Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-09 / 109. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — EMLEKEZET 1992. május 9., szombat msh Elsőkötetes szerző „visszaemlékező" regénye lát Somogybán napvilágot e napokban. Az író 68 éves, s pár évvel ezelőtt egy hajdúszoboszlói üdülés csendes pillanataiban kezdte írni visszaemlékezéseit; azt a katonahistóriát, amely az 1944. évi kényszersorozással kezdődött Győrben, aztán a német hátországba vezényléssel folytatódott, majd a hazatérés nem mindennapi kalandjaival tetőzött. Könyve saját kiadásában, a kaposvári önkormányzat és az Animex kft támogatásával jelenik meg, s lesz majd kapható a könyvárusok standján. Ki is Kerekes Károly, a tragédiával és tragikomédiával, sok lírával és találó jellemábrázolókészséggel megírt háborús könyv szerzője? Tömören szólva: nyugdíjas agrárszakember. A mezőgazdaság olyan értője, aki a távoli Tiszadobról indult tizenkétgyermekes családból, aztán Debrecen lett eszmélkedése, ifjúsága városa. Nyilas Misi városa! Mert illő tudtul adni, hogy Nyilas Misit Budapesten a lánya: Kerekes Éva, a kiváló fiatal színművésznő alakította sikerrel. Jó vagy rossz sorsa volt, amelyben mindig nagy szerepe volt a humorérzéknek, annak a derűsen továbbéltető „krúdys” tiszántúli temperamentumnak, amelyet mindig megőrzött. Őrizte ezt akkor is, amikor az ötvenes évek elején Somogyba került, s azóta is itt él; a hetesi tsz-ből vonult nyugdíjba. Ahogy mondja: derűs biztonságérzete onnan való, hogy őrangyalok vigyáznak rá. No de kik is azok az őrangyalok? A tizenkettőből az a nyolc kistestvér, akik tragikusan korán „költöztek fel” az égi magasságba, és onnan vigyázták fivérüket, aki bombatölcsérek és katonai fogdák közepette mentette a bőrét a háború poklából. Hogy miként? Nos, hát erről szól Kerekes Károly könyve... T. T. ÖN RUK&l m ■ o-...-.ft'-.-: **%%*£%&fhywN 3em Goe.rm snt* píauIm mú $h ff f* «A&e kx-í «S &&%■ HgíMPi- '■Xr m Kerekes Károly A hinterlandban (Regényrészlet) A keresztségben a református egyház tagjaként anyakönyvezve, tanulmányaim során találkoztam egyházunk egyik sarkalatos tételével: a predestinációval. Ez a tétel bizonyos mértékig hatott — gondolom — mindnyájunkra, akik a kor szellemének megfelelően bizonyos mértékű hiterkölcsi nevelést kaptunk és éltünk benne. Ebben a felfokozott élet-halál közelségi állapotban még fokozottan jelen volt a hitélet. Röviden, akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy ezt a bulit én megúszom. Ennek a meggyőződésemnek alátámasztására még egy adalék. Már korábban is, még egészen fiatalon több jel utalt arra, hogy nekem van, vagy vannak őrangyalaim. A többest az indokolja, hogy nagy családból ezármazom. Tizen- ketten születtünk testvérek. Ez a mi vidékünkön nem volt szokatlan. De csak négyen nőttünk fel, a többiek pici korukban meghaltak, amikor még teljes biztonsággal jelentkezhettek angyalnak. így akár nyolcán is vigyázhattak rám. Ne tessenek most se po- gánynak, se szenteskedőnek gondolni. Ezt én nem csak akkor hittem így, ma is. Talán kicsit az eltelt élet milyensége teszi, hogy most már azt is hozzáteszem: jó ezt hinni. Habár, ezen az alapon ott ezer emberből kilencszázki- lencvenhétnek volt őrzőangyala, mert együttlétünk alatt, négy kerek hónapon keresztül, a háború hajrájában, a már elmesélt és még elmesélésre váró apokaliptikus jelentek ellenére csak három halottunk lett. Ez a három halál kivédhetetlen volt. Itt nem segíthetett a kiképző altiszt titokzatos tudománya sem... Nem is akartunk hinni a fülünknek, amikor egyik este, már takarodó, vagyis villanyoltás után felbőgtek a szirénák. Üvöltésük az éjszakában eddig szokatlan, rosszérzést támasztott bennünk. Mi ez? Itt valami rendkívüli dolog készül. Ezt mindnyájan érezhettük, mert feltűnően gyorsan kinn volt az egész ezred a barakkok előtt és már futottunk is a határba a nagy hóban. Némán, szorongva, mint az állatok, amikor megérzik a veszélyt. Már kinn jártunk a dombok