Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-19 / 117. szám
1992. május 19., kedd SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Értékmegőrző múzeumi évek (Fotó: Gyertyás László) (Fotó: Király J. Béla) Dalra diákok (Folytatás az 1. oldalról) — Pénztelen világunkban erre a múzeumra jutott pénz egy alapítvány támogatása révén. Jut-e a múzeumi szervezetre? F elelösségfokozatok — A múzeumi szervezet nem állami, hanem önkormányzati. A művelődési tárcához néhány kiemelt nagy nemzeti múzeum tartozik. Olyan, mint a Nemzeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Néprajzi Múzeum. Azoknak a problémái önmagukban is óriásiak, hiszen az épületek nagyon tönkrementek, a rekonstrukciójuk pedig sok pénzbe kerül. Reménykedem: ha az önkormányzatok hozzájutnak a saját vagyonukhoz, és elkezdenek felelősséggel gazdálkodni, akkor erre is jut majd pénz. Azért is merem ezt mondani, mert tapasztaltuk, hogy a környező országokban, Jugoszláviában, Ukrajnában, Romániában, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában milyen állapotban van a kulturális intézményrendszer. Az összehasonlítást ebben a tekintetben a magyar állapotok nagyon bírják: lényeges, fontos alapellátást végző kulturális intézmény nem zárt be az elmúlt két esztendőben Magyarországon. Amikor az imént a felelősséget említettem, az itt kezdődik. Az állam felelőssége is, az önkormányzaté is. Ha két évig meg tudták őrizni ennek a hálózatnak az egységét, és biztosították legalább a minimumot a léthez, akkor’ezt követően sem szabad megsérteni a hálózat egységét. A képviselő-testületeknek óriási lesz a felelősségük múzeumaik finanszírozásában. Én is féltem a múzeumokat, tapasztalom, hogy sok helyen vannak potenciális veszélyben. — Mit jelent a potenciális veszély? — Azt, hogy stratégiát kellene változtatni. Elhiszem mindenkinek, hogy egy rendszerváltozás után szeretné, ha minden nagy eltemetett vágyát meg lehetne valósítani. Egyszer már számot kellene vetni avval, hogy ezek az évek nem az innováció és nem növekedés évei. Tehát nem az eltemetett vágyak megvalósításának évei, hanem a már korábban elért eredmények megtartásának az ideje. Most inkább akkumulálni, dolgozni kellene a növekedés helyett. Most nem ártana égyfajta belterjesség: kivárni azt az időt, amikor a gazdaság megfelelő teherbíróképességű lesz. Pálya- vagy feladatmódosítás? — Igen, csakhogy a múzeumban sok egyéb mellett hatalmas szellemi kapacitás összegyűlt. Tapasztalni lehet, hogy ez most szétesik. Több nagy tapasztalaté múzeumi dolgozó változtat pályát vagy kerül utcára. — Bevallom, erre nehéz bármit is mondani. Valószínűleg ez történelmi szükségszerűség, hiszen a különböző mértékben tönkremenő iparágakban a mérnökgárda is ugyanebbe a helyzetbe kerül. Lehet, hogy ez előfordul a múzeumoknál is. Nem, azonban tudom, hogy teljes mértékben törvényszerű-e ez. Nemrégen vitába keveredtem egy múzeumigazgatóval, aki felháborodva akarta a torkomat kettéharapni azért, mert szeretnénk kiásni a 12. honfoglaláskori sírt. Megkérdeztem tőle, hogy fenyegeti-e veszély a sírt, például építkeznek-e azon a területen? Azt felelte, nem, de ő 59 éves. Erre azt mondtam, lehet, hogy talán a következő évben a középiskolásokat kellene megtanítani arra, hogy miként használják a múzeumot. Most ugyanis