Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-10 / 136. szám
1992. június 10., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Tiszta színház Sepsiszentgyörgyről „Mégcsak az kéne, hogy rezesbandával várjanak” A Máltai Szeretetszolgálattól Ló az iskolában Szeren ka József, Bala- tonszabadi polgármestere nagy nyögés közepette emelt le a teherautóról egy jókora padot. Örömmel tette; a helyi iskola és óvoda részére címzett küldemény rendkívül jelentős értékű ajándékot tartalmazott. Rengeteg könyv, több- tucatnyi szék, szőnyegek, gázzsámoly, töméntelen mennyiségű apróság, no meg egy ló is — a tornaterembe — mindezzel a Máltai Szeretetszolgálat járult hozzá az új iskola berendezéséhez. A helyi termelőszövetkezetet jutányos áron szállította a településre a fővárosból a főképp svájci és német eredetű eszközöket. (Czene) A 13. országos diákszínját- szó-napokon Csurgó vendégei voltak a sepsiszentgyörgyi Mikes Líceum színjátszói, és egy kitűnő Ember tragédiáját láthattunk tőlük. Az előadás rendezőjével, Salamon Andrással többek között beszédhibákról, nemzeti röstellke- désről, Tamásiról, és az inga természetéről beszélgettünk. — Teli volt jó ötletekkel az előadásuk, viszont láthatóan gondot okozott több szereplőjének a helyes beszéd. Mi az oka? — A beszédhibákból, ugye, a magyar nyelv üldözéséhez akar kilyukadni. Ki kell ábrándítanom. Mivel Sepsiszent- györgy magyar nyelvű közeg, ott nincs ilyen gond, sőt inkább az a probléma, hogy románul nem tudnak a gyerekek. Persze ha nem költözik el a magyar közegből, ez sem probléma — Szentgyörgyön még kitűnő könyvelő vagy igazgató lehet a húsipari vállalatnál bárki, ha nem tud románul —, de ha tegyük fel Bukarestben atomfizikus akar lenni, akkor már kénytelen megtanulni a román nyelvet. A hibák inkább arra vezethetők vissza, hogy — ugyanúgy, mint Magyarországon — diákjaink között nincs túl- nagy érdeklődés a színjátszás iránt. — Mennyire természetes ma az, hogy erdélyi együttes Magyarországon vendégszerepei? Jelent-e valami különleges érzést magyar városban föllépni, és magyar nyelven magyar embereknek játszani? — Mégcsak az kéne, hogy rezesbandával várjanak itt vagy otthon minket, hogy mi most hősök vagyunk, mert el mertünk jönni. Ereztünk nyomást, de az már nem ugyanaz mint régen. Hogy jelent-e valami különleges érzést? Semmi rendkívülit nem szabadna, hogy jelentsen. Ez lenne szerintem a normális hozzáállás. Hiszen az volt a nem normális, hogy eddig nem jöhettünk. Ám hiába kellene ennek természetesnek lennie, az ember akaratlanul is a régebbi időkhöz viszonyít. Már attól jó érzésünk volt, hogy itt az útlevél a zsebünkben, s megvettük a jegyeket. S ezt csak fokozta, hogy Magyarországra jövünk. — Az Ember tragédiáját állították színpadra; legközelebb a Bánk bánt szeretnék előadni. Mondjuk egy Tamási-darabra nem gondoltak? Nem lenne testhez állóbb? — No helyben vagyunk: pontosan ez van benne a levegőben Magyarországon. Ha Erdély, akkor Tamási. Vagy székely havasok. Hozzák azt, amit eddig nem láthattunk, nem hallhattunk: az egzotikumot. De csak az egzotikum kevés. Vagy van valami hoz- zászólnivalóm a dolgokhoz, és egyenlő partnerként hozzászólok én is, vagy nem. És akkor nem jövök. Az lenne jó, ha be tudnánk illeszkedni a sorba, pontosabban: ha nem abban különböznénk, hogy honnan jöttünk. Tamásihoz visszatérve, otthon népünnepély van, ha Tamásit mutatnak be. S ez legalább úgy gyöngéje, mint erőssége. Mert ha népünnepély, akkor valami nem jól működik. Akkor valami gyanús. A székelykosztümtől még nem lesz egyetemes emberi. Annyi értéktelent hoznak ma Erdélyből Magyarországra, hogy az már szégyellni való. A kismacska is összehoz valamit, egyet táncolnak, kettőt énekelnek,s hopp menjünk Magyarországra. A produkciót megtámogatják némi sajnáltatással, és kész a siker. Zavar engem az a beidegződés, ami most van, hogy ha Magyarországra jövök, kell legyen egy eladható programom, amiért engem sajnálni kell. Hogy én mártírként jövök ide, amiért otthon rossz helyzetben vagyok. Jó, nyomás alatt voltunk, az biztos, nyomorúság van most is bőven, de attól még nem leszek több vagy értékesebb. Attól leszek értékes ember, ha van valami a tarisznyámban, s