Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. április 25., szombat Lemondott a kuratórium elnöke Három szoborterv az önkormányzatnak Alighanem a legfontosabb ülését tartotta legutóbb délután a kaposvári Memento Alapítvány kuratóriuma. A lezárult pályázatot értékelték a részvevők és állást foglaltak abban, mely szoborterveket nyújtják be az önkormányzatnak, hogy május 5-én döntsön a második világháborús emBors István Égberagadás II. című szoborterve lékmü sorsáról. Két levél is érkezett a kuratórium titkárának címére azzal, hogy azokat a kuratórium tagjainak tájékoztatására olvassa föl. Simonies Lászlóné, a kuratórium titkára Takáts Gyula kuratórium-elnök és Bors István Mun- kácsy-díjas szobrászművész levelének a tartalmát ismertette meg csupán, a nem teljes létszámban összeült kuratórium előtt. Takáts Gyula sűrű közéleti és mozgalmas irodalmi tevékenysége miatt nem vállalja tovább a megtisztelő kuratórium-elnöki tisztet — jelentette be Simonies Lászlóné és hozzáfűzte, hogy a költő a tagságát továbbra is fönntartja. Szóban elküldte szavazatát is a Kaposváron felállítandó második világháborús emlékműre: Bors István Hangár-dombra tervezett, Golgota című szobortervét tartja a legméltóbbnak, a legkifejezőbbnek. Mivel Bors István nem kapott meghívót a kuratórium ülésére és nem is olvasták föl az Égberegadás című szobortervével kapcsolatos-félreértéseket, félremagyarázásokat tisztázó-levelét, annak másolatát eljuttatta szerkesztőségünkbe. „Az 1992. április 6-án kelt lektorátusi szakvélemény személyemre vonatkozó következő megállapítására nyilatkozni vagyok kénytelen az igazság és a tárgyilagosság érdekében. A Lektorátus szakvéleményében ez a mondat szerepel: „Bors István szobrászművész levélben jelentette be a Polgármesteri Hivatalnak, hogy a pályázattól visszalép." Az idézett mondat több szempontból is valótlan tényt állít, és meggyőződésem szerint rosszindulatú és tudatos félreértelmezésen alapul. A Polgármesteri Hivatalnak ugyanis nem jelentettem be azt, hogy a pályázattól visszalépek. A kuratórium titkárának, Simonies Lászlónénak a következő levelet írtam: „ A II. világháború áldozatainak emlékére kiírt pályázatra benyújtottam három szobortervet. A három terv mindegyike láthatóan és értelemszerűen hordozza azokat a gondolatokat, melyeket méltónak tartok a megemlékezésre. A közönségszavazatok is ezt bizonyították. Értelmetlennek és megalázónak tartom az Égberagadás II. című szobortervem 29 cm-ről Bors István Golgota című szoborterve közben megtekinthették azt a videofilmét, amelyen valamennyi szoborterv, mind a hét „bemutatkozik”. Bellái Zoltán tanácsnok arra hívta föl a figyelmet, hogy a közgyűlés számonkérheti a kuratóriumtól, miért tűnt el Bors István Égberagadás című szoborterve a süllyesztőben, hiszen a Lektorátus a pályázat első fordulója után Fusz György munkájával együtt kiemelkedőnek tartotta. Pogány Judit visszaidézte, hogyan is indult Kaposváron a II. világháborús emlékmű létesítésének szándékai. — Bors István Égberagadás című szobortervének megvalósítására azért tettünk javaslatot, mert egy országos pályázatra beadott munkák közül ez ragadta meg leginkább a figyelmét, azoknak, akik arra gondoltak: adjanak egyenes megbízást a kaposvári szobrásznak az emlékmű elkészítésére. A kuratórium ülésének végén Simonies Lászlóné bejelentette: az önkormányzati hivatal tesz javaslatot az ön- kormányzatnak. A pályázat nyertese: Fusz György. Ám az önkormányzati iroda Bors István Golgota című szobrát javasolja megvalósításra, a közönségszavazatok alapján pedig Bors Égberagadás II. című szobra kerül az önkormányzat elé május 5-én. Horányi Barna 58 cm-re való felnagyítását a szakértők számára." E levelet tájékoztatásul küldtem meg Kaposvár város