nincs itt az ideje annak, hogy egy üzemi költség- vetésből 5 millió forintot ki lehessen emelni egy sír felásására, ha az nincs veszélyben. Eljön majd az az idő, amikor fel lehet ásni azt a sírt. Nem pénzen múlik —A múzeumok nemcsak úgy mennek tönkre s zárnak be, hogy először rövidítik a nyitvatartási időt, elhanyagolják a környezetüket, hanem úgy is, hogy elveszítik a látogatóikat, mert elmaradnak az iskolai csoportok, a kirándulók. — Ez valószínű összefügg azzal is, hogy az emberek nehezebben élnek, kevesebb a pénzük. Bár a belépőjegyek ára soha nem volt Magyarországon forint kérdése, hiszen fél fagylaltért be lehet menni egy múzeumba. A látogatók számának csökkenése lehet bizonyos igénytelenség is, de ezt nem mondom igazán szívesen. Ezt megint csak az átmenet tünetének gondolom. Én ebben a tekintetben teljesen optimista vagyok... A mostani idők nem a kultúra számára kedveznek, talán a pedagógusoknak kellene egyrészt nagyobb erőfeszítést tenni a meggyőzéséért, az önkormányzatoknak pedig nagyobb anyagi áldozatokat hozni, hogy ne csökkenjen a látogatási idő, s legalább a legalapvetőbb kiállítások nyitva tartsanak. — Az önkormányzatoknak sok mindenre — többek között — erre sincs pénzük. — Sem az önkormányzatoknak, sem az államnak. Én alt ajánlom mindenkinek, hogy utazzon egy kicsit Jugoszláviába, Romániába, Ukrajnába, Szlovákiába, és összehasonlítási alapot onnan válasszon. Az ottani állapotokhoz képest rendkívül optimistának kellene lennünk. Ezek a sokkos állapotok nálunk hamarabb következtek be, a belőlük való kilábalást is hamarabb érjük majd meg meggyőződésem szerint. Egy igazi értelmiséginek az a dolga, hogy előre nézzen és másokat is inspiráljon. Az emberek szerepe — Az államtitkár-helyettes félti a múzeumokat vagy sem? — Ebben a helyzetben nem féltem a múzeumokat. Nekünk az a dolgunk, hogy a törvényelőkészítésben próbáljunk olyan körülményeket teremteni a költségvetési alku során, hogy a múzeumoknak töbhb pénzük legyen. Azért nem féltem a múzeumokat, mert ott az esetek óriási többségében nagyon tisztességes, becsületes, szakmájukat szerető, felkészült emberek vannak, akiket ha meg is ijeszt ez az állapot, érzésem szerint minden jó ösztönük a múzeumi élet fenntartását szolgálja. Az ő idejük is eljön egy-két év múlva... Kercza Imre „Örömmel közöljük, hogy az Ön által vezényelt kórus produkcióját jónak találtuk, így egészében tizenegy percben, vagy részletekben elhangzik az Éneklő ifjúság műsorban” — kapta kézhez minap a Magyar Rádió zenei osztályától a levelet Dorogi, István, a kaposvári Toldi Általános Iskola és Gimnázium tagozatvezető tanára, akit nemcsak a kedvező hír hallatán kerestünk föl, hanem azért is, mert adósok vagyunk a szeptemberben alakult új, középiskolai kórus bemutatásával. — A gimnázium negyventagú kórusa 1991 szeptemberében alakult. Kora ősszel, a Balaton-suli kovácsolta össze az együttest. Az első nyilvános szereplésünkre a karácsonyi muzsika keretében került sor a kaposvári református templomban. Dorogi István korábban a Munkácsy lánykórusát vezette. Évek munkájának eredményeként a megye ismert együttesévé vált, szép, kellemes hangjukat, igényes műsorukat hazánk határain túl is megismerhették. — Milyen feladatot jelentett egy új iskolában egy új kórust létrehozni? — A gyerekek