Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07 / 57. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. március 7., szombat „Nem szeretem az állóvizet” (Fotó: Gyertyás László) Dr. Sarudl Imre, az állattenyésztési kar Élettani és Ta- karmányozástani Intézetének igazgatója szeptember óta egyetemi tanár. — Éppen 30 éve végeztem a Műszaki Egyetem vegyész- mérnöki karán. Bár édesapám is kémiai analitikával foglalkozott, én akkor nem akartam ezt a pályát folytatni. Mindent el tudtam volna képzelni munkahelynek, csak laboratóriumot nem. Inkább valamilyen iparvállalatra gondoltam. A székesfehérvári élelmiszer-ellenőrző intézetben szerettem meg a kémiai analitikát és a labormunkát. Hét évig dolgoztam ott. Fontos állomás volt szakmai pályámon a Fejér megyei állami gazdaságok laboratóriumában végzett munka. Ott szerettem bele a mezőgazdasági analitikába és figyeltem fel arra, milyen speciális problémák jelentkeznek ezen a szakterületen. A szarvasmarhák szőr- vagy véranalíziséből például következtetni lehet az állatok ásványi- anyag-ellátottságára. — 123 publikációja jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban. Ismert neve van a szakmában. Mikor kezdett el. kutatásokkal foglalkozni? — Nem szeretem az állóvizet. Már az állami gazdaságok laboratóriumában módszerfejlesztési kutatásokat végeztem, s ezeket jónevű szaklapokban publikáltam. így aztán kezdték megismerni a nevemet és a munkámat. Inczédy János professzor kérésére elvállaltam a Veszprémi Vegyipari Egyetemen az analitika oktatását az agrokémikusok számára. Meghívott előadóként, címzetes egyetemi docensként dolgoztam ott. Igen jól éreztem magam az egyetemen, bizonyos tanszéki kutatásokba is bekapcsolódtam. A doktori címet is ott szereztem. Nem úgy álltam neki, hogy most írok egy doktori disszertációt. Volt egy munkám, amely megjelent egy rangos analitikai folyóiratban. Megismerte ezt az anyagot a professzorom, s ő javasolta, hogy nyújtsam be disszertációnak. Most is kapcsolatban vagyok a veszprémi egyetemmel, mezőgazdasági műszeres analitikát oktatok a hallgatóknak. Közben elvégeztem a műszeres analitikai szakmérnöki stúdiumot. Kiválóan éreztem magam a mezőgazdasági közegben, de lényegesen jobb anyagi körülményeket biztosított a megyei élelmiszer-vizsgáló intézet, ahova igazgatónak hívtak Kaposvárra. Ez hatósági intézet volt, más feladatokkal, más követelményekkel. Belekóstoltam a hivatali munkába, megtanultam levelezni, másokkal ütközni. Vezetői pozícióban nem árt ezeket tudni. Igyekeztem az igazgatói munkámat úgy végezni, hogy a szakmától ne szakadjak el. Az állategészségügyi intézet és az élelmiszervizsgáló intézet összevonásakor úgy éreztem, hogy feladatom jelentősen veszít a súlyából. Nem vállaltam, hogy igazgatóhelyettesként dolgozzam tovább. Tisztelem a másik koncepcióját, de csak a saját fejemmel tudok gondolkodni. A váltás sikeres volt: ide jöttem az egyetemre. — A kémia tanszéket és egyben a központi laboratóriumot vezeti. A központi labor minőségi szolgáltatásokat végez mezőgazdasági üzemek és vállalkozók részére, a tanszéken meg oktatómunka folyik. — Nagy különbség van a kettő között: a tanszék költségvetésből él, a labor meg önelszámoló egység. Igyekeztem az oktatói és a kutatói munkát összehangolni. A központi labor olyan világ- színvonalon álló csúcsműszerekkel rendelkezik, amelyek nélkül nehéz volna korszerű analitikát végezni. A kaposvári egyetemi kar nagy előnye és okos politikája — ami talán még Guba Sándortól indult —, hogy a mező- gazdasági jellegű intézményben dolgoznak matematikusok, számítógépesek, vegyészek. Nyomaiban sem tapasztalható az a szemlélet, hogy a vegyészből megpróbálnak mezőgazdászt formálni. Nem erőszakolják meg az agyát senkinek. Ennek köszönhetik a mező- gazdaság perifériáján dolgozó szakemberek a sikereket. A kandidátusi értekezésemet már itt védtem meg. Takarmány- és élelmiszer-analitikai problémák megoldása volt a témája. A disszertációnál már jól bevált módszerrel, a szaklapokban megjelent, egymással laza kapcsolatban álló cikkeim