Somogyi Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-15 / 193. szám
1992. augusztus 15., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Érintsd az aszfaltot! (Előszó egy optimista kisregényhez) „Ragaszkodom a rögeszmémhez.”(A. Ginsberg) Kedves Olvasó, mielőtt kibontanám magát a témát, a szuggesztív mikéntet, néhány egyszerű szó a ragyogó miértről. Miért ír az ember előszót egy merészen optimista kisregényhez? Miért ír egyáltalán?... Ezekre a valóban fontos kérdésekre később még visszatérek. Elöljáróban csak annyit — idézve Kap-pan Hang filozófust —: Az élet, mint a túrós tészta, se nem mákos, se nem lekváros... Magamról elárulhatom, hogy hatvanhét kiló vagyok és messziről megérzem a húskombinát szagát. Távolról is meghallom az állatok sikolyát. Látom a legényeket, amint vascsövekkel püfölik őket. Arcukon vastag vigyor. Látom magam fehér kötényben, kecses gumicsizmában; elegáns cukrászsegéd, aki mogyorókrémmel keveri el a vért... Hátsó lábaiknál felakasztva lógnak a magaspályán. Vergődő testükben föl-le fut az. áram... Csak egy higgadt, precíz nyissz. A mellső lábak közt, enyhén balra, félkört leírva a késsel kell szúrni. Mint amikor görögdinnyét szeletel az ember... Mi optimista írók mélységes alázattal fordulunk az Olvasó felé. De a többi író — kiváltképp a termékeny fajta —, hónapokig bűzölög sötét dolgozószobájának mélyén, önnön fantazmagóriájának élve. Emiatt annyira elszakad a valóságtól, hogy a közönség hitetlenkedve és megütközve fogadja munkáit, melyek fittyet hánynak és viszont. Ezt leküzdendő határoztam el, másképp fogom szemlélni a dolgokat. Hiszen köröttünk az élet ezernyi csodája! Paradicsomi folyóvölgyek és a hegyek hűsítő forrásai. Hatalmas szarvascsordák a dús füvű réteken. Kövér nyu- lak, nyájas farkasok... A zöldellő fákon piros bogyók, rózsaszín gübecsek, aranyszínű méhek és poszáták. Illat- óceán!.„ Halkan sikló, koronás kígyók, kékpajzsos legyek, döngicsélő szúnyogok, valamint lárvák gyönyörű ara- beszkjei. Selymes tavacskák partján nyíló aranyesők, füzek, somok és áfonyák. Békapeték!... Hancúrozó csíborok, szitakötők, pókok ezüstből font mellényben, szöcskék karmazsin csizmában. Ó, boldog ugróiskola! Egy penészes falú csarnokban teheneket vágtak. Babakocsinak hívták azt a guruló fémdobozt, amibe a belsőségeket és a halott borjakat rakták... Először voltam itt. Konyákig turkáltak a felmetszett állatokban a henteslegények... Röhögtek... Hátrafordultam... Szemek!... Egy kocsi tele a levágott tehenek szemével!... Tompák, se pislogni, se kacsintani nem tudnak; hamiskásan, hogy tudjuk, te nem közéjük tartozol... A többi író — undok, koravén ember, megátkozva a lehető legrosszabb személyiséggel — nagyon hasonlít egy aprócska, de gyakran váratlan meglepetéseket okozó állatkához. Mint azt egy másik (biológiai jelentőségű) művemben boncolgattam: az író egy alattomos, undorító tetű... Le-lecsap gyanútlan áldozataira és szívja, pumpálja, szívja, pumpálja, majd újra szívja és megintcsak pumpálja őket mindaddig, míg a szerencsétlenek kifogyva vérből és türelemből, oda nem vágnak egyet... Ezután az író-tetű vagy a tetű író — nemhogy letenne hitvány szokásáról — újabb, védtelen áldozatot keres. Ez így megy mondjuk öt, esetleg tíz, na jó húsz, bár előfordult már, hogy harminc, néha negyven, de az sem kizárt, hogy ötven, sőt hatvan évig. Ekkor