boldogan jönnek énekelni. Az általános iskolások is érdeklődnek a munkánk iránt. Minden nap tartunk próbát a harmadik óra utáni szünetben. A diákok kérték ezt a lehetőséget. Vendégeink az általános iskolások, akiknek a termét kölcsönvesszük. Kérték, hogy bent lehessenek a közös éneklésen, amit nem is neveznék próbának, hiszen csupán a jókedvből fakadunk dalra. Az általános iskolások érdeklődése meggyőzött arról, hogy nem lesz gond az utánpótlás nevelése sem. Az iskolában tért nyert a zenei élet. Az 1992/93-as tanévben dráma- pedagógiai osztályt szervezünk, a csoport fele zenével és rajzzal foglalkozik majd. Harmadik osztálytól a színházban „gyakorolnak”, azaz statisztálnak. Számukra különösen fontos lesz az ének-zenei képzés. Máris nagy az érdeklődés a városban az új képzési forma iránt. A hangszeres képzést is bevezetjük, így alkalmuk lesz a diákoknak megismerkedni a kamaramuzsika szépségével is. — A Munkácsy-kórus megtisztelő feladata volt, hogy évente ünnepi műsorral köszöntse a város idős pedagógusait. A hagyomány átöröklődött a Toldi lánykórusára? — Igen, egyórás műsorral köszöntöttük a kaposvári nyugdíjas kollégákat, akik mindig hálásak a szereplésünkért. Más újságom is van. A Toldi iskolában és gimnáziumban megalakult a nevelők vegyeskara, a negyventagú kórusban a zene iránt érdeklődő szülők is helyet kaptak. Az iskola alapításának tizedik évfordulóján diák és tanár együtt énekelte Mozart Varázsfuvolájának híres áriáját — Papageno és Pamina szerepét. Horányi Barna Nagykövet voltam Egyiptomban RANDE JENŐ: „Az én Kissingerem” J Amikor Szadat a ^ „döntés évévé” I V«/ ■ szelídült „döntő év" novemberében kinevezte nemzetbiztonsági tanácsadóvá Hafez Izmail külügyi ál- lamminisztert, akit korábban az egyiptomi hadsereg legtehetségesebb fiatal tábornokaként tartottak számon, arra gondolt, hogy ezzel olyan új csatornát nyit, amely biztosítja a bizalmas kapcsolattartást az amerikaiakkal. Hafez Izmail rendkívül fegyelmezett, pontosan fogalmazó, okos ember volt. Érdekes volt, amit mondott nekem: „Sokan bírálják az amerikaiakat, pedig azok ismert okok miatt nem tudnak :öbbet tenni a Közel-Keleten. *\zt hiszem, én is azok közé artozom, akik bírálják őket”. Az amerikai álláspont lényegét a következőkben fog- alta össze: 1970-ben a tűzszünet azért volt szükséges, mert az izraeliek repülőgépekben súlyos veszteségeket szenvedtek a Szuezi-csatorna fölött, s ha ez tovább folytatódik, megdőlt volna legyőzhetetlenségük nimbusza. Az amerikaiak készek voltak arra, hogy ellássák Izraelt a legújabb fegyverekkel, hogy tekintélyüket helyreállítsák, a kiképzéshez azonban legalább két évre van szükség. Erre az időre akarták meghosszabbítani a tűzszünetet, arra számítva, hogy Nasszer halála után két év alatt változás következik be Egyiptom politikájában. A beszélgetés nyolc hónap múlva más körülmények között folytatódott. Hafez Izmail december 12-én mint az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója fogadta Fehér Lajos miniszterelnök-helyettest. Leglényegesebb megjegyzése az volt, hogy Egyiptom közelében vagy távolabb olyan események játszódnak le, amelyek megítélésében Egyiptom álláspontja nem mindenben egyezik a Szovjetunióéval és szövetségeseiével. Nevezetesen az akkor zajló indiai-pakisztáni konfliktusra utalt. Figyelembe