szerkesztéséből, feldolgozásából állítottam össze az értekezés anyagát. Most meghatározott ideig az Ételtani és Takarmánytani Intézet igazgatója. Ez az intézet szakmai szempontból a legszerteágazóbb. A legtöbb tárgyat itt oktatják a hallgatóknak. Biológus, állatorvos, vegyész, agrármérnök dolgozik az intézetben. — Kémiát oktat a hallgatóknak. Embert próbáló tárgynak számít, sok az utóvizsga. Azt mondják a diákok: aki még nem vizsgázott kémiából, az csak elsős, de aki átment az már egyetemista. — A vizsga egy verseny, ahol veszíteni is lehet. Egyik nap jövök a szobámba: itt vár egy diák, aki többször megbukott kémiából és utoljára is csak rektori engedéllyel sikerült átvinnie az akadályt. Mondja, hogy ő nálam szeretne szakdolgozatot írni. „Még nem volt elege belőlem?” — kérdeztem. „Mit csináljak? Már úgy megszoktam a tanár urat” — felelte... A tavaly végzett évfolyam jelentős része Keszthelyen tanul tovább. Már többen jelentkeztek közülük is, hogy nálam akarják elkészíteni a diplomamunkájukat. — Nem lehet tudni, ez most kémia-, fizika- vagy történelemóra volt, mondják előadás után gyakran a hallgatói. — Nem hiszek abban, hogy létezik szakmai műveltség és egyéb műveltség. Mi elsősorban értelmiségieket akarunk képezni és ennek szellemében akarjuk a kémiát is oktatni. Hogy felosztjuk a világot és a tudományt részterületekre, az csak a mi agyunk szüleménye. — A családjában választotta-e valaki ezt a pályát? — Öt gyerekem van. A középső fiam műegyetemista, és tényleg minden ráhatás nélkül lesz vegyész. Két nagy lányom már férjhez ment, a nagyobbik fiam megnősült. A családom Székesfehérváron él, hét végén találkozunk. A feleségem általános iskolai tanár. Benjáminunk 12 éves. A családnak nagy a kötődése Fehérvárhoz, és bár lett volna rá lehetőség, nem akartunk elköltözni a városból. Van az egyetemen egy szobám, hét közben itt lakom, hét végén meg intenzív családi életet élek. — Ön nem az a szikár, szemüveges, könyvei között meghúzódó tudóstípus. Le sem tagadhatná, hogy fiatal korában aktívan sportolt. Milyen szerepet játszik az életében a sport, a mozgás? — Naponta 10 órát dolgozom. Ez egy borzasztó egészségtelen életforma. És egyébként is kell nekem a fizikai aktivitás. Azt az időt, amit a sportra fordítok, intenzíven kell felhasználnom. Hajnalonta az országúton futok egy órát. Fiatal koromban versenyszerűen bokszoltam. A mozgásról ma sem tudok lemondani. Ahogy alakul a világ, nem olyan egyszerű már a képlet. Régen voltak emberek, akik a fejükkel keresték kenyerüket, mások a fizikai erejükkel. Ma az értelmiségi akkor tudja betölteni a feladatát, ha jó fizikummal is rendelkezik. Különben nem tud kellően hatékony lenni. A hallgatókkal is ezt a szemléletet próbálom elfogadtatni. S. Papp Gitta A mentőhelikopter Hír: Helikopteres mentő- szolgálat működik a Dél-Dunántúlon. Fenntartására, fejlesztésére For Life (Az életért) néven alapítványt hoztak létre. A szervátültetés lehetősége, sikere percektől, pillanatoktól függ. A gyorsaságtól, a pontosságtól. A helikopter le- és felszállt — célhoz ért. Oldalán ott a két szó: For Life — Az életért. — Vesetranszplantációra szállítottunk beteget Pécsről Szegedre, éppen tegnap... A lényeg: fél év óta ismét dolgozunk! o Utolsó találkozásunk óta jócskán megfehéredett Harkányi Lászlónak, a dombóvári Reparautó és Szilvánusz Kft ügyvezető igazgatójának a haja. — Tehát ismét dolgoznak. Vagyis a bukás után nem adta fel. — Ezt nem lehet feladni! A történet előzménye dióhéjban: Harkányi László vásárolt két (szovjet katonai) helikoptert, egy Mercedes mentőautót, mert úgy gondolta, célszerű és szükséges lenne a Dél-Dunántúlon kialakítani ezt a fajta mentőszolgálatot. Temérdek tárgyalás, egyezkedés után megállapodás született az Országos Mentőszolgálat, a somogyi, a tolnai, a baranyai mentőállomások, a pécsi honvédkórház között, hogy a For Life ellátja ebben a térségben a sürgős mentési feladatokat. Az igali Aranykalász tsz telephelyet adott és az ügyelethez szükséges feltételeket biztosította a helikopterek számára, s a működéshez