az író megbékél, kiszáll, mint Tom Wolfe daruja és gondolkodni kezd és optimista műveket farag a múlt megszarusodott pesszimizmusából. Mindezt ilyen, ehhez hasonló kifejezésekkel teszi, minekutána díjat kap és ágytálat... Kedves Olvasó, virtuóz kis darabom szándéka kettős: egyik jobb, mint a másik. Én soha sem állítottam magamról, hogy látnoki képességekkel rendelkezem, vagy hogy titokban babérkoszorúra vágyom. Lényemből fakadó egyszerűséggel próbálom felvázolni az élet gyönyörű tényeit, bár kissé bizonytalanul fogom a tollat... Vajon sike- rül-e elég optimistára írnom azt a kisregényt? Meggyőződésem, hogy igen... még akkor is, ha apám meghalt, a feleségem elhagyott és a szeretőmet nem szeretem. Gerencsér Zsolt A népdalgyűjtés mestere Végigjárta Vikár Béla útját A közelmúltban vettünk búcsút dr. Volly István gyémántdiplomás tanártól, népzenekutatótól, a Magyar Néprajzi Társaság, a Művészeti Alap, a Pen Club és a Fészek örökös tagjától. A somogyiak Vikár Béla életrajzát köszönhetik neki. Volly végigjárta azokat a somogyi falvakat, ahol Vikár gyűjtött. Tanulmányozta Vikár gyűjtési módszereit és maga is végzett kiegészítő gyűjtéseket. Hamarosan megjelent Vi- kár-életrajza a Somogyi Almanachban. Volly Bartók Béla és Kodály Zoltán előfutárának tartotta Vikár Bélát. Alig van olyan dallam, amelyet Vikár Béla már ne fedezett volna föl és ne örökítette volna meg először fonográfon. Aztán a szebb és jobb formákat az utána gyűjtők megjelentették. Volly István a kiskúnsági Peregen született 1907-ben. Tanító apját később Budapestre helyezték, és ő is ott élt, de a népdalokhoz kapcsolódó első emlékei szülőfalujához kötötték. Gimnáziumi tanulmányait Vácott végezte, majd Baján szerzett tanítói oklevelet. A Zeneakadémián is tanult, Kodály Zoltán tanítványaként. Zeneszerzést végzett. Az 1930-as évektől a Néprajzi Múzeumban dolgozott Lajtha László mellett, Bállá Péter társaságában. 1948-ban Szegeden Bálint Sándornál doktorált a 101 Má- ria-ének (vallásos szövegű népi dallamok) című munkájával. 1922-ben kezdte a népdal- gyűjtést, s ebben a tárgykörben számos előadást tartott a Néprajzi Társaságban és a rádióban. 1951-ben megszervezte a Fővárosi Népi Zenekart, amelynek alapító igazgatója volt. Közben számos publikációja jelent meg a legkülönbözőbb helyeken; elsősorban természetesen zenei vonatkozású tanulmányaival, köteteivel, újságcikkeivel, előadásaival szolgálta a magyar zene és népzene ügyét. Munkái címének teljes felsorolása szinte lehetetlen. Több régi népszínműhöz és vígjátékhoz írt kísérőzenét. Nehéz bármiféle értékrendet tenni kisebb vagy nagyobb terjedelmű munkái között, hiszen minden alkotói tevékenységben ott munkált a tudományos elhivatottság, népének szolgálata. Fontosnak tartotta, hogy nem elég a nép dalait följegyezni, megmenteni a pusztulástól, hanem oda kell figyelni szakrális hagyományaira is.. Számos előadást tartott 1946-ban a Molnár István Kossuth-díjas táncművész vezette Balatoni Népfőiskolán Siófokon. E sorok írójának felkérésére örömmel vállalta Együd Árpád Siófokon gyűjtött szakrális énekeinek kottázá- sát és kísérő tanulmányt is írt hozzájuk. Volly portréjához tartozik még az is, hogy 80 éves korában vállalkozott Siófokon egy előadásra a kiüti bábos betle- hemes játékokról. Ezt bala- tonkiliti egykori mestere, Pe- terdi László gyűjtötte fel (a