Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-05 / 132. szám
1992. június 5., péntek SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Elagott vadgesztenyefa vetette árny választ el bennünket a kora délelőtt ébredező melegétől, a lég álmosan mozog, simogatón: emberi szellemnek kedvez az idő. Nézem őt, a magyar költőt, és igyekszem kibetűzni a gondolatokat „teleírott’’ tekintetéből. (Fotó: Kovács Tibor) Faludy György érzelmei és gondolatai emberről és világról Ember, átlépvén önmagán (Sötétzárkában, ha sétál a holdfény) Nyári tárlat a Kapos Art Galériában Kiállítás nyílik a Somogy i/legyei Művelődési Központján ma 16 órakor Karácsony Ernő munkáiból. A festő és irafikus kaposvári tárlata július 30-ig tekinthető meg. Bogiári pünkösd Kézműves kirakódó vásárai kezdődik szombaton régiéi a bogiári pünkösd rendez- énysorozata. Virágkötészeti lemutatót rendeznek délelőtt, 7 órakor a helyi szabadtéri zínpadon bemutatót tartanak ; művészeti együttesek. Raumbergben ropták Az Alpok-Adria Munkakö- össég szervezésében kétna- os ifjúsági találkozót rendezik az ausztriai Raumbergen. Megyénket a kaposvári lomogy Táncegyüttes képvi- elte. A fesztiválra hat együt- is sereglett össze a helybeli lezőgazdasági szakközépis- olába. Tüskés Tibor és olvasói Iró-olvasó találkozót tartott ;gnap a marcali Berzsenyi 'ániel könyvtár. A József At- a-díjas Tüskés Tibor író a önyvhétre megjelent Párhu- amos történelem című műének bemutatása mellett ko- ibban megjelent könyveiről is eszélgetett a tisztelt olvasók- al. Jótékonysági koncert A marcali római katolikus ébánia és a kulturális közint június 6-án 19 órakor jó- konysági orgonakoncertet rt a központ színháztermé- in. Közreműködnek: Kisté- nyi Melinda orgonaművész, ikor Jutta, Szűcs Márta, arczeli István, Szabó László > Csák József operaénekest a marcali városi énekkar, berfrank Péter zongorakísé- tével. A bevétel teljes ösz- egét a templomi orgona fel- ítására fordítják. Faludy György nyolcvankét éves. Élete több létre elegendő megtapasztalás históriája, melybe két emigrálás is belefért: először közvetlenül a háború előtt Franciaországban és Marokkóban talált menedéket, majd Roosevelt elnök segítségével az Egyesült Államokban, szolgált az amerikai hadseregben is. A világháború után az elsők között tért haza. Néhány évvel ezután koholt vádakkal lefogták, következett az Andrássy út 60., majd a recski kényszermunkatábor. Verseit ő és rabtársai memorizálták, az együtt töltött beszélgetések szellemi tápláléka sokaknak, s talán magának is az életet jelentették. 57-ben hagyta el másodszor, a közelmúltig úgy tűnt, hogy mindörökre, szülőföldjét. Ezúttal harmincegy évnek kellett eltelnie a megérkezésig — otthonról hazafelé. Az emigráns magyar irodalom élő klasszikusa nemrég író-olvasó találkozón járt Kaposváron. Másnap, a Csokonai fogadó udvarán beszélgettünk. Lelkében és szellemében a filozófia alapkérdéseinek fejlődéstörténete: ez érdekelt. Az optimizmus és vitalitás forrása érdekelt. — Ha mérleget csinál az ember, akkor a dolog korántsem olyan rettenetes, mint amilyennek tűnik a számunkra. Gondolok itt arra, hogy fiatalságom idején London, Párizs, vagy Budapest munkásnegyedeiben olyasfajta nyomort lehetett láni, amivel nem találkozik többé senki. Mára az életkörülményeink megjavultak, a technikai civilizáció, amellett, hogy rettenetes pusztítása egyre inkább világos, hozott egy óriási előnyt is: általában tűrhe- tővé tette az életet. Ez az egyik oka az optimizmusomnak. A másik, ha föladjuk a harcot az ellen, hogy a levegő, a föld, a víz bebüdösödjék, elpusztulják, hogy az emberek atombombát dobjanak egymás fejéhez, ha nem harcolunk ellene, végünk van — ér a gondolat végére. Zakózsebébe nyúl, nívó 100 extra könnyű szofival kínál, maradok a „nehezebbnél”. Köhint néhányat, tekintete elkalandozik, miközben kezével ősz haját igazgatja. Füstölgünk tovább. — Ebben a pillanatban nem tudok mondani se egy filozófiát, se egy vallási meggyőződést, amely itt, ebben a földi játékban vezető szerepet ad. Én nagyon remélem, hogy fog történni valami, mindenesetre nem vesztem el a bizalmamat. Amikor 46-ban hazajöttem, láttam azt, hogy micsoda siralom volt itthon: az