Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07 / 57. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. március 7., szombat J elentős évfordulók előtt áll a magyarországi katolikus iskolaügy. 1996-ban ünnepeljük ezeréves évfordulóját annak, hogy a Szent Már- ton-hegyi kolostorban (a mai Pannonhalmán) a Szent Be- nedek-rendi szerzetesek megnyitották az első hazai iskolát. 1995-ben 360 éves lesz a nagyszombati jezsuita egyetem-alapítás, amelynek kapcsán Pázmány Péter esztergomi érsekre és a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem létrejöttére emlékezünk, 1992-ben pedig a piaristák működésének 350 éve ad alkalmat a visszatekintésre. A Kegyes Tanítórend (Ordo Scholarum Piarum), más néven a piaristák rendjét 1617-ben alapította a spanyol származású Kalazanci Szent József; a szerzetesrendi rangot 1621-ben nyerték el XV. Gergely pápától. Az alapító 1597-ben indította meg Rómában első, adományokból fenntartott iskoláját, ez volt az ingyenes népoktatás nyitánya. Kezdetben a hitoktatás mellett csak írást, olvasást és számolást tanítottak, később középiskolákat is létesítettek. Rendházaik az egész világon megtalálhatók, így csaknem négy évszázados oktatási tapasztalatuk beépült az egyetemes tudománytörténetbe. A jezsuitákkal együtt övék volt az irányító szerep a magyarországi közoktatásban is. A piaristák a XVII. században telepedtek meg hazánkban, amikor a három részre szakadt ország igencsak rászorult a segítségre. 1942-ben nyitották meg első magyarországi iskolájukat, hogy tanítványaikat „keresztény jámborságban a tudományokra neveljék”. Működésük jelentős hatást gyakorolt a magyar tudományos élet alakulására, hiszen a rend tagjainak leglényegesebb feladata az oktatás volt. Az elsőt hamarosan újabb iskolák követték: 1966-ban Pri- vigyén, 1674-ben Szepesbé- lán, 1685-ben pedig Pozsony- szentgyörgyön is. A hazai piarista iskolák sok tekintetben hasonlítottak a jezsuita gimnáziumokhoz, de jelentős volt az eltérés is. A piaristák ugyanis a gimnáziumi tagozat elé elemi ismereteket felölelő kisiskolái fokozatot létesítettek; ennek fontosságát a latin tagozattal egyenlőnek tartották. Itt főleg az írásra és az olvasásra fordítottak nagy Katolikus iskolák a magyar tudomány történetében 350 éves a piarista oktatás „A hatalom, amelyet a művelődés rohamos fejlődése az emberiség kezében egyre nagyobbra növel, kétélű: jóra is, rosszra is fordítható, ezért megsokszorozza erkölcsi felelősségünket. (Dr. Jeleníts István: Katolikus erkölcstan) gondot, a számtan tanítását pedig egyenesen az iskolai munka élvonalába helyezték. Gimnáziumaikban nagyon intenzív, gyakorlati célú matematikaoktatás folyt; ennek egyik célja épp az volt, hogy a tanításukat a mindennapi élet igényeihez igazítsák. A számtant hosszú ideig Moesch Lukács 1697-ben Nagyszombatban megjelent „Arithmeticus practicus” című művéből tanították. Moesch fiatal korában Bajmócon a Pálffy grófoknál volt házitanító. Pálffy Károly tábornokot 1686-ban elkísérte Budára is, ahol a gyakorlati mértani és hadi építészeti tudását az ostromtervek készítésében kamatoztatta. A jezsuita és a piarista iskolák abban hasonlítottak egymáshoz, hogy a római katolikus keresztény vallás megerősítésének és további terjesztésnek átfogó feladatába épült be a tudományok művelése. A privigyei gimnázium és rendház alapító levelében például szerepelt az, hogy ha az iskolát a törökök elől tovább .kellene menteni, akkor azt olyan helyen építik fel ismét, ahol kevés a katolikus és így a rendtagoknak elegendő tér nyílik az apostolkodásra. A piaristák ha több letelepedési hely között lehetett választani, akkor oda mentek, ahol számukra nehezebb feladat kínálkozott. A jó tanulmányi eredmény a piarista iskolákban a legfőbb értékek közé tartozott. Érdekes pedagógiai módszertárt vázol fel Mészáros István professzor egy piarista szerző adatai alapján. „A katedrán ül a tanár. Előtte két oszlopban padok, mindegyik padban 6-6 gyerek. A két padoszlop egyben két tábort is. jelképez: egyik oldalon a rómaiak, a másikban a görögök ülnek. Az oldalfalon két tábla függ, az egyiken aranyos betűk láthatók: Viviant Romani! (Éljenek a rómaiak!); a másik tábla pillanatnyilag a hátát fordítja az osztály felé, nem olvasható a