Néprajzi Múzeum adattárába került), aki felfigyelt a népszokások szépségére s nem hagyta feledésbe merülni ezeket az értékeket. Előadásában arról is szólt, hogy a Ba- laton-vidéki betlehemes játékokhoz hasonló népszokásokat a folkrolisták gyűjtöttek Erdélyben, Szabolcs-Szatmár- ban és Észtergom vidékén is. Dr. Volly Istvántól sok ezernyi tanítvány tanulta meg a népdalt és az éneket, a tisztességet és a hazaszeretetet. Matyiko Sebestyén József Az otthonosság festője Naplemente Az életmű eddigi tetemes termését összegzi Czinkotay Frigyes a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban megrendezett kiállításán a képeket válogató és elrendező kolléga, Horváth János segítségével. Czinkotay igazában Kaposvár festője, aki nemcsak a város nevezetesebb, szebb épületeit örökítette meg, hanem a megyeszékhely hangulatát is visszatükrözik alkotásai. Kaposvár nem a belvárost jelenti csak számára, hanem a környéket is, Ivánfát, Lonka-hegyet, a dimbes-dombos zselici vidéket. A kisvárosi szelíd Színekkel festi meg a tavaszi virágzó kerteket, pincesorokat. A természetet pedig belopja Béla király utcai műtermébe, ahol csendéleteit festi. A kétszáz képet felsorakoztató kiállításon még inkább felfigyelhetünk Czinkotay egyéni hangjára, arra, hogy nem vált stílussá nála a naiv ábrázolásmód, természetessége az, amit értékelhetünk. A Balaton is Somogy része, miként a Zselic lábánál vonuló hegyközségek, a tó látványa is ismerősként tárul elé. Nem hökken meg a víztükör folyton változó színétől, a hullámokat kavaró vihartól, a naplemente sem ragadtatja el oly módon, hogy ízlést tévesszen. Kaposvár festője az otthonosság festője. Velence, Párizs, az orosz templomok A Csikász-ház Kaposváron hagymakupolái úgy kerülnek vásznára, mint az itthoni látvány. Viszonylag kevés portrét fest, kevésszer népesíti be képeit emberi alakokkal, mégis minden festményében benne van az ember, annak gondolat- és érzelemvilága. Horányi Barna Kaposvári siker - Uj Bekezdéssel KISS BENEDEK: Évszak Ez az az évszak, mit elfelejteni gyermek se tudhat. Ez az az évszak, amikor megméretik minden, búza a földön vérnyomás az ereinkben ■ Ilyenkor esőt vár az ember, az égre néz ilyenkor földgyúró-szere- lemmel csuszamlik hasra a kéz. Ez az az évszak, mit elfelejteni gyermek se tudhat. Ilyenkor szülni kell, őszülni kell, s ki mondja meg: a szülés fájóbb, vagy az őszülés? De aki ilyenkor születik, azt a Nap hatalma ója, hisz egyszer minden betelik, ám kevés válik valóra. Ez az az évszak, amit elfelejteni gyermek se tudhat. Ez az az évszak, amikor minden megméretik, mert kevés válik valóra, bár a kalász telik. Az Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport és Művészeti Egyesület, valamint a Fiatal Költők Országos Egyesülete irodalmi pályázatot hirdetett. Ezt a Somogyi Hírlap is közzétette. A Kaposváron élő fiatal A kenyér morzsává tűnt, kése is rég megcsorbult. A kék és sárga zöldje, nékünk érett gyümölccsé. Megfakult óvászon- pontos ecsetnyomok barázdái fedik fel a fény ösztönútjait s a csend képe fonódik a szűrt világossághoz. költő, Rozsos Gábor kedvet kapott — s első lapunkban publikált versei után — jelentkezett a pályázatra. Sikerrel. Itt közzétett versét az alapítvány Időjelek című folyóirata közölte Urbán Tamás illusztrációjával. ROZSOS GÁBOR A vászon ürügyén (Kunffy Lajos csendélete előtt)