polgármesterének, Szabados Péter úrnak. A kurartórium titkárának írt levelem tehát nem tartalmazza azt, hogy a pályázattól visszaléptem. A levél tartalma egyszerűen az, hogy értelmetlennek és megalázónak tartom a szoborterv felnagyítását. Lehet, hogy mint szobrászt ezért ki lehet zárni a pályázatból, de a közönség szavazata elé bocsátott és létező szobortervet soha. Nem a „szakértőknek" készítettem szoborterveket, hanem a város és környezetének ismeretében a lakosságnak. ” Jó lett volna, ha a levél tarFusz György kerámia szobrának terve talmával pontosan megismerkednek a kuratórium tagjai, tisztázódhattak volna a félreértések, félremagyarázások. A kuratórium legutóbbi ülésén a pályázatot értékelő Leit- ner Sándor azt hangsúlyozta, hogy a kuratóriumnak sikerült őrködnie annak tisztasága felett és egyetértését fejezte ki a Lektorátus munkájával kapcsolatosan, annak döntésével, hogy Fusz György tervét javasolják az önkormányzat elé. Serbán Lászlónak Bors Égberagadás című szobra ugyan tetszett — hallhattuk személyes véleményét — , ám ő is ragaszkodott a Lektorátus véleményéhez. A részvevők „A Magyar Odüsszeusz ” — Akit a „Szárszói hét” megerősített R ácz István sokoldalú egyénisége méltán kelt fel figyelmünket, aki a somogyi születésű Vikár Béla után harmadszorra fordította le (1956-ban már hozzákezdett, de csak 1976-ban jelent meg magyarul teljes szövege) — az eredeti termő-teremtő forrásvidéken élve — a Kalevalát. A magyar olvasó azt hiheti, hogy több Rácz Istvánt ismer. A Kalevala fordítója az egyik, a sárospataki Népegyetem igazgatója, szervezője, elindítója a másik, s a nagyszentmik- lósi aranykincsek művészi fotográfusa a harmadik. A három azonban egy és ugyanaz, mint a Magvető Könyvkiadó gondozásában az Otava Kiadó (Helsinki) támogatásával a közelmúltban megjelent önéletrajzából A Semmi partján is kiderül, hogy sokféle érdeklődésű személy volt ő. Rácz István 1908. július 11 -én született Tőketerebesen, s Trianon után került át családjával „a csonkult hazába”. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, Szegeden és Sárospatakon végezte. Érettségi után az Eöt- vös-Kollégium tagja lett és latin-gö- rög-olasz szakos tanári diplomát szerzett. Az egyetemi évek alatt a legmodernebb irányzatok sodrásába került; kapcsolatba lépett Kassákkal, résztvett a Munka-kör szavalókórusában és ifjúmunkás-gyűléseken szerepelt. Vajthó László gimnáziumában, a „markóban” kezdett tanítani... Baráti köréhez olyan fiatal költők tartoztak, mint Zelk Zoltán, Vas István, József Attila, Déry Tibor, s a kortárs festőgenerációból Kepes György, Korniss Dezső, Vajda Lajos. Az építészet kiváló képviselői — Le Corbusier, Gropius, a Bauhaus-is- kola — hatottak szellemiségére. A festészetben Picasso, Braque, Mondrian, Léger műveiért lelkesedtek. Részt vett az illegális munkás- mozgalomban, 1932-ben csaknem egy esztendőt tölött börtönben. Büntetését a Kúria hétévi fegyházra súlyosbította, a büntetés letöltése elől külföldre szökött, előbb Csehszlovákiában, majd Csehszlovákia német megszállása elől Finnországba telepedett le. Kenyérkeresetnek megtanulta a fényképezést, s kamerájával hamarosan megtanította a finneket, hogy hogyan lássák önmagukat, kultúrájukat. A szovjet támadás már leplezte előtte Sztálin imperializmusát: „De hát lehet-e tétlenül néznem, ahogy a hatalmasabb, csupán a durva erő jogán, térdre kényszeríti a gyöngébbet?” — írja megemlékezéseiben. Önként fogott fegyvert Karjaiéban, megélte Suomi költői alkotásokban leggazdagabb része, „legköltőibb darabja” elvesztését. Fényképezőgépével örökítette meg a soha el nem felejthető borzalmakat. Amikor finn feleségével visszatért Magyarországra részt vesz a híres 1943. évi szárszói találkozón és szoros kapcsolatba került a népi írók mozgalmával. Azért írja: „Az a szárszói hét megerősített abban a hitemben, hogy nekem igenis van idehaza mondani- és tannivalóm". Ekkor még reménykedett, majd ezt a mélységes keserűség és csalódás évei követik. 