között, amikor egészen halk búgást lehetett hallani. Mint amikor egy szem repülő, nagy magasságban megy. Már kezdtünk méltatlankodni, hogy emiatt az egy gép miatt kellett az éjszakai nyugalmunkat megzavarni, amikor ismét halljuk, hogy megint jönnek. De ez már egy nagyobb csapat lehet. Amikor ezek is elvonultak, és még semmi nem történt, akkor kezdtük már sejteni, hogy ezek nem hozzánk jönnek. Aztán egy eddig soha nem hallott erejű búgás. Mintha az égen egy földöntúli erő, ember számára megfoghatatlan másik világ megvadult gépszörnyei közelednének elpusztításukra. A levegőt megremegtető zúgással vonul el felettünk egy újabb hatalmas hullám. Csak jönnek és jönnek. Mi fekszünk a havon, nézzük a sötét eget és remegünk a félelemtől, pedig már tudjuk, hogy ez a felvonulás nem nekünk szól. A szirénák is elhallgatnak. Ez furcsa módon még fokozza a hatást. Már egy félórája mennek és még nincs vége. Amikor már azt hisszük, hogy elfogytak, a távolból halljuk, hogy még csak most jön a derékhad. A földön, illetve a havon fekszünk, de nem érezzük a hideget. Minden idegszálunk ezt a borzalmasan fenséges, monoton zúgást hallja csak. Az erősödő morajban nem értjük egymás szavát, pedig muszáj valamit mondani, hogy érezzük egymás közelségét. Egyedül ezt nem lehet kibírni! Nincs aki megsaccolja, hány gép lehet. A későbbi információk szerint ezer gép vonult el felettünk. M ár rég elmentek a gépek, amikor talán valakinek eszébe jut hogy feláll. De nem mozdul senki. Csak állunk és nézünk az elvonuló hang után a sötét égre. Mint amikor hajnalodik. Nem! Amikor már lement a nap és vörös az ég alja. Amikor az öregek mondani, szokták: holnap szél lesz. A vörös fény egyre erősebb. Úristen, micsoda tűz lehet ott! Nem hallunk semmit, csak azt a nagy tüzet látjuk. — Ez Drezda! - ezt mondja valaki. Drezda ég! Drezda innen hatvan kilométer. Megborzongunk a gondolattól. Aztán a nagy csendben valami új, eddig soha nem hallott morajlást lehet hallani. Mint távoli égiháború moraja, de ez folyamatos. Szakadatlanul dörög az ég. Mintha a föld hozná ezt a félelmetes rengő hangot. Valaki az óráján megállapítja: már egy órája bombázzák Drezdát. Az égő Drezdát. Mi meg csak ott állunk némán és nem tudunk szabadulni a borzalomtól. Mi lehet ott, tejó Isten? Másnap megtudtuk. Ösztöneinkre hallgatva másnap este le sem vetkőztünk. Úgy ruhásán csak ledőltünk és vártuk a riadót. Féltizenegykor meg szólaltak a vijjogószirénák. Most már nem futottunk — menekültünk. Aztán, mint tegnap, menetrendszerűen minden ismétlődött. Először egy szerény kis búgás. Mint egy eltévedt bárány, megjött a vezérgép. Leírta a város felett a tiszteletkört és távozott. Valamivel megjelölhette az eget, mert az utána érkezők pontosan tudták, hol kell ledobniuk a Csörcsillám- pákat. Ezek a Sztálin-gyertyák nyugati változatai aztán csináltak olyan világosságot, hogy mi a havon erőlködés nélkül figyelhettük az óránkon az idő múlását. A fények méltóságteljesen lebegtek a város felett, mint egy bálterem csillárai, amint kigyúlva jelt adnak: kezdődhet a tánc. Ezek az ejtőernyőre szerelt nagy fényerejű szerkezetek nappali fénynyel árasztották el az egyébként is védtelen várost. Sehol egyetlen német repülő, egyetlen légvédelmi ágyú! Négy- százezer ember várja a halált. És jönnek. Jönnek a végzet hatalmának szörnyei. A gépek zúgásából már következtetni tudunk számukra. Lehetnek három-négyszázán. Aztán megkezdődik életem legfélelmetesebb, ugyanakkor legfantasztikusabb tűzijáték-látványa. A gépek okádják magukból az alig kilónyi foszforbombát. Kosárszám. A gyújtóbombák a tetőkre zuhangva átütik a cserepet és a padláson robbannak és fröccsennek szét. A sötét háttérben a város sziluettje, amint a millió foszforbomba szikrázva, gö- rögtűzként égve kirajzolódik; felejthetetlen látvány! Szinte hihetetlenkedve halljuk, amint a tűzoltó kocsik szirénázása felerősödik. Mit akarnak ezek? Nem látják? Ég az egész város! Egy négyszá- zezeres város ég elolthatatla- nul. És