Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27 / 151. szám
1992. június 27., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 EVADZARAS UTÁN Az odútündér paradicsomlevese Gasztronómiai kalandozás Molnár Piroskával A Diótörő egérkirálynéja, azaz Molnár Piroska, a kaposvári Csiky Gergely Színház vezetőszínésze jön velem szemben a sétálóutcán. Kezében egy zacskó paradicsom. Már csak olívaolajat kell kerítenie valahonnan, hogy elkészíthesse kedvenc nyári ételét, a Gazpachót. Mellé szegődöm, s míg rójuk az utat, a múlt évadról beszélgetünk. Hat darabban játszott, s ez — bár nem látszik rajta — egy kicsit kifárasztotta. Azt vallja, már négy bemutató is sok egy színésznek egy évadban; három a legideálisabb, de van, amikor kettő is elég. Molnár Piroska, miközben Kaposváron próbált vagy játszott, a Játékszínben is közönség elé lépett. Még ment a Hippolyt, a lakáj. Évad vége felé felvették Szakonyi Károly •rádiójátékét Vadász Gyula rendezésében. Kapolcson egy Remenyik Zsigmond egyfel- vonásosban, a Pokoli disznótorban próbál. Július 16-án lesz a bemutató, s ezt követően még három előadás. Örkény egyperceseiből Gothár Péter készített Közjátékot. Most fejezte be Esztergályos Károly rendezésében a Hanna című tévéfilm forgatását. Szentendrén június 20-án Kiss Anna A holdnak háza van című gyerekdarabját mutatták be. A Foltin Jolán koreográfus rendezte előadásban Molnár Piroska az egyetlen felnőtt szereplő. Tanító néni, aki titokban odútündér. Hogy elégedett-e a kaposvári színésznő? Azt mondja. — Elégedett lehet az ember egy jól sikerült ebéddel, azzal, hogy nem égett oda a rántás, vagy a hagymát nem kellett kétszer megpárolni. — Ha már itt tartunk, milyen gyakran főz? — Szeretek főzni, de csak ritkán vehetem kézbe a fakanalat. Kedvenc ételem igazából nincs. Szeretem a salátákat, a húsokat és a nehéz parasztételeket. A súlyomról azt gondolhatnák az emberek, hogy az édességet sem vetem meg. Amikor a Hippolyt, a lakájban énekeltem a habos süteményről, mindenki azt hitte, hogy megőrülök érte, pedig egy fagylalt engem teljesen közömbösen hagy. Krémek, habok nem érdekelnek, viszont úgy éjféltájban is meg tudom enni a hideg pörköltet tarhonyával. — Most mihez gyűjti az alapanyagot? — Egy hideg paradicsomleveshez, a Gazpachóhoz. Megcsináltam tavaly is, és olyan jól sikerült, hogy kocsival hordtam körbe a barátaimnak, akiknek szintén ízlett. Tehát ezzel lehet csak elégedett az ember. Vagy az idő Fotó: Gyertyás László járással, netán egy kirándulással. A munkámmal kapcsolatban nálam ez sohasem merül fel. Legfeljebb azt állapíthatom meg egy-egy bemutató után, hogy aznap összejöttek a dolgok. Ez jó érzéssel tölt el. — Tehát hogy készül a Gazpacho? — Egy hámozott és kockára vágott kígyóuborka, hat hámozott és kockára vágott kemény paradicsom, apróra vágott zöldhagyma, egy zúzott fokhagymagerezd, egy evőkanál száraz vörösbor, egy evőkanál olívaolaj, két evőkanál finomra vágott petrezselyem, fél liter paradicsomlé, hat szem szegfűszeg, egy babérlevél, negyed kávéskanál őrölt fahéj, fél kávéskanál szójaszósz kell hozzá. A megtisztított, feldarabolt zöldségeket, a fűszereket mély tálba tesz- szük, ráöntjük a paradicsomlevet, összekeverjük és két órán át állni hagyjuk. Tálalás előtt kivesszük a babérlevelet és a szegfűszegeket. A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész mellé szegődök, hogy megmutassa, hol lehet Kaposváron olívaolajat és szójaszószt kapni. A többi alapanyagból van otthon. A receptet pedig megjegyeztem. Lőrincz Sándor Honismereti Akadémia Pécsett rendezik meg a XX. Országos Honismereti Akadémiát. A hétfőn kezdődő és szombaton záruló eszmecserén nyolc somogyi szakember képviseli megyénket. Az akadémia dr. Kanyar József elnöki köszöntőjével nyílik meg. Kis Pék Peti Babay Józsefnek, a nagyatádi születésű írónak két híres meseregényét, — Kis Pék Peti, Kis Pék Peti kincset talál — jelentette