rajta lévő felirat (Viviant Grecil), mivel a múlt héten a tanulmányi versenyben alulmaradt a görögök tábora.” A tudásról való számadás egyik formája a „con- certatio”, azaz a párviadal volt. Minden tanulónak megvolt a maga versenytársa a másik táborban, a római princepsnek a görög princeps, és így tovább. Az egymást felváltva kérdező diákok hibáit a szintén diák cenzorok fürkészték. Tekintélyt szerezni tudással lehetett! A piaristák működésében a magyarországi mérnöki tudományos csírái is föllelhetők, hiszen a matematikában külö nős gonddal kezelték a technikai számításokat. Nagy szolgálatot tettek a hazai technikai kultúrának azzal, hogy Tatán, Kalocsán és Vácon megkezdték a polgári építészet tanítását. 1763-ban Eszterházy Ferenc gróf javasA kegyesrendi kollégium Tata óvárosában latára Pozsony közelében Szempcen Mária Terézia gazdasági, műszaki iskolát bízott a rend tanáraira; itt mechanikát, a geometriát, a hidraulikát, a műszaki tervrajzok készítését és a polgári építészetet tanították. Olyan ismereteket, amelyekre elsősorban az akkori mérnököknek volt szükségük. Méltán nevezik a magyar tudománytörténetben a szempci kollégiumot mérnökképző intézetnek. 1776-ban a szempci iskolát tűzvész pusztította; a megmentett felszerelés Tatára került át, a piaristákhoz. Piarista tanárok tervezték a táti kegyesrendi kollégiumot, közreműködtek a veszprémi vár XVIII. századi vízvezetékének megteremtésében, elvégeztek számos földmérő mérnöki és térképezési munkát. Váci rendházuk egyik tagja, Oswald Gáspár számos templomot is tervezett. A XVIII. század folyamán az általános képzést nyújtó piarista iskolák száma is gyorsan növekedett. Nyitrán 1701-ben, Veszprémben 1711-ben, majd Vácott, Kecskeméten, Pesten, Debrecenben, Szegeden, Nagykárolyban nyitottak iskolát. Ezt követte a máramarosszigeten, a magyaróvári, majd Meggyesen, Kalocsán, 1765-ben pedig Nagykanizsán, és Tatán létesítettek teljes gimnáziumot, további öt helységben pedig kisgimnáziumot. A piaristák a tanításért semmiféle tandíjat nem kértek, így főleg a szegényebb sorsú családok gyermekei özönlöttek az iskoláikba. Szorgalmas munkát végeztek a piaristák a magyar tudományos nyelv elterjesztésében is. Révai Miklós, a költő és nyelvtudós magyarul jelentette meg „A városi építésnek eleji” című könyvét 1780-ban, amely korszak pedig még a latin nyelvű tudományosság időszaka hazánkban. A tanítórendiek a XIX. és XX. században is élenjárói voltak a hazai tudományos fejlődésnek. Intézményeikben kapott indíttatást a fizikus Eötvös Loránd, a Nobel-díjas kémikus Hevesy György, a költők és írók közül pedig Vörösmarty Mihály, Katona József, Madách Imre, Pilinszky János. Bár a XX. század második felére csak két iskolájuk maradt fenn gimnázium formájában (Budapesten és Kecskeméten), mégis töretlen az aktivitásuk, és rendjük a magyar katolikus iskolaügy egyik alappillére. O rszágos tanulmányi versenyek kiváló helyezései még az elmúlt évtizedekben is sorozatosan jelezték, hogy a lelki-erkölcsi és szellemi tőkéjük számos sikeres és boldog életpálya forrása lehet. Ezt a tőkét gyűjtötték egybe a tanítórend tudós paptanárai, miközben komolyan vették a figyelmeztetést: „Legyen gondod a szolgálatra! Dr. Rosta István főiskola docens ÍRÓNŐ LÉGHAJÓVAL Mécs-Halász Mariann elsősorban gyermekeknek ír, meseregényeket. Budapesten él, ám otthona nem rajzolható meg a Duna-parti város határaival. Képzeletbeli lován városokban jár, ködbe szelídült tájakon....És elhúzza a tejszínű ködök függönyeit, hogy láthatóvá váljon mindaz, ami előtte s benne megjelenik. Láthatóvá könyve papírlapjairól, a rajzolt betűk sugallatával: a Babaparádé és a Rongybabák című regényekből... Ismerős az írónő mint szerkesztő is; éveken át rangos irodalmi folyóiratunkat a Látóhatárt szerkesztette. — Nincs magánéletem. Hitestársam a munkám, gyermekeim a könyvek, a barátaim a mesehősök. „Életrajzom sincsen, csak munkarajzom” — mondhatom mesterem, tanítóm és barátom, Füst Milán szavaival, akinek útmutatása irányt adott az életemnek. Foglalkozásom lapszerkesztő-újságíró, de inkább író vagyok. Úgy is mondhatnám: „megfigyelő”. Más szóval: ködlovag. — A Rongybabák Méz Fánikája mesehős is. — Igen. Járom a csodák udvarát, ahol olyan meseregények íródnak