mi már tudjuk, még nincs vége! Akkor nem, akkor ilyenre nem gondolt ott az ember; de most kezdem megérteni Nérót, meg a piromániásokat. Ez a látvány annak, akinek a tűzben, tűztől szenvedők nem jelentenek semmit, ez valóban fantasztikus élmény lehet. Élőben látni ezt a tűzvészt, én tudom, a legnagyobb élmények között szerepel. Ezt nem lehet leírni. Mindenesetre én nem tudom...! A mikor már a város teljes szélességében égett égre csapó lángokkal, a kihallatszó velőt rázó sikolyok, megvadult állatok bőgése, a szirénázó tűzoltók eszeveszett rohangá- szása még borzalmassabb hatást tett ránt, mint a látvány. Már embereket is látunk, amint megbomlottan rémülettől kitágult szemmel rohannak lélekszakadva a határba, felénk. Úgy kell őket lefogni. A Csörcsillámpák már kialudtak, de helyükbe lépett az égő város fénye. A várost felgyújtó gépek zúgása elhalkul, elmentek. Az elcsendesedett ég a városi hangokat még jobban hagyja érvényesülni. Három kilométerre vagyunk a város szélétől, ám szinte az egyes emberek hangját is észleljük. A menekülők látványa és az égett hús szaga segít elképzelni a tragikus városképet. És még mindig nincs vége! Igen, amint vártuk, ismét jönnek. A gépek zúgásának ereje elnyom minden más hangot. A haragvó Isten hangja lehet ez? Az égen nem látunk semmit, csak halljuk, hogy már itt vannak. Aztán megkezdődik a bombázás. Csak a kalimpálva zuhanó millió bombát látjuk a tűz fényében. Sokszáz gép bombázza az égő várost! Elhallgatnak a tűzoltó kocsik szirénái, csak a zuhanó bombák félelmetes fütyülése hallik. A következő pillanatban pedig a villámcsapás hangú robbanások szakadatlan dörgése, csattanása fülsiketítő, idegtépő erővel reszketted meg a levegőt. Jönnek és jönnek, kifogyhatatlanul. Egy álló órán keresztül hull a bomba a városra. Hirtelen szél támad. A hatalmas tűz mozgásba hozza a levegőt. Ekkor, mint az előadás végén, az égen megjelenik egy méregzöld fátyolfüggöny. A szélben lengedezve, fátyoltáncot járva méltóságteljesen ereszkedik a városra az a kísértetiesen szép „folyékony foszfor”. Amikor a házakhoz érkezik, óriási lángoszlopot lövellve, hatalmas sistergéssel hirtelen eltűnik. Csak az égő, romokban heverő város marad utána. Lement a függöny: finita la’ commedia! Elcsendesedik az ég, csak a tűz ropogó hangja hallatszik. Éjfél van. Mi pedig, akik a városon kívülről végignéztük ezt az ördögi színjátékot, megdöbbentem némán csak állunk. Eszünkbe sem jut, vajon a mi tanyánkkal mi lehet? Olyan semminek tűnik, hogy nem is illik rágondolni. Újabb hullám érkezik, de emberekből. A kibombázottak, a hajléktalanok, a megmenekültek. Megállnak láttunkra és hangjukból érezni a végső elkeseredést: — Hitlert fel kell akasztani! Ennyit mondanak, közben bátran a szemünkbe néznek, mintha az utolsó szó jogán mondanák el véleményüket. Aztán tovább vánszorognak, megsemmisülve az éjszakában. Mi meg ezt a népítéletet latolgatjuk. Nekünk mondták, idegeneknek. Az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy nem az angolokat, amerikaiakat átkozzák, akik tönkrebombázták az életüket — azok szóba se kerülnek. Hitlert, a bálványt a fanatizáló vezért fel kell akasztani! Itt, a szemünk előtt egy nemzet tragikus meghasonlása játszódik le. Gondolatokba merülve csendben hazaballagunk. A barakkunk közelébe nem esett se, gyújtó, se romboló bomba. Úgy látszik csak nappal izgatjuk a fantáziájukat. Lefekszünk, de álom nehezen jön a szemekre. Az égő város képe nem akar halványulni, sem az az utolsó jelenet. Reggel az egész ezredet a mentéshez irányítják. Arcul- csapásként hat a parancs: a fosztogatókat a helyszínen ki- végzik. Mindenki teszi lelkiismeretesen a dolgát. A beszakadt pincékből cipeljük az élőket és holtakat. A város még ég. Különösen Chemnitz belváros a megközelíthetetlen. Nincs vezetékes víz, villany. Az utcai kutaknál hosszú sorok állnak sorban fásultan, fegyelmezetten, kormosán és némán. Nincs kenyér, a kenyérgyár is ég. A második napon már hal-. lünk adatokat is. Leégett a város háromnegyed része, romba dőlt kétharmada. Másfél óra alatt meghalt harminchatezer ember. A ztán, amikor a tűz magától elalszik, és a belváros megközelíthetővé válik, a látvány félelmetes. Utcák tűntek el. Az egész üzletnegyed romokban. A kiégett falakon a megfekete- tett vakolatra krétával felírva: Wir leben! És a cím, ahol a fiú, apa megtalálja családját, ha megjön a frontról. Tele a fal ezekkel az üzenetekkel. Ez a kép volt rám a legnagyobb hatással az egész háborúban. Nem is részletezem. Tehát a mi barakktáborunk és környéke épen maradt. A közvetlen szomszédságunkban lévő hatalmas bérház is sértetlenül vészelte át a támadást. Csupán annyi lett a változás, hogy azóta a légópa- rancsnok esténként nem kiabálja az udvaron, hogy licht aus! Mert nincs villany. Épen maradt a volt lovassági laktanya is a mi kiképzőinkkel együtt. Ott magasodik a végében a hatalmas fedett lovarda is. Ebben a fedett lovardában van felhalmozva az a sok finomság, amiről minden katona tud. Ezekről a felhalmozott delikát hegyekről álmodik a barakkban minden magyar baka. Anyám, az álmok nem hazudnak. A nagy bombázás éjszakája után mi már nem is nagyon mozdultunk, ha megszólaltak a szirénák. Itt már nem volt mit bombázni. Meg rájött valaki egy szinte bombabiztos fedezékre, ami az orrunk előtt volt. Igaz a föld alatt. Közvetlen a barakk mellett, az utca közepén vezetett a városi szennyvízcsatorna. Úgy négy méter mélyen, tehát majdnem biztonságosan, védetten. A csatorna átmérője akkora volt, hogy egy kisebb katona terpeszben állva kényelmesen kiegyenesedhetett. A terpeszállás a csatornában csörgedező szennyvíz miatt egyébként is indokolt volt. Az aknanyílásokon szépen le lehetett ereszkedni egyenként, és az utolsónak csak a fedelet kellett visszahúznia. Tömören besorakozva egy aknanyíláson egy század kényelmesen elfért. Mikor ezt felfedeztük, a guta kerülgetett. Mit rohan- gásztunk egész télen, ez a csatorna meg kongott az ürességtől. Még meleg is volt. Az a kis szag igazán nem számított volna. Ahol meleg van, ott egy kis szag elszívelhető. Ennyi éber megfigyelő között nem akadt egy ember, aki ezt korábban felfedezze! Igaz a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb feltalálni. Minden biztonsága ellenére mégis itt sebesültem meg. Mint rajparancsnok helyetteshez illő, az egyik leszállásnál én voltam az utolsó ember. A dögnehéz, öntöttvas fedelet visszahúzva, a hüvelykujjamat odanyomta a kerethez. Megfeketedett a körömágy. E miatt a sebesülés miatt természetesen nem szerelhettek le, így mivel több sebesülésem nem történt, a háborút végig szolgáltam az utolsó előtti napig. Erről az utolsó előtti, illetve utolsó napról majd később és bővebben. K özben kitavaszodott. Az utálatos chemnitzi vörös, köves földből előbújtak a tavasz első virágai és az amerikai páncélosok. Ez utóbbi társaság teljesen váratlanul érkezett. Kis hiján felborították a szervezés alatt lévő ezredbaj- nokság indításának időpontját. A telet ugyanis az illetékesek arra használták fel, hogy kidolgozzák a bajnokság forgatókönyvét. Hosszas vita után a körmérkőzéses rendszer mellett döntött a szakzsűri. Ennek értelmében minden század köteles volt egy csapatot kiállítani. Ez ugyebár egy ezred esetén kilenc együttes. Amennyiben mindenki játszik mindenkivel, már pedig ez volt a jegyzőkönyvben rögzítve, az harminchat találkozót jelent. Ha még azt is hozzáteszem, hogy az ezredes úr a délelőtti foglalkozásoktól nem volt hajlandó eltekinteni, tehát csak a délutánok állltak rendelkezésére, így csak napi egy mérkőzéssel lehetett számolni. Ebéd után, tele hassal nem lehet focizni, ezt mindenki elismerte. A szieszta és a vacsora közé pedig csak egy meccs fért be. Ez akárhogy számoljuk, harminchat nap. Az amcsik meg a kertek alatt! Ekkora optimizmus az események időpontjában azt hiszem párját ritkította. Szent meggyőződésem, ha ez Führer fülébe jut, az ezredes úr nem ússza meg vaskereszt nélkül.