nélkülözhetetlen anyagi feltételek megteremtésére alapítványt hozott létre, kérve a térség önkormányzatait, lakosságát, hogy a mentőszolgálat üzemeltetése érdekében évente 4-5 (!) forinttal támogassa az alapítványt. Aztán? Volt egy képriport a Somogyi Hírlapban: a Dom- bóvár-Kaposvár közötti négysávos úton leszállt a helikopter, Nagyatádra vitt egy beteget. Néhány hét múlva, 1991. április 5-én olvashattunk egy tudósítást: „Igái lakói nemrég még joggal voltak büszkék a községükben felállított helikopteres mentőszolgálatra. Mára aztán elmúlt a jókedvük: egyhónapos működés után a szolgálat — pénz hiányában — megszűnt. Harkányi László, az ötlet megvalósítója saját pénzét fektette a vállalkozásba, remélve, hogy a Népjóléti Minisztérium és más intézmények, valamint az ön- kormányzatok támogatják a szolgálatot. ígéretet kapott — kölcsönt azonban nem...” © — Amikor ez történt, telefonon beszéltünk. Valahogy így mondta: „végtelen szomorúsággal tölt el, hogy ennyire szegény vagyok; egy ilyen cél érdekében kétmillió forint kölcsönre nem vállal kezességet senki. Bólintása jelzi: valóban ezt mondta, de mozdulata utal arra is, nem szívesen foglalkozik ezzel a mélyponttal. Nem is erőszakoskodom. Nem is kérdezek. Pillanatnyi csönd után ő folytatja. — Természetesen a „csőd", a megszűnés után az alapítványba csordogált minden forintot visszautaltam. Bukás volt? Nem tudom... Talán rosszul csináltam. © A saját kezűleg festett, átalakított helikopterek ismét repülnek Dél-Magyarorszá- gon. — Hát mi történt azóta? — Nem adtam fel. Várpalotán volt egy hely, ahová a gépeket letettem. Aztán júniusban kaptam egy telefont a mentőktől: megvannak-e a gépek? Ezután felgyorsultak az események: július 2-án Szerződést írtam alá az Országos Mentőszolgálat főigazgatóságával, hogy a Népjóléti Minisztérium és a társadalombiztosítási főigazgatóság finanszírozásával — évi 13,5 millió forintért — mindennapos ügyeletet vállalok a helikopteres mentőszolgálatban Dél-Dunántú- lon. A szerződés értelmében Harkányi László vállalkozó biztosítja a technikát, a műszaki személyzetet, az Országos Mentőszolgálat pedig az egészségügyi személyzetet és felszerelést a gépen, s természetesen bekapcsolódik a mentőszolgálat 04-es telefon-hírláncába. — Említette, hogy a gépek telephelye most Pécsett van, a volt tüzérlaktanya udvarán. — Az egész gondolatot Pécs város önkormányzata messzemenő jószándékkal és segítőkészséggel fogadta. A közgyűlés már arról is döntött, hogy az ipari út mentén hol lesz majd a végleges leszálló- pálya. De ennél is fontosabb: a közgyűlés megszavazta a For Life alapítvány újraindítását. Idézet az alapító okiratból: „Pécs város önkormányzata, a Reparautó és Szilvánusz Kft által létrehozott és működő helikopteres mentőszolgálat fenntartásának és hatékony működési feltételeinek biztosítására... alapítvány létrehozását határozza el... Az alapítvány vagyonát 11 tagú kuratórium kezeli, elnöke Palotás János.” A For Life fél év óta ismét él. A mentőhelikopter „útinaplójában” számos Pécs-Buda- pest, Pécs-Szeged, Sziget- vár-Pécs — és lehetne sorolni még — útvonal szerepel. Talán ugyanannyi megmentett élet. © — A bukás után mi adott erőt a folytatáshoz? — Nehéz ezt megfogalmazni. Nem dac, inkább valami elszánt makacsság. Ugyanis ' meggyőződésem, hogy amit szeretnék megvalósítani, az fontos, közhasznú. És nem lehet igaz, hogy egy „jó portékát ne lehessen eladni”! Nem igaz, hogy nem találom meg azokat az embereket, akik velem azonos módon gondolkodnak! (Fotó: Kovács Tibor) — Mi lesz, ha újra „bukik”? — Akkor 28 évi munkás életemet bukom el. — Nem illik ilyet kérdezni, mégis megteszem: mennyi befektetést jelentett ez önnek? Kicsit megvonja a vállát. — Egy életet. Nem számolom, hogy mibe került, nem idegesítem magam... Nem ez az érdekes! A szenvedőkön lehet és kell segíteni... — Most elégedett, boldog? — Fél év óta dolgozunk. És találkoztam hozzám hasonló kitartó, segítő emberekkel! Utóirat. A For Life alapítvány újra él. És most sem kér tőlem, tőled többet, mint évi 5 forintot. Az életért. Vörös Márta
