Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. március 28., szombat BESZELGETES SZÁSZ ENDRE FESTŐMŰVÉSSZEL „Pesszimista művészetet nem tudok elképzelni” Gyerekkori éveinek színhelyén, a somogyi megyeszékhelyen a múzeumban láthatók müvei: festményei, textiljei, legújabb üvegművészeti alkotásai. Az ismert Szász Endre mindig tartogat meglepetést a néző számára: ilyen meglepetés a mostani kaposvári bemutatkozása is. — A Budapesti Tavaszi Fesztiválon Amerigo Tot után, a második évben szerepeltem. A fesztiválokat nem a művészek számára hozták létre, hanem a közönségnek. Számomra ez a mostani kiállítás csupán egy lehetőség arra, hogy bemutathatom a munkáimat, de hát én már egy vén róka vagyok. Ami ellenben meglepett a kaposvári kiállítás megnyitóján: nem számítottam ekkora érdeklődésre. Nagyon rossz véleményem volt Kaposvárról, hiszen régtől ismerem. Azelőtt csupán eljátszották, hogy érdeklődnek a festészet iránt, de igazában nem foglalkoztatott senkit. Kaposvár nagyon sokat változott jó irányban. Most valódi az érdeklődés a művészetek iránt. A megnyitón nem számítottam több emberre, mint hármunkra: Ta- káts Gyulára, aki bevezette a tárlatot, a feleségemre és jómagámra. Különösen tiszteletre méltó, hogy ebben a gazdasági helyzetben az emberek a művészetek felé fordulnak. — A kiállításon alkalmuk van arra is, hogy vásároljanak. — Igen, vásárolnak is, de tőlem mindig állandóan vásárolnak. A jó Isten tudja, hogy miért. A kaposvári kiállításon nincs eladni való festményem, Fotó: Kovács Tibor csupán néhány grafikám, mivel ezek a képek egy magán- gyűjteményt képeznek. — Szász Endre néhány éve kastélyt vásárolt a Somogy megyei Várdán. Merész elképzelésekkel fogott az épület felújításához. Hollóháza, Sopron után most Várdán telepedett le. Itteni terveiből mi valósult meg? — Az Isten malmai és a melósok lassan őrölnek... Amit megcsinálnak, azt újra kell kezdeni elölről. Az idén talán be tudom fejezni az« építkezést. A régi tervek más légkörben születtek, akkor még fiatal is voltam. Most már hatvanhat éves vagyok. Nagy lélegzetvételű dolgokba nem kezdhetek bele. Ha felelősséggel csinálok valamit, akkor bele kell abba is gondolnom, hogy nekem már nincs túl sok hátra. Ami biztos: a várdai parkot továbbfejlesztem, amennyiben anyagilag bírom. Rengeteg pénz kell hozzá. És most már nem vagyok egy gazdag amerikai. Abból tudom továbbfejleszteni a várdai épületet, amit keresek. Ha nem robban le a környezetem, ami pedig könnyen előfordulhat, no nem azért, mert hülyék a magyar vezetők, akkor talán sikerül. A világ van válságban, és Magyarország egy kis légypiszok a térképen. Mi teljesen ki vagyunk szolgáltatva Európának és Amerikának. A Szovjetunió attól omlott össze, hogy Amerika válságban van. — A várdai kastélyt szeretném magam elé képzelni, berendezve. Milyen lesz? — Elhelyezek ott egy gyűjteményt, amelynek néhány darabja már megtalálható Várdán, de a java még Pesten van. Amíg a ház nem készül el, addig nem tudok teljesen beköltözni. A felét lakom csupán, azt a részt, amelyet vendégapartmanoknak alakítottunk ki. A nagyobb helyiségekből bemutatótermeket akarok csinálni. Ezt a házat, úgy gondoljuk a feleségemmel, hogy a megyére hagyjuk. Nem akarok ott egy Szász-múzeumot, azt hülyeségnek tartanám. Naív dolog lenne részemről. A jó kép úgyis múzeumba kerül, ha vacak, a pincébe, vagy kidobják. A kép dolga, hogy hová kerül. Ha megfestek egy képet, nem érdekel már a sorsa. A kép csinálja a saját sorsát. A műtörténet azt bizonyítja, hogy a jó képek évszázadokon keresztül fennmaradnak, a rosz- szak meg eltűnnek. — A Berzsenyi Művészeti Társaság művészeti fórumának szünetében beszélgetünk. Mi a véleménye a találkozóról? — A művészet olyan dolog, amiről nem beszélni kell, hanem csinálni. Egyéniségek csinálják a művészetet. Mindegyik a saját világát építi. Ezt tiszteletben kell tartani. Inkább anyagi problémákról esett szó itt a fórumon. A mecenatúrát a