meg egy kötetben a budapesti Callisto Kiadó. A két mű 1945 óta most jelent meg első ízben. Kiállítás Nagyatádon Valeria Mesaric horvát művész akvarelljeiből nyílik ma kiállítás a nagyatádi művelődési házban. A tárlatot Varga Vince, a város polgármestere ajánlja a közönség figyelmébe délután öt órakor. A tűzoltó pincetárlata Mi köze egy tűzoltónak a régészethez? — Harminc éve kezdődött az egész. Apám, aki könyv- szerető bányászember volt belém oltotta a történelem szeretetét. Gyermekkorom óta gyűjtögettem és olvasgattam az európai, valamint a magyar történelmet. Tizennégy éves koromban a szomszéd ház alapjainak ásásakor belebotlottam egy kőbaltába, és három cserép is előkerült. Akkorra már tudtam, hogy ezek értékek, és elvittem őket a megyei múzeumba. Attól fogva, ha egy buckába botlottam, már keresgéltem. Fantasztikus kincseket rejt itt a föld. Ez az a vidék, ahol a legrégebbi időktől nyomon követhetők a különböző korok maradványai. Az újkőkortól a honfoglalásig hat balaton- boglári környéki település földje őrzi a kincseket. Sajnos, a középkori leletFotó: Kovács Tibor anyag hiányos, mert a törökök 1200-tól 1555-ig elpusztítottak mindent. Horváth Iván középkorú, halk beszédű. Segítség nélkül gyűjtött. A kincseket nem spájzolta, hanem a múzeumnak ajándékozta, ahol szakavatott régészek és restautá- torok tették rendbe, dolgozták fel. Szabad idejében a határt járta és minden építkezésnél, csatornaásásnál leste: előbukkan-e a múltnak egy-egy értékes „üzenete”. 1965-ben Boglár újjáépítésénél lelt rá egy . rézkori tömegsírra. A 980-ból származó leletből 14 tetem került napfényre. Csatornaásáskor botlott bele az épségben maradt körülbelül 5 ezer éves koponyákra, érmékre, edényekre. Szőlősgyörökben egy házalap kiásásakor avarkori lovas sírt fedezett föl. Leletet mentett, de olvasottsága, műveltsége megtanította arra, hogy ne végezzen kontár munkát. Dr. Honfi Szilvia, dr. Költő László. Németh Péter és Bárdos Edit régész dolgozta föl a felbecsülhetetlen értékű anyagot, amely ezt követően hosszú ideig a múzeum raktárában porosodott. Értékesebb darabjait kölcsönkérték a budapesti múzeumok, aztán ismét a homály fedte Somogy legértékesebb régészeti leleteit. Az autodidakta régész magányosan szőtte álmait. Állandó kiállítást szeretett volna. Olyat, ahol a gyerekek tanulmányaikat kiegészíthetik a tárgyi emlékekkel. Az eltelt harminc év alatt azonban mindössze két kisebb tárlatot rendezhettek. Aztán megmozdult valami. — Az ősszel megalakult a városvédő egyesület, majd felkértek a helytörténeti kör vezetésére. Hét felnőttel folytatjuk a munkát, de patronálom az iskolai helytörténeti szakkört is. Szeretném, ha a gyerekek is úgy értékelnék hazánk múltját, mint ahogy azt már régóta szeretném. Ez a bogiári kiállítás talán hagyományteremtő lesz. A pincében a látvány lenyűgöző. Kiderül, hogy a tárlókat is ő tervezte, és elképzelései alapján rendszerezték a leleteket. A tudós ember precizitásával vezet végig „birodalmán”. A hatalmas, szépen restaurált kelta hombár, az újkőkor és a rézkor hétezer éves leletei, a bronzkor mészbetétes edényei, a római éra földmunkáit idéző szerszámok, öntött bronzedények, egy különleges római csontfésű, avar kori lószerszámleletek, ruhacsatok, ékszerek. Gaál Gaszton ornitológus a századelőn éppoly lelkesedéssel gyűjtötte a környék régészeti emlékeit, mint Horváth Iván. Bronzkori leleteit erre az alkalomra a keszthelyi múzeumból kölcsönözték a kiállítók. Horváth Iván eredeti szakmája géplakatos, később hűtőgépszerelő, majd tűzoltó lett. Szíve mélyén azonban régész maradt. Várnai Ágnes Barna napok fekete emlékei „Borús vagyok, valami szomorít. Megláttam egy fakult fényképemet, egy zsenge arcot, a gyermekkorit — s utána tükörben vénségemet. ” (Áprily Lajos) Lelkem mélyéig borús vagyok. A mai nap torokszorítóan szomorít. Mióta a gyűlöletteremtette halál végeláthatatlan ösvényéről visszatérhettem