emberek kétségbeesés, harag es gyűlölet között éltek. És 1947 őszére minden gyönyörű lett. Igaz, aztán jöttek a kommunisták, és 48-ban újra a földön hevert minden. Én látok ez előtt az ország előtt lehetőségeket, tudom, hogy ebben az országban négyzetkilométerenként több tehetséges ember van, mint bármely nyugati államban. — Ön, aki évtizedekig beszélt más nyelvet, élt idegen kultúrákban, miként volt képes tökéletesen és hitelesen megőrizni magyarságát? — A nyelv kérdése adott: én magyarul tudok verset írni, mondjuk tűrhetőt, és semmilyen más nyelven, magyarul tudok szépprózát írni, és semmilyen más nyelven. Elég jól ismerem az amerikaiakat, a franciákat, az angolokat, sok évet töltöttem közöttük, de azt hogy egy amerikai paraszt- ember a tükör előtt állva, borotválkozás közben mit gondol, azt nem tudom. Azt, hogy a magyar parasztember vagy a magyar arisztokrata vagy a magyar munkásember vagy a magyar polgár mit gondol, azt pontosan tudom. Évtizedekig ragaszkodtam és most is ragaszkodom ahhoz, hogy magyar költő vagyok, és ebből nem engedek. A kommunisták mindent megtettek, hogy elfelejtessenek a magyar emberekkel, és ebben elég ügyesek voltak, mégis „életben tartott” itthon az öregek emlékezete, a fiatalok műveltsége. — Mi indította az Önről Dubrovnikban készült dokumentumfilm leforgatá- sára, hiszen sok reménye akkor még nem igen lehetett arra, hogy itthon bemutatják. — A film részemről egy általános állásfoglalás volt a kommunista rendszer ellen, Rákosi és Kádár ellen egyformán, Sztálin, Hruscsov és Andropov, az egész társaság ellen. De ez nem egy mérges állásfoglalás volt, hanem nyugodt ellenzése annak, ami van, és ami felé ment ez az egész, mert azt kívülről sokkal jobban lehetett látni, mint belülről, hogy az ország minden javát elpocsékolják. Mindemi- att nem is gondoltam volna, hogy mostanában haza tudok jönni, mert három feltételt szabtam magamnak ezügy- ben. Az egyik, hogy Kádár, Nagy Imre gyilkosa nem vezeti többé az országot, hogy nem csak a testemet engedik be, hanem könyveket nyomnak tőlem és tarthatok előadásokat, végül, és — mivel e kettő aztán teljesült — a harmadik volt a legnehezebb, hogy nem kell magyar vízumot kérnem, mert arra nem voltam hajlandó. Ezt aztán kérés nélkül megtették. — Mi az, amit nem egy eseménytelen élete során megtudott, megtanult a világról, az emberről? — Amit megtanultam, kicsit, nem eléggé, hogy nem foglalkozom bizonyos dolgokkal, mert ha a napi politika intenzíven foglalkoztatna, akkor egyfolytában kétségbe kellene esnem. Hát nem teszem. Mert ami itt folyik, és nemcsak itt, az szégyenletes. Azt hiszem ugyanakkor, hogy ha az ember próbálja magát tartani irodalomhoz, művészethez, ha próbál nem sokat akarni, pusztán egy tisztes fedelet a feje fölött, és néhány száz könyvet maga körött, és közben próbálja, amennyire csak lehet, élvezni az életet. Mindemellett meg kell próbálni észrevenni a szépet a világban. A recski sötétzárka ajtaján volt egy lyuk, ennek a tizede — mutat a diktafon fülhallgató csatlakozójára. — Azon a napfény bejött, reggeltől estig végigsétált a falon, és ahogy néztem, eszembe jutott, hogy ilyen volt a háború alatt egy csendes-óceáni szigeten a holdfény. Az ember megtalálja a legrosszab helyen is a leg- tűrhetőbb helyzetet. Keresni kell. Nem génektől jön a boldogság/ és nem a sors hozza el. Talány./ Az ember ott kezdődik, mondják,/ amikor átlép önmagán. (II. szonett) Balassa Tamás ......................... " ............... Nagykövet voltam Egyiptomban Kortesbeszéd Genfben 1973. december 21-én Kurt Wald- ■ heim, az ENSZ itkára, a szovjet, amerikai, yiptomi, jordániai és izraeli lügyminiszter jelenlétében, iria képviselője nélkül megüt a genfi értekezlet. A vitát, nt hasonló értekezleteken m először, az ültetés ózta. Végülis a szír küldött- g helye üres maradt az asznál az amerikai és a jordá- li delegáció között, az ISZ főtitkár jobbján az yiptomi, balján az izraeli de- láció foglalt helyet, az yiptomiak mellett az ameri- , az izraeliek mellett a szov- küldöttség. 