mű vonzza — ez az én véleményem. A mecenatúra azt jelenti számomra, hogy a művész meg tudjon élni, vehessen ecsetet, festéket, vagy jusson ideje arra, hogy az író megírhassa regényét. A mecenatúrát nem lehet szervezni, nem lehet erőltetni sem. Automatikusan megszületik ugyanis, ha vannak jó művek. Nekem nincs is ilyen problémám. Éppen ezért nem is vagyok tagja semmiféle egyesületnek, sosem értettem egyet a csoportosulásokkal, sem az izmusokkal. Ha már izmus, akkor ötvenen ugyanazt csinálják. Egy igazi festőt nem lehet besorolni sehova. Épp a színessége, az egyénisége határozza meg. A szabadságomban sosem korlátoztak, még a börtönben is szabadnak éreztem magamat. Ahogy Heine, amikor a vámon átvitte a gondolatait. Azt, hogy mi van a fejemben, nem tudja senki sem ellopni, befolyásolni. Ha nem gondolkodom, bele tudnak vinni olyan filozófiába, amit aztán később szégyell'az ember. Nekem nincs semmi megbánni valóm. — A fórumon mintha kezdett volna eluralkodni az a nézet, hogy a magyar művészet, az irodalom pesszimista. Mi erről a véleménye? — A művészet sosem pesszimista. Ha egy művészet pesszimista, fordítsuk meg a gondolatot, akkor az nem is művészet. A művészet mindig optimista. Pesszimista művészetet nem tudok elképzelni. A művész alaptémája, hogy a természetben harmónia uralkodik. A művészetre jellemző a harmónia. Mi művészek ennek a harmóniának a lényegét vagyunk képesek megragadni, azt nevezzük tehetségnek. Nagyon sok embernek van lényeget felfogó képessége, de mégsem alkotó művész, mert nem tudja továbbadni az embereknek. A harmónia arra inspirálja az embereket, hogy ők is olyanok legyenek. Ettől lesznek gazdagabbak, többek. Horányi Barna Benkó, a fergeteges Milyen is lehet egy koncert, ha „Benkó”? Fergeteges- Kegyes volt hozzám a sors (és a szerkesztő), hogy nem a koncertről kell jegyzetet írnom, mert mit is mondhatnék? Frenetikus? Óriási? Káprázatos? A szuperlatívusz jelzőit ugyan mi értelme lenne váltogatni? Ehelyett inkább beszélgettem. Benkó Sándort, az együttes vezetőjét kérdeztem, s ő rutinos nyilatkozóként válaszolt. — Ön előadóművész és mérnök. Ha a fantasztikusan könnyed muzsikáját nézzük és hallgatjuk, nehéz összeegyeztetni azzal, hogy villamosgépek tervezésével foglalkozik, ezen belül a kutatási területe az elektromágneses terek optimalizá- ciója digitális számítógépeken. Ez valahogy úgy tetszik, mintha a tűz és a víz ura lenne... — Amikor 1957-ben megalapítottam az együttest, 17 évesek voltunk. Abban az időben úgy gondolkodtak a családok: a gyereknek lehetőleg villamos- vagy gépészmérnöknek kell lennie. Ez a társadalom oldaláról egy furcsa, úgynevezett szocialista embertípus kinevelésének a modellje volt. Ügyvéd és közgazdász „nem kell”, hiszen Lenin és Marx megmondta: a szocializmusban nincsenek sem jogi, sem pedig közgazdasági problémák. Édesanyám is arról álmodott, hogy villamos- mérnök lesz a fiából. Amikor édesapámat a szovjet csapatok kivonulásakor kivégezték, úgy látszott, hogy ez nem fog beteljesedni, ám miniszteri kitüntetéssel végeztem a középiskolát, így felvételi nélkül bekerülhettem a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára. Hat éves koromtól hegedültem, majd klarinétoztam, tehát úgymond kettős életet éltem. A társadalmi megítélés azonban mit sem változott: az az igazi, ha valaki mérnökember, ha zenél is, hát Istenem, az bocsánatos bűn. Miután megkaptam a diplomámat, a professzorom meghívott az egyetemre tanítani, s megindult a műszaki karrier. Emellett azonban egyre jobban beleszerettem a muzsikába. 