Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

1992. április 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 A természet tanítványa Széchenyi Zsigmond egy elejtett hatalmas medvével alaszkai vadászútján (1935) A fotót Széchenyi Zsigmondné bocsátotta rendelkezésünkre Nagyváradon született 1898. ja­nuár 23-án. Szülei Széchenyi Viktor és Lederbur-Wicheln Karolina meleg szeretettel nevelték. „Békés, meg­elégedettségben élő aranyszívű szü­lőkkel áldott meg a sors, és ennek következtében derűs, zavartalan gyermekkorral” — írta Ahogy elkez­dődött... című önéletrajzi munkájá­ban. Családjában a vadászat nemes hagyomány volt. Tizenhat éves ko­ráig minden nyarat Moleschauban töltött anyai nagyapjánál. Szinte ál­landóan a varázslatos erdőkben csa­tangolt. Gyermekéveiben Sárpente- lén lakott, onnét járt be a székesfe­hérvári Állami Főreáliskolába. Somogyvár édesapja bátyjának, a Széchenyi Imrének birtoka, vadban gazdag terület volt. Fácán, őz, dám­vad akadt puskavégre. Szívesen va­dászott itt családi körben. Egyetemi tanulmányait München­ben, Stuttgartban, Cambridge-ben végezte. Hazatérése után családja kőröshegyi birtokán élt. Innét indult el az első afrikai expedíciójára 1927 ta­vaszán. Vadászott négy földrészen, de legjobban Afrikát szerette. Ezt bi­zonyítják az 1928-as, 1929-es, 1934-es, 1938-as afrikai útjai. Alaszkában 1935-ben, Indiában 1937 végén 1938 elején járt. Erdély­ben és a Kárpátokban 1941- 1942-ben vadászott. A háború nem kímélte Széchenyi Zsigmond Istenhegyi úti villáját sem. Porig égett trófeáival, vadászati gyűj­teményével együtt. Orosz fogságban volt Cinkotán, 1950-ben kizárták a Magyar írók Szövetségéből, 1951-ben kitiltották Budapestről, majd kitelepítették a Hajdú-Bihar megyei Polgár-tanyára. Á keszthelyi Helikon könyvtárban alkalmazták 1953-tól „állományon kí­vüli” segéderőként. A könyvtár akkori emberséges igazgatója megen­gedte, hogy nyelvtudása révén kata­logizálhasson. Szabad idejében könyvet írt, abban reménykedve, hogy valamikor megjelenhet. Végre visszaköltözhetett Buda­pestre 1957 elején. A Természettu­dományi Múzeum gyűjteményét igen megritkította a háború és az 1956-os harcok, felkérték 1957-ben, hogy a gyűjtemény pótlására szervezzen egy afrikai vadász- és gyűjtő expedí­ciót. Ismét szeretett Afrikájában va­dászhatott 1959-ben és 1963-ban. Utolsó útjára feleségével, Mangi asszonnyal utazott, aki a fotóriporter szerepét töltötte be. Szinte csoda, hogy annyi hányattatás, keserű száműzetés után hiánytalanul meg­maradtak naplói, fényképalbumai, lő- jegyzékei, fotónegatívjai. Ezeket a páratlan dokumentumo­kat barátai őrizték, dugdosták, amíg ő földönfutóként vetődött az ország egyik sarkából a másikba. 1967. április 24-én hunyt el. Mit jelentett Széchenyi Zsigmond számára a vadászat, a természet? Ezt az Ünnepnapok című könyve utolsó fejezetében mondja el: „Nem­csak vadász szereti a természetet, a legtöbb gondolkodó ember szereti. Noha a vadásznak persze bővebb alkalom kínálkozik: későn-korán, leg­többször egymagában jár erdőt-me- zőt-ingoványt. Hogyne férkőzhetne hát közelebb a természethez, hogyne kerülne szorosabb kapcso­latba vele! És aki nyitott szemmel, nyitott füllel közeledik hozzá, az előbb-utóbb szívét is kénytelen előtte kitárni. Fejét meghajtja a természet csodája előtt, lelkes