nem attól, hogy honnan jöttem. Zavar a túl kedves fogadtatás, nagyon félek, hogy nemsokára kiábrándulás követi. Az inga visz- szalendül a másik oldalra, a kezdeti túlzó barátság ellenszenvvé válik. Pedig csak az kellene, hogy ne kezeljetek bennünket sehogy. Sem ügyként, sem le. Erre lenne szükség. Nagy László Szép Házak A napokban új építészeti folyóirat jelent meg Szép Házak címmel. A szerkesztők elsősorban az építkezőknek szánják a kéthavonta megjelenő lapot, de a tervező és kivitelező építész- és épületgépész szakemberek is sok újdonságot találhatnak benne. Óvodapedagógiai ankét Társadalmi kihívások és az óvoda címmel háromnapos óvodapedagógiai ankétot rendez a Csepeli Pedagógiai Szolgáltató Szervezet. Az an- kéton neves szakemberek tartanak előadásokat. A programot filmszemle, kiállítás, gyakorlati bemutató színesíti. Opel háziorvosoknak Az országban praktizáló csaknem nyolcezer háziorvos egynegyede saját gépkocsival látja szolgálatát. Egy tavalyi parlamenti döntés nyomán közülük négyszázan hamarosan Opelre cserélhetik régi autójukat. A minisztérium támogatást nyújt a háziorvosok munkájához nélkülözhetetlen autó megvásárlásához. j relikviákkal gyarapodott a siófoki Kálmán Imre múzeum gyűjteménye. A híres operett- érzőhöz kötődő emlékeket özvegye és két gyermeke adományozta. (Fotó: Kovács Tibor) A véletlen műve... Talán a művészettörténet legfurcsább esete történt meg Puha Jakab bajuszpödrő olimpiai bajnokkal tegnap (európai idő szerint kora este) a Mákvirág körúton. Neves sportolónk — az idei világbajnokság lázában égve — nem az útviszonyoknak megfelelően közlekedett a járdán, s egy szűkén vett hajtűkanyarban belerohant egy szabálytalanúl előző műbe... A megrökönyödéstől szótlanná dermedt sportoló gigászi erőfeszítéseket tett, hogy kikerüljön az ismeretlen eredetű műalkotás szorításából, de egyre inkább belegabalyodott. A forgalom leállt: vállalkozó szellemű járókelők jegyeket és bérleteket kezdtek el árusítani az embereknek, akik szívesen nézegetnek ilyesféle tragédiát. Puha Jakab halottfehéren cibálta összekócolt bajuszát. A mű szelíden tűrte: számára nem volt váratlan ez a véletlen találkozás. Halk hangon csitítgatta az eksztázisba merülő tömeget, tűzben égő tekintetét le nem véve áldozatáról... Puha, mint egy sebesült oroszlán, üvőltve, fogait vicsorítva próbált szabadulni. Erei kidagadtak, héphaisztoszi bicepsze megfeszült. Ám a mű — mintha csakis ilyen erőhatásokra lett volna alkotva —, meg se moccant. Már kezdett beivódni Puha agyának rejtett zugaiba. De hősünk, e magyar Leonidász, hihetetlen energiatartalékokkal rendelkezett. Hirtelen átkulcsolta a mű nyakát, és egy ip- pon értékű válldobással maga alá gyűrte. A tömeg két táborra szakadt. A közelben működő McDonalds-ból maga a Laokoón bukkant elő, bozontos szakálláról egy óriási hamburger sajtkígyóival. A mérkőzés lélegzetvételnyi szüneteiben ügynökök járták a padsorokat és vérben forgó szemekkel hirdették portékáikat... Mindenki tudta, hogy a Mákvirág körúti dráma elérkezett a tetőpontjához. Hősünk, akárcsak Prométheusz, jobb lábát átvetette ellenfele mellkasán és kispárnás fejleszorítást alkalmazott. A küzdelem már csak néhány másodpercig tartott. A mű kiguvadt szemekkel, lihegve adta meg magát. Puha Jakab titánhoz méltó bajuszpödörgetéssel távozott. A tömeg pedig — engedve a város szívóhatásának — sietve spriccelt szét. Csak Latyak, a fiatal szonettköltő ácsorgóit még egy ideig a járdán, kopott zakójának zsebébe gyűrögetve egy papírlapot. Gelencsér Zsolt RANDE JENŐ: Nagykövet voltam Egyiptomban Szadat „ingázik” Az új miniszterelnök, Abdul Aziz ■ Hegazi szerint le- rult egy korszak Egyiptom ■ténetében. Lehetőséget nak arab és egyéb külföldi <ének beruházásokra. A rabad zónák” iránt jelentős deklődés mutatkozik japán, íerikai, nyugatnémet, fran- i részről. A tervezési miniszter, Izmail abri Abdallah, akivel alkálim volt négyszemközt be- élgetni, nem ilyen bizakodó, erinte a szabadkereske- Imi övezetek létesítése zdasági képtelenség, ebből ingapúr megélhet, de a 37 lliós Egyiptom nem. Itt nem lehet arab befektetésekre ámítani, a nemzetközi tőke, asználva az olcsó munkae- , telepíthet ezekbe a zó- kba ipart, s kiviszi