Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. április 11., szombat Öcsi hadnagy tűzben, hóban Orvos mindhalálig A fénykép 1940-ben készült. Két középkorú férfit és két fiatalembert ábrázol; mosolyognak, beszélgetnek a sárgás barnába hajló falusi udvaron. A fiatalok közül az egyik a ludo- vikások egyenruháját, a másik az egyház reverendáját viseli. Unoka- testvérek. A kispap Nyíry Tamás (később Európa-hírű teológus), a tisztjelölt pedig Nyíry Zoltán (később orr-fül-gége specialista, siófoki főorvos). o — Tamásék nálunk vendégeskedtek Mernyén — mondja dr. Nyíry Zoltán —, feltehetőleg húsvétkor. A két középkorú férfi apám és a nagybátyám; az utóbbi talán éppen azt mondja: „Mit szólsz hozzá, bátyám? Az egyik katona, a másik pap. Hát nem tudtak ezek jobb pályát választani maguknak?!’’ Engem egy év múlva, augusztus 20-án avattak hadnaggyá. Apám 1942 márciusában meghalt, és szegény anyám hamarosan frontra induló fiát is sirathatta. Unokatestvérem, Tamás a bécsi Pázmáneumban tanult; őt éppen Bécs ostromakor szentelték pappá. Pályája ismert. © Térjünk vissza Mernyére, a körorvosi házba! — Apám 1920-ban került Mernyére, kilenc település tartozott hozzá. Ott volt a piaristák birtokának központja is, 28 ezer holdas gazdaságot irányítottak. Apámnak rengeteg dolga volt; előfordult, hogy három napig nem láttuk. Ha megérkezett valamelyik faluból, majorból, az útkereszteződésnél már várta egy másik fogat. Lelkiismeretes, kitűnő orvos volt. Sajnos, hivatása gyakorlása közben tbc-s fertőzést kapott, és 52 éves korában meghalt. Az elemi iskolát Mernyén végeztem, mégpedig az első és a második osztályt egy év alatt. A tanító kisasszony ugyanis úgy döntött, hogy levizsgáztat a második osztály anyagából is. Apám kezdetben' mérgelődött emiatt, később azonban, amikor már beteg volt s engem a pécsi jezsuitáknál taníttatott, örült, hogy nyertem egy évet. Kilencéves koromban kezdtem a gimnáziumot, 17 évesen érettségiztem, kitüntetéssel; aki a „Piuszt” ismerte, tudja: nem dobálták ott a diák után a jeles bizonyítványt. Évek múltán, amikor dr. Balogh Károly professzor úrnak megmutattam az érettségi bizonyítványomat az orvostudományi egyetemen, csak ennyit mondott: aki a pécsi jezsuitáknál kitüntetéssel érettségizett, az el tudja végezni az orvosi egyetemet. © — Miért választotta a katonai pályát? — Ennek két oka volt: pszichológiai és gyakorlati jellegű. Koraszülött gyerek voltam, még gimnazista koromban is elég gyenge. A csapatjátékoknál mindig az utolsók között vettek számításba a „kapitányok". Hát én ezt nem bírtam elviselni. Az, hogy kitűnő tanuló voltam, „hidegen hagyott”, én erős, jó kötésű akartam lenni. Keményen edzettem magam, többféle sportot műveltem; a tornatanárom is méltányolta igyekezetemet, és külön foglalkozott velem. Felsős koromban már a katonai akadémia kemény követelményeinek is megfeleltem. A biztatást világháborús sebesült keresztapámtól, Somogy megye aljegyzőjétől kaptam: „Nézd, fiam, apád beteg, nem vagytok gazdagok, a nővéred taníttatása is sokba kerül az angolkisasszonyoknál, bizony, nagy könnyebbség lenne a szüleidnek, ha az ingyenes Ludovikát választanád. Aztán — tette hozzá gyakorlatiasan — amilyen jó fejed van, 38 éves korodra akár vezérkari ezredes is lehetsz, ami már az ötödik fizetési osztályt és a méltóságos úri címet jelenti." Dr. Viczián Antal, a siófoki kórház nyugalmazott igazgató-főorvosa könyvet írt háborús élményeiről, „Meghaltak a Donnál” címmel. Ebben az írásban gyakran szerepel egy Nyíry Öcsi nevű huszonéves hadnagy, aki akkor még nem sejtette, hogy egyszer majd Viczián kórház- igazgató hívja meg Siófokra főorvosnak, aki még mint zászlóalj vezető orvos bekötözi a sebeit. „Május 22-én támadást kaptunk, akna- és