'zmail Fahmi: „Előzetesen igállapodtunk abban, hogy idén delegáció mérsékelt kiegyensúlyozott megnyi- ieszédet tart, s mindegyik eleő napon beszél, kivéve izraelieket, akik kifejezetten kérték, hogy a második napon szólalhassanak fel. Minden tervszerűen történt, de amikor az ülés elnapolásához készülődtünk, az izraeli külügyminiszter, Abba Eban meggondolta magát. Beleegyeztünk. Eban délután elmondott beszéde nem felelt meg azoknak a mérsékelt irányelveknek, amelyekben megállapodtunk. Hosszú tirádába kezdett az arab országok ellen, amelyeket agresszornak állított be,'s ugyanakkor azt akarta elhitetni, hogy Izrael szándékai mindig békések voltak. Eban hevességére hamar magyarázatot találtam. Egy újságíró üzenetet küldött hozzám a teremőrrel: Eban beszédét élőben közvetíti az izraeli televízió...” Abba Eban: „Az volt a szándékom, hogy másnapra halasztóm a beszédemet. Úgy véltem, így bővebben foglalkozik majd vele a sajtó. Amikor azonban meghallgattam az egyiptomi és a jordániai felszólalást, meggondoltam magam. Fahmi is, Rifai is úgy szónokolt, mintha nem békeértekezletre, hanem mindent eldöntő birkózómérkőzésre jött volna. Nem engedhetem meg, hogy a tájékoztatási eszközök másnap kizárólag Jordánia, Egyiptom és a Szovjetunió Izrael ellen intézett heves támadásaival legyenek tele. Később tudtam meg, milyen nagy hatása volt döntésemnek otthon. Egy furcsa izraeli választási előírás szerint attól kezdve, hogy nyilvánosságra hozzák a Knesszet képviselő- jelöltjeit, egyikük sem jelenhet meg a televízió képernyőjén a választást követő napig. Ennek a bizarr rendeletnek az a következménye, hogy ha a miniszterelnököt külföldön államférfiak fogadják, vagy a külügyminiszter felszólal valamilyen nemzetközi fórumon, azt a nemzeti televízió nem mutathatja be, bár a beszédet lehet hallgatni rádión. Ha ez alkalommal is szigorúan figyelembe vettük volna ezeket a szabályokat, az izraeliek megtudhatták volna, mit gondol róluk az egyiptomi, a szovjet és a jordániai külügyminiszter, de nem lett volna lehetőségük arra, hogy lássák, amint saját képviselőjük fejti ki álláspontját. Akárhogy is volt, az ésszerűség sugara váratlanul megvilágította a politikai színteret, s minden izraeli televízió készülék bekapcsolva várta beszédemet... Ünnepélyesen megígértem, hogy Izrael a maga részéről kész megragadni az alkalmat... Izrael azzal a meggyőződéssel jött Genfbe, hogy van lehetőség újításra, kezdeményezésre és választásra... Alighogy befejeztem a beszédem, Kissinger külügyminiszter meleg gratutáló sorokat küldött, de az egyiptomi külügyminiszter idegesen fészkelődött a székén.” Izmail Fahmi: „Újra szót kértem, s rögtönözve határozottan visszautasítottam Eban minden állítását. Miközben beszéltem, figyeltem az izraeli delegációt, s láttam, hogy Eban munkatársai izgatottan sugdolódznak. Nyilvánvalóan azt akarták, hogy válaszoljon, de a beszédem végén szótlan maradt. Ez egyszer nem engedett annak az izraeli követelésnek, hogy övé legyen az utolsó szó...” Abba Eban: „Később megmagyarázták nekem, hogy Egyiptom részvétele a „béke- konferencián” annyira sértette az arab radikálisokat, hogy Fahminak harcias fellépéssel kellett őket kiengesztelnie. Mivel azonban hevessége nem váltott ki kedvező hatást, úgy döntöttem, maradjon az övé az utolsó szó". Izraelben december végén tartották meg az októberi háború miatt elhalasztott választásokat. „A szavazók könyörületesek voltak a Munkapárthoz. Nem mintha hajlandók lettek volna megbocsátani a párt vezetőinek, vagy feloldani őket a mulasztás bűne alól. De sok embert megigézett a genfi értekezlet perspektívája; a jobboldali Likud határozottan ellenezte az értekezletet, s nem hiszem, hogy izraeli politikai mozgalom valaha is ilyen nagyot tévedett volna. A genfi értekezlet december 21 -én nyílt meg — kilenc nappal a választások előtt —, s nem hozta meg a békét a Közel-Keletnek. De megfosztotta a Likudot attól a lehetőségtől, hogy hatalomra jusson, a Munkáspárti Tömörülés vesztett néhány helyet a Knesz- szetben, de biztosan megnyerte a választásokat.” Ez a volt washintoni nagykövet, Jitzhak Rabin véleménye. Hat hónappal a választások után ő ült Golda Meir helyére a miniszterelnöki székbe. Kormányában nem ajánlotta fel a külügyminiszteri posztot Abba Ebannak, aki genfi kortesbeszédével olyan jó szolgálatot tett a Munkapártnak. (Folytatjuk)
