern filmbeli barátja, egy kaszkadőr, aki helyette verekszik, mert hiszen hősünk nem olyan alkat, aki pofonokat oszt. Az megtörténik, hogy kapja. Verebes István rendőrt játszik. A női főszereplő Észenyi Enikő, „femme fatale", igazi szerelem. De nem ő a gyermek anyja. Szerepet kapott Kováts Adél, Gábor Miklós, Mensáros

Szurdi Miklós rendező Eszenyi Enikővel

(Klotz Miklós felvételei — MTI-press)

László, Koltai Róbert, Seres Zoltán, Tordy Géza, Andorrai Péter, Tordai Teri, Esztergályos Cecilia, Gór Nagy Mária, s a tanodából sok növendék.

Szurdi Miklós sikeres színházi rendező, vagy hatvan darabbal a háta mögött, köztük olyanok, mint a Svejk, az Amerikai Elektra, a Fizikusok, a Macska a forró bádogtetőn. De Szurdi Miklós sikeres filmrendező is. Hatásvadászok (1983), Képvadászok (Szurdi Andrással, 1985). Hogy a tévés rendezéseit is megemlítsem, ő jegyzi a Legendáriumot (1983), az Optimistákat (1985), az Angyalbőrben sorozatot (1989), s a Família kft több részletét.

— Nem ezzel a filmsorozattal szeretném megnyerni az

Oscart — mondja —, de ezek akkor is fontos lépések, fontos állomások számomra. Szeretek dolgozni, szeretném a nézőket megnyerni, szeretném őket szórakoztatni. Szeretném megmutatni, hogy ebben a műfajban is lehet igényeset, jót, emberit csinálni. Ez egy nagy kihívás, alkalmanként négy-ötmillió ember kontrolljával. Meggyőződésem, hogy minőségiek Szalai András és Gulyás Buda — a két operatőr — képei. Fontos megkeresnünk azt az arányt, amelyben minden nézőnk megtalálhatja a számára való értékeket. Filmrendező vagyok. Hogy népszerű is, amit csinálok? Nem tudom, hogy miért kéne emiatt szégyenkeznem.

Nem csak a Szomszédok

Horváth Adám újra Molnárt rendez

Az évek során Juli gyermekből nagylány lett, Takács Pista megmutatta, hogy öreg ember nem vén ember, a nyugdíjas is tud (mert kell) dolgozni, Mágenheim doktor fején kevesebb a hajszál, pedig eredetileg is meglehetősen kopasz volt, és mintha hiába lett volna rendszerváltás: a már kezdetben is vállalkozói alkatú Gábor Gábor stúdiója semmit sem bővült, gazdagodott. Mindenki tudja, aki a fentieket olvasta, hogy a Szomszédokról beszélek, a televíziós regényfolyamról, minden második csütörtökön megjelenő régi ismerőseinkről, mondhatni barátainkról. A teleregény május elején lépett hatodik esztendejébe. Szülőatyja, írója, főrendezője Horváth Ádám, és akik nem figyelnek eléggé oda, azt hiszik, hogy ez Horváth Ádám „összes müvei”, mert csak a Szomszédok óta figyeltek fel a nevére.

Éppenséggel ő a Magyar Televíziónak talán a legsokoldalúbb, legtöbb műfajú rendezője. Operát vagy balettet például éppen úgy rendezett, mint vetélkedőt, vagy — s meglehet, ha egyszer élete alkonyán mérleget csinál, erre lesz a legbüszkébb — a rengeteg előkészületet kívánó, 1989. június 16-i Nagy Imre és vértanútársai temetéséről szóló egész napos riportot is ő irányította.

— Ami a Szomszédokat illeti, kezdettől fogva azt mondtam: ez szórakoztatás, nem irodalom, semmiképpen nem művészfilm, a kritikusokat és a közönséget egyaránt arra kértem: ne úgy nézze! Hanem úgy, mint egy szórakoztató történetfolyamat, amely kissé publicisztikus, kissé riportszerű is, hiszen a szereplők napi

élete, napi problematikája, napi gondjai és napi örömei — mégha szerzőként én találom is ki őket — lényegében azonosak a nézők nagy többségének mindennapi életével — mondja a rendező.