tanítványává, bizalmas barátjává, „természet gyermekévé” válik. Az „anyatermé­szet” pedig — nevéhez illően — örökbe fogadja, szívébe zárja a va­dászt. Állandó lelki támaszt, vigaszt és megnyugvást biztosít neki”. Forrai Márta — Nagy Lóránt TURINI EMLÉK 190 éve született Kossuth |_________A kormány előtt az oktatási törvénytervezet ' Ne kísérletezzünk cl gyerekekkel! Az senki előtt sem kétsé­ges: változtatni kell az egész oktatási rendszeren. A tankö- tetlezettség 16 éves korig tart, ugyanakkor az elmúlt évben 60 ezer 14 évesnél idősebb gyerek volt, aki ilyen vagy olyan ok miatt nem jutott be oktatási intézménybe. A ké­szülő oktatási törvényről, s a nemzeti alaptantervről folyta­tott vitasorozatok lezárása után kerestük meg dr. Dobos Krisztina helyettes államtit­kárt. — A közoktatási törvény megfelelő publicitást kapott, mégis elgondolkodik az em­ber: szükség van-e erre a tör­vényre most, amikor átalaku­lóban van a közoktatás nem­csak szerkezetében, hanem tartalmában is. — A törvénnyel meg kell te­remtenünk annak kereteit, hogy minden tanköteles korú gyermek iskolába járhasson, hogy az iskolarendszer sok­színűbb, mozgékonyabb le­gyen, s minden tanuló alapo­sabb és hasznosíthatóbb is­mereteket szerezzen. Ami pedig a törvényt illeti: szükség van rá, hiszen az is­koláknak 4-5 év kellett ahhoz, hogy megízleljék a szakmai függetlenség lehetőségeit, s most úgy érzik, hogy az ön- kormányzatok ismét az önál­lóságukat veszélyeztetik. Ezt az ügyet végre a társadalom sem az iskola vagy a pedagó­gusok belügyének tekinti, ha­nem a különböző érdekközös­ségek aktívan részt vettek az előkészítésben. — Mit gondol, miért fogad­ták a pedagógusok oly nagy felzúdulással a törvényterve­zetet? — Szerintem nem a peda­gógusok voltak felháborodva, hanem az igazgatók egy ré­sze, a pedagógiai intézetek és a pedagógus-szakszerveze­tek némelyike. A pedagógus­társadalom jelentős részem meg sem ismerhette a tör­vénytervezetet, mert a teljes szöveg csak a Köznevelésben és az Új Magyarországban je­lent meg, nem nagy példány­számban. A beérkező levelek tanúsága szerint a pedagógu­sok nem magával a törvény- tervezet betűjével vitatkoznak, hanem azzal az elképzelt vál­tozattal, amely az első, szer­vezettnek tűnő támadás után kialakult a fejekben. — A legnagyobb vita a nemzeti tanterv körül hullám­zott, pedig mintha a hadako- zók nem is lettek volna tisztá­ban az alapfogalmakkal. Ön hogyan összegezné a NAT lényegét? — Már a NAT elnevezés sem szerencsés, mert min­denki valamiféle tantervet vár tőle, amelyben megmondják, mit kell tanítani, hány órában, milyen módszerekkel. Nem er­ről van szó! A NAT csupán ke- rettanterv. Tíz műveltségi terü­letet határoz meg: anyanyelv, matematika, idegennyelv és így tovább. Ennek alapján bármelyik pedagógus készít­het önállóan is tantervet, de azt jóvá kell hagyatnia egy szakértői bizottsággal. Ezt a gyerek érdekében követeljük meg, mert nem lehet magán­ügy, hogy ki mit tanít. A gye­rekekkel nem szabad kísérle­tezni! A NAT tehát nem a peda­gógusok ellen van, hanem az iskola színvonalának védel­méért. A gyerekekért és a szü­lőkért van. Hogy ne legyenek kiszolgáltatva az iskoláknak. A tanárért van, hogy ne legyen kiszolgáltatva az igazgatónak. Az iskoláért van, hogy ne függ­jön a önkormányzattól... — Mi lesz a képesítés nél­küli pedagógusokkal? Még