1945 őszén Sárospatakra költözött, ahol a Népfőiskola, Népegyetem, a Vármúzeum és Művészotthon,vagyis a művészeti élet egyik — dr. Újszászy Kálmán professzorral — egyik fő szervezője volt. Ezután Tar- calon és Vissen általános iskolában, Békéstarhoson zeneiskolában tanított. Rövid ideig a Kiadói Főigazgatóságon dolgozott, majd állásából elmozdították, mert Finnországban önkéntesként harcolt a Szovjetúnió ellen, valamint az sem volt jó ajánlólevél számára, hogy baráti körében ismerte a kivégzett Rajk Lászlót. 1956 végén feleségével Finnországba költözött, s hét év svájci élet után — egyre csökkenő látással — ma is Helsinkiben él. Munkássága során bejárta Európa múzeumait, és a műtárgyfényképezés művésze lett. Finn, lapp, horvég műemlékeket, régészeti és néprajzi tárgyakat, az eu- rópaki — sőt a tibeti és Peru Kolumbusz előtti indiánjainak művészetét — művészettörténet objektumait félszáznál több hatalmas albumába gyűjtötte, s e művek jól illusztrálják gazdag fotóművészeti és írói ouvre- jét, amelynek mi magyarok csak töredékét ismerjük. Már 1956-ban hozzálátott a Kalevala fordításához, majd hatalmas felszültsége és roppant tudásanyaga birtokában jelentős szerepet vállalt a finn irodalom magyarországi megismertetéséért. Tevékenysége sokoldalúságának érzékeltetésére a közelmúltban és Magyarországon napvilágot látott műveit soroljuk fel: Kalevala (fordította, kísérő tanulmánnyal ellátta és a felvételeket készítette); Kanteletár (válogatta és fordította, az utószót írta); Aleksis Kivi: A hét testvér (fordította és az utószót írta); A vikingek öröksége (a könyvet írta és a fényképeket készítette); László Gyula — Rácz István: A nagyszentmiklósi kincs (fényképek); Szabóky Zsolt: Finnország (a fotóalbumhoz bevezetőt írt); Rácz István— Valonen, Niilo: A finnugor népek művészete (összeállította és a fényképeket készítette); Fényes telihold. Négy évszak Nip- ponban. Haikuk és tankák; Egy fotográfus vallomásai. Az elmúlt évtizedekben Rácz István a finn nép és kultúra szolgálatában, a magyar-finn kapcsolatok elmélyítése terén, minden diplomáciai megbízatás nélkül „ nagyköveti" rangot vívott ki magának. Rácz István emberi tisztessége, művészi-írói, po- lihisztori pályaíve nemcsak a XX. századi európai történelem „egy ember pokoljárása”, de a XX. századi „magyar Ódüsszeusz” világjáró vándora, amelyet kezdettől fogva sorsának irányítója a „Bagolyszemű” vezérel. Rácz István „emlékiratát” 1963-ban, álmatlan hajnalokon abban a reményben kezdte írni, hogy Magyarországon talán soha sem jelenhet meg. Azonban ezúttal is beigazolódott a régi latin mondás: „ha- bent sua fata libelli” azaz: „A könyveknek megvan a maguk sorsa.” Rácz Istvánt olvasva úgy érezheti magát könyvének ismerője, hogy nem „mesélnek” neki, hanem az olvasót társának ismerve el úgy jeleníti meg mondandóit, hogy belevon az ítéletmondás dilemmájába, a felidézett emlékképek koronként másként ható jelentésének természetébe. Rácz István igenis politizál. De nem a napi árfolyamon. Az értékteremtés engesztelhetetlen szigoráról, a kurzusokon túli érdemről. Csak attól lehet kollektív önismeretünk a szó magyar és európai értelmében. P ozitívan nyughatatlan, mozgékony szelemű, sőt zseniális alkotó értelmiségi képviselője Rácz István közelmúltunknak. Most megjelent könyve is elősegítheti a történelmi vagy kulturális jelenségek megértését s nagy szerepe lehet abban a folyamatban, amely a hazai és nyugati kultúra egyenlő magaslatára elvezet. Matyiké Sebestyén József A sokoldalú Rácz István