aszfaltos életembe és közreműködhettem több mint 5000 somogyi izraelita vallású mártír, magyar állampolgár emlékművének felállításában, minden esztendő júniusának utolsó vasárnapján, fo- gyatko- zó, szomorúan öregedő, kis közösségben emlékezem a második világháború alatt legyilkolt milliókra, kiket nemesnek álcázott célok érdekében halálba hajszoltak, emlékezem az ártatlanul legyilkolt magyar zsidók százezreire, kik pernyeként szálltak idegen földön az ég felé. Ezen a vasárnapon búcsújáró gondolataim itt és más tájakon járják zarándokútjukat. Gyertyalánggal emlékezem imádságos anyámra, a gondok terhe alatt megroppant apámra, izmos, erős testvéreimre, versfaragó, tanító öcsémre. Emlékezem legyilkolt tanítványaim százaira, kiket az emberben való hitben neveltem s akiknek még egy fejfa sem jutott, mely nevüket őrizné. Emlékezem Radnóti Miklósra, Szerb Antalra, a Don-kanyar több százezer áldozatára, Katyinra, Oradourra, Lidicére, a varsói gettó hőseire és mindazokra, akiknek még a karjukban tetovált rabszámuk is ismeretlen maradt. Ezen a napon sokszorosan érzem, milyen szorongatón szomorú ez a világ. Ezen a napon elkerül minden derű, az öröm, még a madárdalt sem hallja meg fülem. Szorongató emlékeim előtt szabad az út! Látom az „Arbeit macht frei” gunyoros feliratú félkör alakú vaskaput, az éhségtől fátylas tekintetű, félmeztelen, csont-bőr sereget és hallom a siralmas zene ütemére botorkáló, szinkópázva csattogó papucsokat. A ritmus ziláltságát még az idomított, élesfogú farkaskutyák és a lövésre kész, idomított SS-őrök sem tudták katonai rendbe ordítani. Orrom emlékezik az emberfaló krematórium szögletes kéményéből éjjel-nappal szállongó füst hánytatóan édeskés szagára. „A tüskés drótsövény mint vértanú fején a töviskoszorú övezte a Föld tépett, szomorú, nagy homlokát. ” (Vihar Béla) A sötétség napjai óta mily sokszor hallottuk fellengzős szónoklatokban: „Soha többé!” Ám, „Vannak erők, amelyek nagyobbak az észnél és a tudománynál: a tudatlanság és a téboly.” (Anatole France). Érthető, hogy döbbenten fogadtam a hírt, hogy ma a civilizált Európa közepén törvényt kellett hozni annak tiltására, hogy tébolyult lelkek — zagyva matematikai következtetésekre alapozva — kétségbe vonják Európa gyalázatának, a halálgyáraknak egykori létezését. Azért idézem fel évről évre az átélő mindig friss emlékezetével és fájdalmával a „Barna napok” emlékét, mert ma is sok vér folyik feleslegesen és az emberiség emlékezete a gyűlölet terhétől, mintha lomhán mozdulna. A hatalmasok memóriája mintha sántikálna, időnkint mintha mozgásképtelen lenne, a fegyveresek tettrekészsége pedig idegesítően friss. A pszichiáterek igyekezete még nem volt képes megszabadítani az egykor megkín- zottakat rémképeiktől, s máris gyarapszik az új riadozók tábora. Őreim puskatusa és suhogó husángjai ugyan mára lovaglópálcává szelídültek, ám a felhőjárásra is érzékeny bordáim bambusznád csonttörő súj- tására emlékeznek. Érzem, majdnem bizonyossággal tudom, hogy „A menny, pokol és tisztítótűz nemcsak halál utáni állapot, mindenki viseli valamelyiket, akár élő, akár holt."Néhányad magammal e napon teie szívvel gyászolunk, öregek é■" megfáradtak. Befelé hullanak titkolt könnyeim, sajnálom magam, hogy nincs egy sírhalmom sem, ahol elhelyezhetném emlékezésem virágos tanúságát. Leteszem hát a temetőben, a nagy urna lábához, mely az Auschwitzból hozatott hamvakkal van telis-tele. A gyászünnepségről hazatérőben riadtan láttam, hogy városunk szívében (Bajcsy-Zsilinszky utca 24.) egy háromemeletes ház tűzfalán még mindig ott feketéink a festékszóró pisztollyal festett Dávid-csil- lag. Hetek óta senkinek nem bántotta a szemét? Csak nekem? Csak én emlékezem, hogy így kezdődött? A firkálmány mintha ma feketébb lenne, mint tegnap volt. Gyásznapi emlékezésem záró gondolatául egy ősi imádságot idézek: „Térjetek meg a századok nevelte bűnből emberek fiai!” Kellner Bernát