1957 után a dixielandegyüttesünk egyre népszerűbb lett, tehát óhatatlanul kialakult a csapat valamennyi tagját tekintve egy kettős pálya. Először a hazai fesztiválokat nyertük meg, majd külföldön is sikerünk volt: a montreux-i és a San Sebastian-i dzsessz- fesztiválon is „arattunk". Nagyon keményen hajtottunk, naponta 10-12 órás próbákat tartottunk, ugyanakkor egyre jobban vérzett a szívünk egy jól menő műszaki pályáért. Ez a kettő még mindig „verekszik” bennünk, ám az életünkben az igazán meghatározó szerep már a zenéé. — Ahol megjelentek, győztek. Első díjak, aranydiplomák, közönségdíjak, fesztiváldíjak fémjelzik pályafutásukat. A Benkó Dixieland Band a világ egyetlen olyan nem amerikai együttese, amely a sacramentói fesztiválon első díjat nyert, s Ronald Reagan kitüntető elismerését is magukénak mondhatják. Melyikre a legbüszkébb? — Itthon a Kossuth-díj az egyetlen, amit nem kaptam meg, mert mindig túlzottan szókimondó ember voltam. Egyébként az emlékek egyre szebbek, csalókábbak lesznek. Montreux-be rozzant kocsikon érkeztünk, azt sem tudták: honnan jött ez a szakadt csapat. És megnyertük a fesztivált... A legjelentősebb elismerés egy amerikai zenét játszó magyar zenekarnak természetesen Ronald Reagan- nek, az USA akkori elnökének a kitüntetése volt. — Milyen érzés volt, amikor Sacramentóban tombolt a közönség? — Mindig az az igazi elismerés, ha tapsol a hallgatóság. Nem kellenek a díjak, a közönség szeretete kell, az az érzés, hogy napról napra meg tudjuk őrizni a közönséget. Ez a gyönyörű dolog! Néha olyan fóbiám van: én meg sem érdemiem azt, hogy egy ember örüpn annak, hogy velem beszélget. Hogy azok a díjak, amiket igenis meg akartam nyerni, a szekrényben vannak az a szerencsén is múlott. A közeljövőben utazunk egy hónapos turnéra Sacramentóba. Nehéz szavakba foglalni azt az érzést, amit az onnan küldött levelek váltanak ki: már selyem „Benkó-zászlókkal” várnak bennünket, a rajongóink felvonulnak. Ezen a fesztiválon 350 ezer ember élvezi a muzsikát, s ha közülük csak 50 ezer csapja a tüzet a Ben- kónak... hát ennél szebb érzés nincs. — Hogyan tudta 35 éven át együtt tartani a csapatot? — Ehhez ilyen partnerek kellenek. Hálás vagyok a zenészeimnek többek között azért is, mert elviselik a terroromat, ugyanis a Benkó Dixieland Band-ben demokráciának sok nyoma nincs. Illetve csak abban van, hogy eldönthetik: maradnak vagy elmennek? Ezek a nagyszerűen képzett zenészek immár 35 éve úgy döntenek, hogy maradnak, és sokban segítik a munkámat. Elsősorban azzal, hogy nem akadályozzák. Valamennyien túl vagyunk már az ötvenen, ám nem lankad a lelkesedésük, érzik, hogy sokat teszek értük, és érzik a sikert, a jövőt. Már 1995—96-ig megvan a programunk a rendezvényektől a lemezfelvételekig. Úgy érzem, hogy 70 éves korunkig viszonylag sima pályát futunk, majd vége lesz az „ügynek”. — Benkó Sándorról, mint előadóművészről elég sokat tudunk, ám a magánéletéről vajmi keveset. Például szeretik önt a tanítványai? — Minden emberség kérdése. A Ki mit tudok idejében ért engem egy olyan vád, hogy azért szeret a magyar közönség, mert túl elnéző vagyok. Egyszer az egyik zsűritársam számonkért tőlem egy esetet, amikor én állítólag föl- dicsértem egy tehetségtelen kislányt. Kértem: vegyük elő a tekercset, hallgassuk már meg azt a „ragyogó” véleFotó: Gyertyás László ményt. A felvételen ezt mondtam: „Imádom, hogy ilyen csinos a kislány, jó lába van, szépen mujat a színpadon, ügyesen mozog, szép a bóbita a hajában, öröm ránézni, azonban sajnos énekelni nem tud”. Ebből mindenki csak a dicséretre emlékezett. Ma is vallom: mindent lehet úgy tálalni, hogy az ne sértsen, ne bántson. Éz vonatkozik a diákjaimra is. Egy „karó” után is el lehet válni barátsággal, ez nem a világ vége, legközelebb majd jobban megy... — Milyen zenét hallgat, ha nem dixielandet? ( — Elsősorban az olyan klasszikus zenét kedvelem, amelyben nagy, méla nyugalom van, ami az agyat egy kicsit kikapcsolja. Lehet ez Bach, Sztravinszkij, vagy lantmuzsika, de mai könnyű zenét is szívesen hallgatok. — Milyen szívvel jön Kaposvárra, ahol már számos alkalommal igen nagy sikert aratott? — Visszajáró vendégek vagyunk, mindig jó érzéssel érkezünk. És hogy mennyire kedves nekem Kaposvár?: Hosszú évekre visszatekintve a családom helyett itt ünnepelem a névnapomat... Tamási Rita