gp.tűzzel sikerült végleg ezt visszaverni. Török Lajos tiz. golyót kapott, és a helyszínen meghalt. Próbálták behozni, de a nagy tűzben nem sikerült. Kaltróy alezredes parancsa szerint csak önkéntes vállalkozó mehetett ki. Közben a tűzpárbaj is elcsendesedett, de önként jelentkező nem akadt. Akkor Nyíry Öcsi elkiáltotta magát: Ide azt a hordágyat! Ki jön velem? Tihanyi Laci zászlós ugrott melléje. Fogták a hordágyat, és ameny- nyire lehetett rejtve, majd nyílt terepen közelítették meg a senki földjét...; aztán hosszú, feszült percek után feltűntek Nyíryék, hozták a hordágyon a halott tizedest”... „Gremjacse, 42. aug. 24. A ridkinói körzetben téli reteszállás szemrevételezésére lovagoltunk ki: holdfényes éjszaka volt. A dombháton túljutva egymást érték a Don túlsó oldaláról az aknarobbanások. Hasra vágódtunk, és kúszva igyekeztünk a fák alá jutni. Egyik robbanás után Öcsi közölte, hogy találat érte... Jó néhány szilánkot kapott... Le akartam menni hordágyért és sebesültszállítókért, de ő tiltakozott. Túl könnyen vette az egész sebesülést. így gyalog indultunk vissza a segélyhelyre. Az út vége felé azért már érezte sérüléseit, de igyekezett bagatellizálni az egészet, és inkább még ő nyugtatott bennünket. Reggel elküldtem Si- nije-Lipjageba az eü. oszlophoz. Onnét a stari-oszkoli 116. táb. kórházba szállították”......Gremjacse, szept. 21. Tegnap megérkezett Öcsi. Kiszedegették belőle a szilánkokat, de a sebek még nem gyógyultak be teljesen. Semmi kedve nem volt a kórházban maradni, hát megszökött... Szept. 30. Öcsit téli harckiképzésre vezényelték Finnországba. Nemhogy baj lett a szökéséből, sőt Oszlányi hop.-nak is tudomására jutott, és annyira tetszett neki Öcsi igyekezete, hogy visszatérjen századához, hogy őt delegálta a hadosztályból a finn téliharc-tanfolyamra...” — Tizennégyen mentünk ki. Tal- linnban szovjet tengeralattjáró-veszély miatt három napig várakoznunk kellett. Gyönyörű, de halott város volt Tallinn, a Baltikum bekebelezése után ugyanis 60 ezer férfit vittek onnét az unióba. Finnországi élményeimet sok évvel később elevenítettem fel, amikor a siófoki Magyar- Finn Baráti Társaság vezetőségi tagjaként egy csoporttal Helsinkibe és Ouluba utaztam... Miután a finnországi kiképzésről visszatértem, 1943. január 7-én indultam vissza a frontra, de az áttörés miatt csak Stari-Oszkolig jutottam el. Ott találkoztam a zászlóaljunk maradékával. Májusban érkeztünk haza, kilencvenes.. A további viszontagságaimat nem részletezem. Tény: 1940 márciusában Szentgotthárdon fogságba estem, de a táborból 34 társammal sikerült megszöknöm, majd hazavergődnöm Mernyére. Ott azonban följelentettek, ezért Kaposvárra mentem; jelentkeztem Bakay Árpád városparancsnoknál, s ő Gyékényesre küldött, hogy vegyek részt a határőrség megszervezésében. Ezután Nagyatádra kerültem, ahol a tizedesből őrnaggyá előléptetett zászlóaljparancsnokommal nem tudtam együttműködni. Kértem tehát szolgálaton kívüli állományba helyezésemet, és elhatároztam, hogy beiratkozom a Műegyetemre. Innét már csak vázlatosan szólok „Öcsi hadnagy” (majd főhadnagy) viszontagságos életéről. A Műegyetemre nem juthatott be. (Hatelemis parancsnoka olyan minősítést adott róla, miszerint magasabb iskola elvégzésére alkalmatlan.) Pálfy György (a később kivégzett tábornok), aki ismerte és becsülte, megígérte ugyan, hogy a vegyészetre bejuttatja, ő azonban már mást gondolt. Orvos akart lenni. Mint önéletrajzában írta: „csodával határos módon” felvették az egyetemre, s ráadásul el is végezhette, egyre zordabb politikai körülmények között. Arra, hogy egyik napról a másikra „kirúghatják”, több társával együtt számítania kellett. Ezért egy-egy fél év után az indexéről közjegyző által hitelesített másolatot készíttetett, hogy ha a kizárás megtörténik, esetleg külföldön folytathassa tanulmányait. Több társát eltávolították az egyetemről, neki szerencséje volt. A budapesti Rókus kórházban kezdte orvosi és a szakorvosi pályáját majd 1958-tól tíz évig az ORFI fül-orr-gégészetén működött. 