* Csak éppen színészek játsszák.

És nem is kevesen. A főszereplőkön (Kulka János, Frajt Edit, Ábel Anita, Csűrös Karola, Komlós Juci, Zenthe Ferenc, Ivancsics Ilona, Nemcsák Károly, Fehér Anna, Tro- kán Péter, Koltai János, Bajor Imre, Pásztor Erzsi, Palócz László) kívül eddig több mint ezerötszáz színész fordult meg a sorozatban, vannak köztük állandók, vannak időről időre visszatérők, s vannak, akik csak egyszer vagy kétszer álltak a kamera elé. Az utóbbi időben, úgy érzem, telitalálat volt Raksányi Gellért beállítása. Ugyanilyen telitalálat kezdettől fogva Etus, a nemcsak külsejében, de szellemiségében is örökifjú nagymama. „Privát” érdekessége, hogy Horváth Ádám felesége, Csűrös Karola játssza, és hogy az alapmodell, akiről a forgatókönyvíró-ren- dező ezt a figurát megmintázta: Ádám anyja, a második férje, Sárközi György után Sárközi Mártának nevezett hajdani lapszerkesztő, Márta első férje Horváth Zoltán volt, a kiváló szerkesztő-történész, az ő édesapja pedig — Molnár Ferenc, a Pál utcai fiúk és színpadi remekművek egész sorának halhatatlan írója.

— Forgattam már tévéfilmeket nagyapám, Molnár Ferenc műveiből, és legközelebbi televíziós feladatom ismét ez lesz. Az Ibolya, továbbá az Előjáték Lear királyhoz című Mol- nár-egyfelvonásosokat fogom megrendezni. Ezt a két egyfelvonásost a színházak általában egy harmadikkal, a Marsallal közösen szokták színre vinni. A Marsall televíziós változatát én már jó néhány évvel ezelőtt leforgattam, így aztán nagy ambícióval látok neki a másik két ikerdarab megvalósításához.

— Van már szereposztás? Én például az Ibolyát (annak idején Gaál

Franci, Turay Ida, Dómján Edit játszotta, többek között) ma alig tudnám elképzelni mással, mint Eszenyi Enikővel.

— Lehet, hogy én is vele képzelem el. A fejemben nagyjából elkészült már a szereposztás, de még nem beszéltem és nem állapodtam meg senkivel, addig tehát nem nyilatkozom róla.

— És az említett két Molnár Fe- renc-egyfelvonásoson, no meg természetesen a Szomszédok soros fejezetein kívül mit várhat még a tv-néző Horváth Ádámtól ebben az esztendőben?

— Elmúltam hatvanéves, most már elég nekem, ha évenkint egy olyan munkát csinálhatok, amely újszerű a számomra. Ebben az évben volt már ilyen: Zorán maga kért fel, hogy a televízió számára én közvetítsem a Metró búcsú-bulit. Talán ismeretes, hogy milyen sok komolyzenei műsort jegyeztem már tévé-rendezőként, operától baletten át oratóriumig, de a rockkoncert területén új fiú vagyok, ez kihívás volt számomra, izgatott a feladat, és hízel- gett hiúságomnak, hogy Zorán engem választott, nem valamely ifjú, rockgenerációs rendezőt. Tavaíy pedig két olyan műsorom is volt, ameHorváth Adám rendez

lyet korábban nem csináltam, és ez feldobott. Az egyik az Isaac Stern-koncert volt; januárban került adásba, egyfajta happening is egyben, Vitray Tamás közreműködésével. A másik a Rómeó és Júlia új, Seregi László koreografálta balettváltozatának közvetítése az Operaházból.

— Ha valahol, hát a képernyőn gyakran összefügg a művészi és az újságírói munka — mondja befejezésül —, ezért a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol tévérendezést tanítok, az új iskolaévben megvalósul javaslatom: nem tévérendező-, hanem tévériporter-jelölteket fogunk tanítani.

Barabás Tamás