a meg- melt árut. Egyiptom a gyönge pozíciójából kunyerál, holott az erős pozíciójából ajánlhatna fel beruházási lehetőségeket. Most készít Szadat számára előterjesztést, amelyben kifejti, az át nem gondolt beruházások felborítják a gazdasági egyensúlyt, inflációhoz vezetnek. (Csoda-e, hogy 1981 szeptemberében, amikor Szadat lecsapott az „ellenzékre”, Abdallah, aki akkor már nem volt a kormány tagja, Heikallal együtt vonult a börtönbe?) Április 21-én jelentős személyiség érkezett Kairóba: Willy Brandt, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja. Érdemes felidézni egy részletet visszaemlékezéseiből. „Szadat feltételezte, hogy nagyobb adomány van a tarsolyomban, amit feltehetőleg kicsit túlságosan hamar ígértek meg neki. Első beszélgetésünk végén mosolyogva jegyezte meg, hogy jól szórakoztunk, de holnap szeretné látni, mi van a pénztárcámban. Én azonban semmiféle szenzációs javaslattal nem tudtam előállni.” Április 28-án Genfben találkozott a szovjet és az amerikai külügyminiszter. A közös közlemény szerint a két fél közösen törekszik arra, hogy megvalósuljon a békés rendezés a térségben. Szadat szempontjából: nesze semmi, fogd meg jól. Május 2-án Kissinger megkezdte ingázását Jeruzsálem és Damaszkusz között, útitervébe egy-egy kitérő erejéig beiktatta Alexandriát. Szadatnak azonban egyelőre csak nehézségekről tudott beszámolni. Amikor május 7-én magyar parlamenti küldöttség érkezett Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének vezetésével Kairóba, a fentebb jelzett tények: Willy Brandt csalódással végződött látogatása, a nagyhatalmak külügyminisztereinek kiábrándító találkozója, Kissinger egyelőre még sikertelen ingázása bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a delegáció nem várt fogadtatásban részesült. Empire bútorokkal berendezett, szürke tapétás előszobában várakozunk, egyszerre csak kinyílik az ajtó, s a fogadóterem közepén ott áll az elnök szürke nadrágban, rövidujjú szürke ingkabátban, merev tartással, kissé megemelt fejjel, kezében marsallbottal. Pontosan úgy, ahogy évekkel később Heikal írta: „Szadat tudatosan ápolta a fáraói szimbolikát, szívesen fényké- peztette magát merev ramze- szi pózban, úgy tartva tábori marsallbotját, mintha jogar volna”. S már szóra nyitná száját, amikor Apró Antal megrántja Badavinak, a Népi Gyűlés elnökének kabátujját, mintegy emlékeztetve ígéretére. Ba- davi odalép Szadathoz, valamit a fülébe súg, átnyújt egy borítékot, Szadat kissé meg- hökken, de aláírja, újra szólni készül, amikor Apró újabb borítékot húz elő: „Még egy.” (Magyarázatul: Apró Antalnak különleges bélyeggyűjteménye volt, magának címzett leveleket felbélyegzett, azután híres emberekkel aláíratta.) A közjáték után Szadat újra felveszi a fáraói pózt. Szavait pontosan jegyeztem, rövidítve közlöm: „Hét éve állunk háborúban, s ez teljesen kimerítette gazdaságunkat. Végül úgy láttuk, katonailag kell fellépni, fel kell melegíteni a helyzetet, amit a két nagyhatalom befagyasztott. Amikor két nagyról beszélek, különbséget teszek közöttük. A Szovjetunió barátunk, az Egyesült Államok még öt hónappal ezelőtt fegyveres konfliktusban állt velünk. Kérem, mondja el Magyarországon, nem felejtjük el barátainkat. Barátaink tudják, és értsék, mi nem szakítunk azokkal, akik velünk voltak a bajban. Egy a szánk, nem beszélünk kétféleképpen, mindig ugyanazt mondjuk. Most, amikor túl vagyunk a bajokon, azt szeretnénk, ha az építésben is együttműködhetnénk azokkal, akikkel együttműködtünk a vészben.” „Öregem” — mondta a találkozó után Apró Antal. — „Maga nem megfelelően tájékoztat bennünket. Azt jelent- geti, hogy Szadat fel fogja bontani a barátsági szerződést a Szovjetunióval. Most hallhatta, mit mondott: nem szakítunk azokkal, akik velünk voltak a bajban.” Igen, azt is mondta Szadat, hogy „egy a szánk, nem beszélünk kétféleképpen”. Kissinger pedig így emlékezett vissza egy négy hónappal korábbi beszélgetésünkre: „Szadat újra igyekezett meggyőzni, milyen őszintén el kíván szakadni a Szovjetuniótól. Megismételte, hogy szándékában áll 1975-ben felmondani a barátsági szerződést a Szovjetunióval.” Erről azonban már nem kellett Kairóból jelentenem. (Folytatjuk)