1956-ban (még a Rókusbán) éppen ügyeletes volt, amikor a sebészek konzíliumra kérték egy gégesérülthöz. A fuldokló beteg az Astoria pincemestere volt, Kéry Kálmánnak hívták. Átvette az osztályukra, majd gyógyszeres kezeléssel sikerült mellőznie a gégemetszést. „Ötvenéves találkozónkon meg is köszönte a vezérezredes úr, hogy nem csináltam lyukat a légcsövén.” © 1968-ban jött Siófokra, és 1984-ig, nyugdíjazásáig a kórház fül-orr-gége osztályát vezette. Ő volt az intézet tudományos bizottságának az elnöke is. Több munkát publikált. 1973-ban a fül-orr-gége társaság Siófokon rendezte meg nemzetközi kongresz- szusát; ez sok szervezőmunkával járt, de elismerést is hozott az osztályának. Egy évvel később iszonyú csapást mért rá a sors; két tehetséges fia közül a fiatalabb autóbaleset áldozata lett. Az idősebb mérnök, kitűnő szakember, Budapesten él. Dr. Nyíry Zoltán most is dolgozik. Naponta rendel a kórházban, és két órát üdülőorvosként tevékenykedik. — Addig élek, amíg orvos lehetek — mondta búcsúzáskor. Szapudi András Kórház a menekülttáborban A háború a lelkekben is rombol A nagyatádi menekülttábor szépen berendezkedett: van már iskolájuk, óvodájuk, s kórházuk is. Sok idős ember érkezett ide, többnapos menekülés után, leromlott egészségi állapotban. A tábor 70 ágyas kórházában a nagyatádi kórház orvosai gyógyítanak, nem hivatalosan szociális otthonnak nevezik. A kórház vezetője Kollár Lajosáé főnővér: — Az ágyak kihasználtsága 75 százalékos — mondta. — Az ittlévők többsége súlyos beteg. Sokan vérszegényen, soványan kerültek ide. Minden műszakban dolgozik egy tolmács is. Kétszintes az épület, és 14-en dolgozunk itt. Vizit mindennap van; két orvos jön felváltva a kórházból. Ugyanúgy van gyógyszerosztás, vérnyomásmérés, mint más egészségügyi intézményben. — Valószínűleg megtelik a kórház: sok helyen vannak még az országban elhelyezve betegek, akiket majd ide irányítanak. Felszereltségünk kielégítő: rengeteg gyógyszerünk van, tudunk infúziót adni, részben ellenőrizni tudjuk a vércukrot; a kórházon keresztül kapjuk meg a laboreredményeket. A szomszéd épületben EKG működik. Ha valakinek súlyosbodik az állapota, azonnal tudunk mentőt hívni. Az épület belseje valóban kórházi. Mindig zárják a bejárati ajtót, mert néhányan megpróbáltak már „kiszökni”, egy szál hálóingben. Van egy televízió, egy rádió. Legtöbbször meggyötört arccal, könnyek között hallgatják az otthonról érkező híreket... A szobákban rend. Idős betegek, főként asszonyok fekszenek az ágyakban. Maria Starkovic itt a mindenes, ő tartja szobatársaiban a lelket — pedig mindkét szemére vak. Világtalan... E szó mintha most két jelentéssel is bírna. A másik kórteremben amputált lábú, idős asszonyok fekszenek; nem a háború, hanem a betegségek vitték el a lábukat. Egyikük azt hitte, azért jöttünk, mert mi fogjuk visszakísérni Horvátországba. Másikuk csendesen sír; ki tudja, mi jár a fejében. A magyar szó hallatán egyikük megszólalt: „Én Eszékről jöttem; még a ruháinkat sem volt időnk ösz- szeszedni... Menj, ha élni akarsz, csak ez lehetett a megoldás. Pedig nézze: nekem csak egy lábam van. De hát menekülni kellett, mert lőttek...” Másikuk tolókocsiban ül, paralizises. Nem tud magyarul, de megértem, mit mond: „Sisak, Virovitica, Zadar... bumm, bumm... Vuko- vár, Vjnkovci, Osijek...” El- csuklik a hangja. Sokan nem is fizikailag, hanem lelkileg sérültek. A háború nagy rombolást végzett, a lelkekben is... Tóth Kriszta