mindig nagyon sokan vannak, közben diplomások válnak munkanélkülivé... — Nincs pontos statiszti­kám arról, hányán tanítanak megfelelő végzettség nélkül, de tudjuk, hogy bizonyos terü­leteken nemcsak érettségivel, hanem még 8 általánossal is „oktatnak”. Minden a kény­szerű takarékosság rendkívül negatív következménye. Az új közoktatási törvény terveze­tében rögzítettük, hogy csak megfelelő végzettségű jelent­kezőt szabad pedagógusnak alkalmazni. — Várható-e ezekután pe­dagóguselbocsátás? — Az „érettségizett” peda­gógusoktól mindenképpen meg kell válnunk, mert azt szeretnénk, ha a tanítók, taná­rok létbiztonsága a jelenlegi­nél nagyobb lenne. Ezért azt tervezzük, hogy a diplomás tanárok részére megszerez­zük a közalkalmazotti státuszt, szigorúan figyelnénk a vég­zettségre, a pályán eltöltött évekre. Mert most elképesztő különbségek vannak a me­gyék, a települések, de egya­zon település iskolái között is. — A fiatal pedagógusnem­zedék bére nagyon alacsony. Mit tesznek azért, hogy ők is megéljenek a fizetésükből? — Áz ő érdekeiket is képvi­seltük, amikor kiharcoltuk, hogy szeptembertől minden, a tárcánkhoz tartozó dolgozó 2000 forintos fizetésemelést kap. — Mikorra várható a tör­vénytervezet elfogadása? — Április végén terjesztjük a kormány elé a törvényjavas­latot, ezt követően kerül sor majd a parlamenti vitára. So­kuk felelőssége, hogy az okta­tásról a lehető legtökélete­sebb törvény szülessen, a le­hető mihamarább. A törvény bevezetése csak lépésenként történhet, ezért várhatóan hosszú folyamat előtt állunk. Egressy László A torinói pályaudvar infor­mációs irodájában megkapom a város térképét. — Ajándék — szabadkozik a díszegyenruhás férfi, amikor zsebembe nyúlván megcsör­getem líráimat. — Grácia — viszonzom mosolyát, és jelzem, hogy ez­zel nagyjából ki is merült a szókincsem. Ő nem hagyja ennyiben a dolgot, szép, dal­lamos nyelvén szóáradatot zúdít rám, mindenáron infor­málni, segíteni akar. Ekkor kimondok egy nevet. És meg­lobogtatom az ajándék térké­pet. — Kossuth... Kossuth... — ráncolja homlokát az egyen­ruhás, majd felvillanyozva folytatja: — Luigi Kossuth. Bólintok. Erre ő heves moz­dulattal elragadja a térképe­met, töltőtollat ránt elő, s a kék, zöld, sárga vonalak közé erőteljes pirosat húz. A vonal a Victor Emmanuel korzón ha­lad, majd befordul balra, egy kis mellékutcába, onnan kijut a Piazza Balbóra. Megértem: közel a cél, nem kell közleke­dési alkalmatosság után néz­nem. — Haus — mondja az olasz, majd kidülleszti mellét, fura pózba merevedik. Ezzel adja tudtomra, hogy szobor is van a „haus” előtt. Öt perc séta. Mielőtt fölfe­dezném az emléktáblát, meg­ismerem a teret és a házat. Az elém táruló képet Eötvös Ká­roly így írta le a múlt század­ban: „A ház, ahol a Kor­mányzó lakott, egy kis térre néz abalkaival. A tér körül van véve alacsony kőfallal, s tele van kisebbszerű szobrokkal, s díszcserje fákkal, szépen ka­vicsolt, keskeny útakkal, s van benne víztartó medence, s kis szökőkút is... Kis vasrács ajta­jai mindig zárva vannak.” A téren azóta eggyel több a szobor. A harcias vagy szóno- kias pózba merevedett dísz­ruhás olaszoktól félrehúzódva kis mellszobor szerénykedik a park sarkában. Mögötte bron- zos díszcserje. A vasrácsajtók nyitva annak. A téren olasz kislányok és kisfiúk kergetik a labdát, s fogócskáznak