kell venni, hogy Egyiptomot különleges szálak fűzik az arab országokhoz, az Iszlám országaihoz. Igyekezett megnyugtatni vendégét, hogy ami „belül és kívül” történik, az nem befolyásolhatja a szocialista országokkal korábban kialakított kapcsolatokat. Ez a beszélgetés jut az eszembe, amikor január 13-án Szadat beszédét hallgatom a televízióban. Az elnök feltűnően fáradtnak látszik, s nem túl sok meggyőződéssel bizonygatja, hogy 1971 azért nem lett „döntő év”, mert közbejött az indiai-pakisztáni háború. S egyébként is — félreérthetetlen célzás a várt amerikai támogatás elmaradására — „köd ült a Csatornán”. A másnap reggeli újságok közük azt is, amiről Szadat a televízióban nem beszélt: átalakította a kormányt. A legnagyobb meglepetést az keltette, hogy dr. Szajed Maréi, hosszú ideig földművelésügyi miniszter, lett az Arab Szocialista Unió főtitkára. Mivel Gi- zában, a piramisok közelében mintagazdasága és híres lótenyészete volt, s Egyiptom egyik leggazdagabb embereként tartották számon, mintha nem ok nélkül jegyezte volna meg a szellemes osztrák nagykövet: „Nem kellene ezután az Arab Szocialista Uniót Arab Kapitalista Uniónak nevezni?” Hogy a kormányátalakításnak is volt-e benne szerepe, vagy csak Szadat beszéde váltotta ki a diákmegmozdulásokat, nehéz lenne megmondani. Különösen a Kairói Egyetem mérnöki és közgazdasági tanszékén voltak hevesek a tüntetések, melyek egyértelműen Szadat ellen irányultak ilyen jelszavakkal: „Júliusban nincs köd” — utalva az elnök beszédében elhangzottakra — s „Szadat, nem mersz fegyvert adni a népnek”. Moszkvai megbeszélésein Szadat a diákmegmozdulásokat külső erők beavatkozásával magyarázta. Egyéként a tárgyalásokról általánoságo- kon kívül kevés szivárgott ki. Hogy azok légköre nem lehetett nagyon kedvező, azt jelezte, hogy Szadat hazatérte után először hallottam szovjet diplomatától ilyen lehangolt véleményt: „Ha Egyiptom elveszne, az nagyon súlyos hatással lenne a fejlődő világra”. Ez a pesszimizmus aligha volt csak Szadat legutóbbi látogatásával magyarázható. Kairó tele volt titkos egyiptomi-amerikai kapcsolatokról szóló hírekkel. Azt sokan sejtették, hogy a titkosszolgálatok, ha nem is közvetlenül, bizalmas kapcsolatot létesítettek. Igaz, az üzenetek kicsengése mindig ugyanaz volt: ha Egyiptom lerázza a nyakáról a szovjeteket, az Egyesült Államok minden jóval ellátja. Azt azonban nem lehetett az üzenetekből kihámozni, hogy azokat Nixon vagy Kissinger valóban jóváhagyta, vagy legalább kezdeményezte-e. így Szadat úgy döntött, hogy az üzenetváltást hivatalos csatornába tereli. Április 8-án Kissinger üzenetet kapott Kairóból: Egyiptom a külügyminisztérium kiiktatásával elnöki szinten kíván kapcsolatot teremteni, s ennek érdekében Szadat kész Hafez Izmailt Washingtonba küldeni. Kissinger mint nemzetbiztonsági tanácsadó maga is szívesen megkerülte a State Departmentet. Ezt írta a jelentésre helyettesének, AI Haig- nek címezte: „AI, mit szólnál hozzá, ha Izmail Washingtonba jönne?” Mindez Kissinger emlékirataiból ismert. Az azonban már nem, miért kapott április végén Szadat ha nem is elutasító, de egyelőre a találkozó elhalasztását javasló választ. Hafesz Izamil tehát, akit akkoriban Szadat már „az én Kissingeremként” emlegetett, egyelőre Kairóban maradt. (Folytatjuk)