körülöttem, amelyeket csak én ismerek. — A mesevilág vonzáskörében él. Van kedvelt szerzője? — Barátaim vannak. — Ki a legjobb barátja? — A fantaszta Don-Quijote, aki a lehetetlen falait döngeti. A legjobb barátnőm Mary Pop- pins, aki remekül tájékozódik a realitás és képzelet határmezsgyéjén. Lépten-nyomon felvillantja a titkot, de sosem fedi fel egészen. — Miben különbözik írói és lapszerkesztői énje? — Nincs napi penzumom, és aligha lesz életművem. Szerkesztő vagyok, aki leírja a mondanivalóját a világról, de csak néhanap, ha az a bizonyos megfoghatatlan belső erő diktálni kezd. Váratlanul, sokszor a legalkalmatlanabb pillanatban, telefonálás közben, a fürdőkádban, a buszmegálónál, akárhol. A megformálás aztán technikai kérdés: mesterség, ami bizonyos elemeiben tanulható. Csakis a liszt... — Most a szerkesztő-énje válaszolt... — Ez a munka nagyon fontos nekem, mert vérbeli szerkesztők kevesen vannak ma a sajtóban és a könyvkiadásban. Akik tudnak lapot komponálni, akik veszik a fáradtságot és „belebújnak a szövegbe”, hogy kitapogassák az írás csomópontjait. A jó szerkesztő — az aku- punkturás gyógykezeléshez hasonlatosan — tűszúrásos módszerrel pontosít, finomít, korrigál. Olyan háttérmunka ez, ami az olvasó számára észrevehetetlen: nem látványos, de nem is nélkülözhető. Ilyen eszményi műhelymunkával, szerzőnek és szerkesztőnek míves együttműködésével sajnos ritkán találkozunk. Különösképp a kezdő toliforgatóknak volna szükségük íráselemzésre, de a szerkesztőségek kapkodó munkamenetében erre nincs idő. Avatatlan tollú kezdők zsengéi sokszor szinte érintetlenül kerülnek nyomdagép alá. — Miben látja tehát a megoldást? — A szerkesztők kiválasztásában — amit — az utóbbi évtizedekben nem a tehetség értékszempontja vezérelt — szakemberekre volna szükség, akik az írott szó rangjának visszaszerzéséért munkálkodnak a szerzőkkel karöltve. Nem emlékszem, ki írta az idevágó kulcsmondatot: „Nem a malom a fontos, Nem a molnár a fontos, Csakis a liszt a fontos.” Manapság keveseket érdekel a liszt. Fontosabb a malom, s még fontosabb a molnár. — Miből ered és táplálkozik a mese iránti vonzalma? — Hármas forrásból. Csöppet sem szeretek felnőtt lenni. Pontosabban szólva: nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha felnőtt lennék. Másrészt: szeretem, ha az életküzdelemben győz az igazság. Szeretem ha a mesehős — a nagy mesekutatóval, Bruno Bettle- heimmel szólva —, „szembeszáll a megpróbáltatásokkal, túljut minden akadályon, és győztesen kerül ki a harcból.” Ragaszkodom ehhez a megoldáshoz. Harmadsorban abból a személyes látásmódból, hogy számomra a valóság gyakran semmitmondó, és csak az irrealitás él igazán. A mese a korlátlan lehetőségek birodalma: varázslatos játéktér, amelyben minden lehetséges. A filodendron ma átváltozik eszkik- móvá, az eszkimó holnap visszaváltozik filo- dendronná, és senki sem kérdi meg miért. Mintha csak léghajóban suhanna az ember: semmi sem állja útját, és még a motor sem berreg. A melegség ereje az egyetlen hajtóelem: az visz fölfelé, és a levegőégben minden az övé... Tejtestvérem, Gulácsy — Két kötetében foglalkozik bábukkal, mint központi mesefigurákkal: a kilenc évvel ezelőtt kiadott Babaparádé és a tavaly megjelent Rongybabák című meseregényekben. Miből fakad a vonzalma a bábuk iránt? — Mint már említettem, a korlátlan lehetőségek izgatnak, mert a realitás körül van véve falakkal. Bárhova lépünk, kényszerpályára térítenek: irányjelzőkbe, tilalomfákba ütközünk. Szárnyalni még a mesében sem lehet korlátlanul, mert a képzelt szituációnak is megvannak a rendező elvei. A bábuk világa szaadabb, ott nincs, ami lefékez. Szellemi tejtestvérem, Gulácsy is „műlényeket” mozgat a Naconxypán — mesében: Piripiri nagyherceg, Holdkifli-kisasszony, Hut- terten vagy a bazsarózsaképű Belbell néne mind asztrál-figurák. Nem nevezhetném hús-vér embereknek őket, mint Jancsit és Juliskát. Mik a tervei? — Mesemusicalt tervezek a Rongybabákból, amihez a dalszöveget is magam írom. A baj csak az, hogy lassan dolgozom. Lehúz a realitás. Piripiri nagyhercegre várok, aki „ví- gacskán piruettezik” a képzeletemben, és kiszedi az ólomgolyókat a szárnyaimból. Ha találkozik vele, küldje hozzám. Viszonzásul megtanítom repülni. Büki Attila