a szobrok körül. A padokon asszonyok ülnek. Beszélget­nek, kötögetnek, akárcsak Kaposváron vagy Siófokon és mindenütt, ahol parkok, ját­szóterek vannak, s padok a fák alatt. S amit még nem lát­hatott Eötvös Károly, amikor itt járt, az az autóáradat a park és a járda közötti keskeny ut­cán. Az áradat a Fiaték kapu­jából ered, mint a Duna Fe­kete-erdőből, s akár egy szi­get, hömpölygi körül a parkot. Megyek szállást keresni. A hotelportások arcán sajnál­kozó mosoly, egymás után tár­ják szét karjukat. A tizenötödik kudarc után megadom ma­gam, és visszaballagok Kos­suthoz. A tér elnéptelenedett. Be­zárták a rácsos kapukat. A lombokon átüt a neonfény, vi­lágoskék permet hull Kossuth fél arcára. Átlépem az ala­csony kerítést, leülök egy padra a szobor közelében. Ebben a pillanatban a szem­közti ház első emeletén kivilá­gosodnak az ablakok. Kos­suth ablakai. Két férfi könyököl a párkányra, mögöttük csupa­szon virítanak a falak. Talán éppen a dolgozószoba ez, mely az Iratok fölé görnyedő aggastyánt idézi. A kilencven­éves írót, aki naponta, fiata­lokat megszégyenítő munka­bírással 6-7 órát dolgozott egyhuzamban. Akinek mindig ellenállhatatlan fegyvere volt ez a cselekvő erő, amely megvédte testét, szellemét szinte az emberi életkor leg­végső határáig. Akik az ablakban könyököl­nek, miért is sejtenék, hogy valaki most mögéjük néz, képzeletben körüljárja a szo­bát, s egy szikár öregember cigarettája füstjét érzi a leve­gőben. Vagy talán nem is a dolgozószobát látom, hanem a hálót, ahol — mint Eötvös Károly írja — „a szent öreg utolsó betegségét átszen­vedte, s ahol utolsó lélegzetét is vette.” A könyöklő férfiak miért is tudnák, hogy valami­kor meghalt itt egy ember, akit a magyarok szent öregnek neveztek. Igen, „Kossuth la­kása idegen birtok”, s ő már nincs a lakásban. Kiköltözött ide a térre, s szoborként is vendég a házigazdák szobrai között. Én most a vendégnél vagyok vendégségben. Életében sokan látogatták. A torinói pályaudvaron fia- kerbe ültek a magyar hona­tyák, s ide hajtattak üdvözlő beszédet mondani, hódolatot kifejezni, üzenetet kérni, hogy odahaza elmondhassák vá­lasztóiknak: „Kossuth Lajos azt üzente...” Sűrűn látogatták a szem­közti házat. Lakóját biztosítot­ták hűségükről, a nemzet hálá­járól. És alig várták, hogy de­monstrálhassák hűségüket egy pompás temetésen. S mauzóleumot emeltethesse­nek porai fölé, szobrát kifarag- tathassák. Utcákat, tereket nevezhessenek el róla. És si­rathassák. Mert lehetett remete, szent Turinban. Még inkább: nagy nemzeti halott. Csak toborzó szónok nem lehetett többé Magyaróváron és Cegléd pia­cán... Az ablakból elröppen a vilá­gosság. Ülök a pádon, egye­dül a téren. Nem hoztam ajándékot: tokaji bort, nemzeti szallaggal átkötött búzakenye­ret vagy más effélét. Nagy szavakat sem hoztam... Elindulok a Pó folyó felé, Kossuth reggeli sétaútján, késő éjszaka. Az első utca­sarkon egy autó és egy mo­torkerékpár összekoccan. Nincs baj. Csak a motor sár- hányója torzult el egy kicsit. Az autós, mokány kis ember, papírpénzt számol a tinédzser motoros markába. Vállon ve­regetik egymást, továbbmen­nek. Esőfelhő kerekedik, a fák összerázkódnak. Mire a part­hoz érek, a Pó tükrén zivatar táncol. Szapudi András Huszonöt éve hunyt el Széchenyi Zsigmond I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom