Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. május 30., szombat A tenger és az ember Magyarok a genovai szakkiállításon Az első dunai gőzhajó, a Caroline modellje is ott van a genovai kiállításon Hogyan került a csizma az asztalra, azaz Magyarország A tenger és az ember című, május 15-én megnyílt genovai szak-világkiállításra? Első pillantásra valóban különösnek látszik, hiszen aligha van több közünk a tengerhez, mint az, hogy szeretjük, ha eljutunk a partjára. Aminek semmi köze az afféle nosztalgiához, hogy szép hazánk határait egykor — jó hatszáz esztendeje — három tenger mosta. (Merthogy az sem volt egyéb legendánál, a három tenger csak I. Lajos király birodalmának határait jelentette, ám ez korántsem volt azonos Magyarország határaival.) Az észak-olaszországi Genova kikötőváros tengerészeti-hajózási és víziközlekedési világkiállításának mindenek előtt Cristoforo Colombo, magyarosan írva Kolumbusz Kristóf nagy kalandjának, Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulója adja az alkalmat. A nevezett hajós Genova városában született, s mindmáig legalább úgy verseng érte Olasz- és Spanyol- ország, mint Homéroszért egy sor város — vagy akár Petőfiért Kiskőrös és Kiskunfélegyháza. Két évvel ezelőtt kezdték tervezni a kiállítást az olaszok, s már a kezdet kezdetén, 1990-ben meghívták rá Magyarországot. Mi több: anyagi segítséget is ajánlottak fel. Kormányhatározat csak néhány hónapja, tavaly decemberben született arról, hogy részt veszünk a kiállításon. — Külön országpavilonunk van — mondja Katona András, a Közlekedési Múzeum főigazgatója. — Egy régi gyapotraktárt alakítottak át, ott a lengyelekkel vagyunk együtt, a mi kiállítási terünk 300 négyzetméter. A magyar mottó pedig: „Az édesvíz sem csak ivásra való". Ennek jegyében — noha köztudomású, hogy a tengervíz meg éppen csak ivásra nem való — mutatja be a magyar pavilon, hogy mi minden történt, épült, zajlott a Duna és a Balaton partjain a római Pannónia tartomány korától mindaddig, amíg — a közeli jövőben — bekapcsolódunk a Duna-Rajna-Majna csatorna forgalmába. — Vittünk a kiállításra 15 hajómodellt, 10-15 eredeti tárgyat, például hajósegyenruhákat — folytatja a főigazgató —, továbbá metszeteket, fotókat a magyarországi hajózásról, vízi életről. A tárgyak egy részét mi kölcsönözzük, más részüket a Sportmúzeum. Külön bemutatja a magyar kiállítás a csepeli szabadkikötőt, s általában a szárazföld és a tenger kapcsolatait. Külön érdekesség a magyar vízi világjárók bemutatása, Széchenyi Ödöntől Fa Nándorig és társaiig. Térképek az útvonalaikat, eredeti felvételek pedig a „vízi vándorokat’’, hajóikat és úti viszontagságaikat mutatják be. Kár volna tagadni, a genovai szak-világkiállítás az olasz segítség mellett is szép ösz- szegbe kerül: 30 millió forintba. Ebben már benne van a kiállítás minden költsége, ide értve az útiköltségeket, a szállítási díjakat, az elszállásolást stb. Az olasz hozzájárulás pedig 300 millió líra. Szenzációnak ígérkezik az alkalomhoz nagyon illő bemutató: Szakcsi Lakatos Béla zeneszerző Cristoforo című balettjét a kiállítás alkalmából mutatják be Genovában. Ami pedig egyéb érdekeltségeinket illeti: vehetjük úgy is, hogy a genovai szak-világkiállítás amolyan tapasztalatszerző kirándulás, de propaganda-lehetőség is a budapesti világkiállítás előtt. A Hungexpo szervezi az idegen- forgalmi propagandát, azzal a nem titkolt céllal, hogy minél több látogatót csalogassanak Magyarországra — nemcsak 1996-ban. Hogy mekkora lesz a siker, nehéz megjósolni, tekintettel az olimpiára, no meg a Kolumbusz ügyében „konkurens” Sevilla világkiállítására. Mindenesetre — Magyarországgal együtt — 16 európai, továbbá 18 észak- és dél-amerikai, 4 ázsiai ország és 5 nemzetközi szervezet vesz részt augusztus 15-ig, összesen 93 napig tartó genovai „vizes” kiállításon. A június 12-i dátumot érdemes feljegyezni: akkor tartják a magyar napot. Várkonyi Endre DEÁK MÓR Körbe-körbe Jár az idő körbe-körbe add Uram ne essek össze add Uram ne essek össze jár az idő körbe-körbe Kismutató-életemet őrzik nagymutató-évek őrlik nagymutató-évek kismutató-életemet Másodpercek hónapjait tiktakolva méri a szív tiltakozva méri a szív másodpercek hónapjait mindig csak ugyanazt mutat jár az idő körbe-körbe mégis milyen gyorsan szalad mégis milyen hoszú a nap Arcom számlapján két ráncon rámereszkedik az éjfél mindegy már féltél nem féltél nézz amíg látsz amíg látszom KELEMEN LAJOS Tavasz a boltban Sikátori, zilált üzlet — ha tallóznak áruid közt, mint sok rebbenő sóhajunk, törő-forgácsos indulatunk, vigaszgyümölcseink kóstolgatva; mikor érzelmek térszükén, emlékek útszakaszán ismét áthozzuk a batyut, tájat váltunk és évszakot; ahogy a boltos, látjuk: a tél múlik, a gyantás ködök tünedeznek — véljük, mégse csak a hideg haszon üdvözöltje, ki most átvesz és elad. R ózsika olyan asszony volt, aki szeretett mindenben az élen járni. Ha kicsit korábban születik, biztosan kitüntetett traktoroslány lett volna belőle, nagy sajnálatára azonban elmúltak már azok az idők. így csak alapszervezeti párttitkár lett, a szülői munkaközösség elnöke, MHSZ pártoló tag, dolgozó nő, jó feleség, áldozatos anyja három gyermekének. Többre már nem futotta. Igazság szerint ennyire sem, néha maga is önkritikusan hangoztatta, hogy a sok bába közt elveszik a gyerek. Ilyenkor nem válaszolt neki senki, mert nem tudták, mire értette. Ha netán valami politikai kiszólás volt, akkor meg pláne jobb, ha nem mennek bele a dolgok taglalásába. Ámbár... sok igazság van ebben a mondásban. Ha az ember tudja, miről van szó. Rózsika pedig biztosan tudja, mert ő mindig, mindent tud. Na, mit tesz isten, változtak az idők. Ezt se hitte volna Rózsika, aki már olyan jól beleélte magát az előbb felsorolt szerepekbe. Ráadásul olyan orvul és hirtelen jöttek a változások, hogy eleinte csak kóválygott, azt sem tudta, hova kapkodja a fejét. De aztán az elsők között lovagolta meg az új hullámokat. Alapító tagja lett az egyik helyi MDF-szervezetnek, a gyerekeket szélsebesen megkereszteltette, és tüntetőén elöl ült a templomban vasárnaponként, családostul. Férje, akit eddig sem érdekelt semmi igazán, és nagyon jól el lehetett kormányozni, ha megihatta a napi fejadagját, kivörösödve énekelte a zsoltárokat. Igaz, néha meg kellett bökni az oldalát, mert mindig később hagyta abba, mint a többiek. Hát hiába, nem volt még ideje beletanulni. Rózsika olyan nagy hívő lett, hogy már nem is lehetett neki olyat mondani, amibe ne hitt volna. Mint mondogatta, neki eddig is nagyon fájt, hogy csak úgy lesöpörték az ufókat az asztalról, pedig ő naponta látja őket, ahogyan szálldosnak esténként a villanypózna körül. — Talán rá is ültek a drótokra? — kérdezték tőle. — Már miért ne ültek volna? — vágott vissza. Látszott, hogy nagyon a szívébe zárta az ufókat valamiért. Másik vesszőparipája a természetgyógyászat volt meg a babonák. Igen, babonás lett az utóbbi időben. Elolvasott egy-két könyvet erről, és nem volt nála nagyobb szakértője a témának. Néha hülyén jött ki, hogy váratlanul kirúgott oldalt, vagy köpködött maga körül, különösen a zsúfolt ABC-ben keletkeztek ebből konfliktusok. Na de ő nem hagyta magát, olyanokat mondott, hogy megfagyott a vér a többiek ereiben. Végülis mit lehet tudni, a fene egye meg, még megbabonázza az embert ez a boszorkány... Egy napon aztán olyan történt, amire tényleg senki nem száBÁN ZSUZSA mított. Rózsika férje összeszedte a holmiját, és elköltözött otthonról. Valamelyik munkatársa kisszobájában húzta meg magát, és semmi rábeszélés nem használt, nem lehetett visszatéríteni a feleségéhez. Pedig megért már egyef-mást mellette, a régi szép időkben is. Na de ne vágjunk a dolgok elébe, maradjunk annál a délutánnál, amikor betelt a pohár. Most nem a borospohárról beszélek, amelyik minden este betelt többször is, az még csak hagyján. Hanem Rózsika férjének lelki pohara, az telt be akkor. Az úgy kezdődött, hogy ő véletlenül nem a kocsmába ment mindjárt munka után, mint ahogy szokott, hanem vesztére saját lakásának a kilincsét nyomta le. Ezzel a lendülettel be is fordult a konyhába, igaz a pipa nem volt nála, viszont éhes volt. Erről is majdnem megfeledkezett, amikor megpillantotta Rózsikét, ahogy nagy sebbel-lobbal dagasztott valamit egy fa- tekenőben az asztalon. Hogy azt is honnan szedte, ki tudja, azonban volt még ott más furcsaság is. Például feltűnt, hogy az ember ünneplő kalapja van Rózsika fején, de alaposan összelisztezve, mert ahányszor becsúszott a szeméig, a lisztes kezével bökte feljebb. Aztán az egyik lábán egy túrabakancs, jól befűzve, megcsomózva a bokája fölött, a másikon semmi. így állt a legszebb díszpárnájukon, amit még az ember hozott egyszer a Szovjetunióból. Erre a díszpárnára már azért is kényes volt. Még amikor hozta, be is kölnizte Moszkva rózsája kölnivel. Hát nem ezen állt az a cudar asszony a sáros bakancsban? — Teveled meg mi van? — kérdezte tőle. — Hejehuja kurugla, kendnek arra mi gondja! — pergett a nyelve Rózsikénak. Erre lecsúszott a kalap a szemére, jobb kézzel hátrabillentette, és egy szalagnyi tészta maradt a karimáján. Csak úgy himbálódzott, ahogyan nagy nekiveselkedve dagasztott tovább. Rózsika férje nem volt babonás, de most majdnem ő is kiró gott, egyenesen az asszony hátsófele irányába. De visszafogt magát, helyette egy üveg bort emelt ki a hűtőből, és lerogyo vele az asszonytól legtávolabbi konyhaszékre. Szomjasan beleivott a borba, hogy összeszedje magát eg kicsit. Nézte, hogy lebeg az a tészta az asszony homloka előtt — Csak azt tudnám — mondta maga elé —, mikor bolondu tál meg ennyire? Mit dagasztasz te szerencsétlen? — Hát mit gondolsz, mit? Nem látod, hogy kenyeret? — Miért? Nem volt kenyér a boltban? — De volt. Viszont most az a divat, ha nem tudnád, te fafejí hogy magunk sütjük a kenyeret. Mégpedig annak is megvan módja. Látod, hogy nézek ki! — Látom. Ez a módja? — A kelesztő uszítása miatt. A mezőségi asszony így tes; hogy jól megkeljen a kenyér. Csak azt sajnálom, hoc egy kis meggy nagyságú disznótrágyát nem tudtam szerezi hozzá. — Disznótrágyát. Azt minek? — Hát a kelesztőbe. Rontás ellen — vetette oda Rózsika, a: tán minden átmenet nélkül cuppogni kezdett. — Mit akarsz — kérdezte gyanakodva az ember, és már c tartott, hogy kiszalad a konyhából. — Semmit. — Akkor meg minek cuppogsz olyan hülyén? — Ezt azért kell, hogy jól megkeljen. — Aha. És mi lesz az ebéd? — Ez a kenyér itten, ha megsül. Rámegy az egész délele töm, nincs most időm másra. — Hajaj — sóhajtott az ember, és meghúzta megint az üv get. Már akkor elhatározta, hogy elmegy innen. Mire a kenyér kisült nagy hókusz-pókuszok közepette, R zsika férjének híre-hamva se volt sehol. Még bőröndöt se talált, jobb híján a táskavarrógép füles d bozába pakolta bele a holmiját, és elhagyta a házat. Vissza ; nézett. Elég volt neki az utolsó pillantás a feleségére, ahogy ( állt a fél bakancsban, a tésztás ünneplő kalapjában. Szép, f kete kalap volt, ezt direkt a vasárnapi misékre vette még ne Rózsika. H át így történt, de nehogy azt higgye valaki, hogy ; esemény lesújtotta volna az asszonyt. Úgy belejött divatos dolgokba, hogy nem lehetett megállítani. Jó dát nyitott, csillagvizsgálót létesített a ház tetején, I tott-futott, plakátot ragasztott, cserkésztábort vezetett. Jött ben-mentében néha kirúgott oldalt, és köpködött maga körül. Az új idők asszonya. Hejehuja kurugla... Hejehuja kurugla...
