Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-21 / 69. szám

1992. március 21., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül Részlet Széchenyi a nagy alkotások köz­ben azt gondolta, hogy a magyarnak még a nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a kül­földön. Ne csatangoljon messze ten­ger partján. Ne gazdagítsa az idegen népeket. S ne legyen maga is ide­genné. Szokjék hozzá, minden mun­kát itthon keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton mulattassa őt. Gőzhajó, Nemzeti Színház, Kisfa- ludy-szobor és rendes közlekedés: íme ezek a harmincas-negyvenes évek nagy alkotásai Balatonfüreden. Ma ezek mindennapi utcai szavak. Nemzeti színház! Ma ugyan van a fővárosban tíz is, az országban ötven is, de hetvenév előtt nem volt egy se. A pesti nemzeti színház is csak hat­vanhárom év előtt épült. De ezt meg­előzte a balatonfüredi. Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerű fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos Szigliget. (Képek a korabeli kia­dásból) érzület alkotta, táplálta, lelkesítette ezt az intézményt, s ennek közönsé­gét és szereplőit. Még cigányát, még jegyszedőit is... A füredi szőlősgaz­dák közt is volt osztálykülönbség. Akinek ezer akó bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember volt, azért mégse volt becsülete, ha egy színészt meg nem tudott fogni pincéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre. Ahogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: úgy régen minden magyar színész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi gazda annak tisztelje. Kisfaludy-szobor! Gránitalapon, ércből öntve, nemzeti ruhában, el­nézve a Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemze­tünk szívébe. Ma már sok szobrunk van ország­szerte. Nagyon sok, de mégsem elég. De nem volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt, fából, kőből, durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomrú ember belehalt, ha jól meg­nézte a kálváriák szobrait. Hogy költőnek, mégpedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csoda­számba jött az ötvenöt év előtt. S Fü­red megtette a csodát. Gőzhajó! Az egész világon kevés volt. Ma­gyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő al­kotott részvénytársaságot. Maga Deák Ferenc is alapító lett, részvé­nyeket jegyzett, áremelkedésre számított. Igaz ez? Igaz! Hát még Deák Ferenc is panamá- zott? Akinek a császár se adhatott egyéb jutalmat, legföljebb egy kéz­szorítást? Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferenc. Az egyik a „Kisfaludy” gőzhajótársaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik: valami árvaház. Meghalt és eltemet- tetett anélkül, hogy valaha egy fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna. A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hoz­ták, s nagy, termetes német lovakon Füredre szállították. A hajótest Füre­den készült néhány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével. A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt elrakva a parti gyepen. Természetesen vasból min­den darab. Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hívták a csőszt. Később apámnak volt vincellérje. Gyönyörű lányát Jókainé hozta el szakácsnénak. Fia fiákeres valame­lyik fővárosi állomáson. Hatalmas eszű, szemrevaló külsejű, vidám ke­délyű fiatal napszámos volt. Ötven pengő volt nappali és éjjeli nap­száma. Nos, hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákombákom géprész­letet. Előre nevette magában, ho­gyan fölsülnek ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégiscsak bolond az angol. Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül. — No, János, mit csinál ez a sok ember? — A szemeit mereszti. — Magyarázd meg nekik, János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak ke­reke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tűzből-vízből csináljuk kazánban. — No, majd megmagyarázom. Néhány nap múlva megint oda­megy Széchenyi. — No, János megmagyaráztad-e A balatonfüredi színház az embereknek, hogy ebből hajó lesz? — Meg én. — Mit mondtak rá? — Nem hiszik. — Hát azt megmagyaráz- tad-e,hogy a hajónak kereke lesz? — Meg én. — Hát azt megmagyaráztad-e hogy a kereket gőz hajtja? — Azt nem magyaráztam meg. — Miért? — Mert azt már én magam se hi­szem. Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hul­lámú mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis redővonal. Kossuth tudott parancsolni arcának, Deák pedig csak lefelé szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha. Széchenyi hát nagyott nézett Ujj Jánosra, aki neki hinni nem akart. — De ha én mondom, János! — Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek. Hát hiszen azt Széchenyi se szen­vedte el, de azért a csősszel tovább nem évődött, hanem azt mondta ba­rátjának, gróf Walkstein Jánosnak: — Szeretem a magyar parasztot. Amit saját eszével be nem lát, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak, Muki, olyan feltartott, egyenes fővel beszél ve­lem, mintha közülünk való volna. Bizony ilyen volt valamikor a ma­gyar paraszt. Hiszen ma is, egyenes termettel, bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más. A sok politika, a sok követvá­lasztás megrontotta. Egy darabig mindent elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz, de nem ingyen. Nem ingyen, mert szíve szerint nem szereti képvi­selőjét. De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelke­sülni való ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkísértik is vesztegetni. A politi­kában is igaz az a népdal: „aki a ba­báját igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi". * * * Nemrég emlékeztünk meg Eöt­vös Károly születésének 150. év­fordulójáról. A fenti részlet egyik leghíresebb müvéből való. Rendhagyó tudósítás A kezemben lévő puska torkolattüzének fényében láttam meg a szemét. Akkor értettem meg, hogy talán szeret­hettem volna. Ahogy végigmennek a so­rok közti keskeny úton, az oly észrevétlen, hogy már az asztalnál ülnek, mikor a kö­zönség figyelni kezd. Előve­szik jegyzeteiket, meghallgat­ják a tiszteletteljes köszön­tést, s átadják a szót a kérde­zőknek. Réti fáradtságtól beesett, meghatározhatatlan korú ar­cán pár pillanatra széles, nyílt mosoly fut át, az őszinte em­berek sokat tudó, mindent be­fogadó mosolya. A feszült-el­lenséges légkör csak lassan ér el hozzá, s ahogy derűje eloszlik, úgy zárul be arca fo­kozatosan magára öltve a keménység és elszántság pózát: a bizalomtól megfosz­tottak erőszakosságával válik a fürkésző tekintetek tüzében páncélarcú fölöttessé. Dévai meg sem nyílt, pillanatokra sem. Gondosan fegyelmezett arcán, mozdulataiban a visz- szafogottság a mérték. Min­denre figyel, jegyzetel, azon­nal és lényegretörően vála­szol. Órák múltán is tudja, ki melyik padsor hányadik ülé­séről tette fel a kérdést. Egyenesen néz a kérdező szemébe, de felmérő-tárgyi­lagos tekintetében nyoma sincs érzelemnek vagy indu­latnak, figyelme annyira sze­mélytelen, mintha mindenki­nek a háta mögé szólna. Arca igazi álarc, tán túlérzékeny­ségét kívánja sebezhetetlen- nek tudni, mintha félne, hogy az ösztönös-természetes in­dulat már első lépés az ér­zelmi, gondolati kiszolgálta­tottsághoz. Ha ellentmondásba keve­redik magával a keresztkér­dések rajában, azonnal fel is oldja azt, s bár némi bizonyta­lanság szétfut ilyenkor a né­mán figyelő közönség sorai­ban, mégiscsak a korrektség illúzióját kelti. Ha Réti hozzá­hajol és súg valamit a pulpi­tuson neki, akkor is akkurá­tus, kerek mondatokban vá­laszol. S ha e ceremóniális színjátékban szükséges va­lami érzelmet kifejező emberi mimika, mosolya is csak gri­masz, mint a kezdő színé­szeké, csak jelzés és abszt- rahálás, ahogy a szájak szét­nyílnak — elfogadó jel, meg­győződés nélkül. Most Rétin a sor. Hangja betölti a termet, mondandója hosszú és szóvirágos, gondo­lataiban nem kerüli a logikai buktatókat. Egyénisége nagyvonalúan áradó, s él benne valami a valóságot tu­domásul nem vevők akaratá­ból, ami már-már művészivé teszi. Szavai nyomán a kö­zönség soraiban elégedetlen morajlás indul, majd ellensé­ges érzelmű kérdések és kije­lentések zúdulnak rá. Réti in­dulata felizzik, hangja már majdnem fenyegető, veszít udvariasságából. Válaszai egyre hosszabbak és kör­mönfontabbak, s egész meg­indulását átszínezi valami kegyetlenséggel párosuló megvetés. „Nagyvad” — ijed­het fel, aki eddig szunyókált, s az ősi magyar ösztön, mely olyan jól megtanulta évszá­zadok során, hogy sosem bölcs dolog a politika tűzhe­lyéhez túl közel kerülni, most meghatározhatatlan félelem­ként terjed a hallgatag sorok között. De a közönség bát- rabbja tovább értetlenkedik. Újra és újra elmondja ugyan­azt a sirámot, panaszt, kifo­gást és tiltakozást, nem értve, hogy a válasz az emelvény felől már ötször is elhangzott, nem értve hogy mindenhon­nan fenyegető emberi gon­dok ott fenn az emelvényen már csak számadatokká és eszmékké állnak össze, s embereken túllépő koncep­ciót képviselnek. Most már mindketten unat­koznak. Réti ezen kívül meg is van sértve, elképzelései nem arattak sikert a közön­ség soraiban. Visszaszívott dühében közbevet egy-egy cinikus megjegyzést, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy az elöl- és hátulülőket egyaránt egybefolyó homályként kény­telen lenézni. S amikor egy sírás hangú fiatalasszony ki tudja hányadszor nekifog, hogy érveivel legalább meg­billentse a Hivatal rangbeli fö­lényét, Réti unalmasat ásít, nyújtózását félúton állítva meg, és hangos szóval Déva­ihoz fordul: — Hány óra van? Dévai akkurátusán nézi az óráját, figyeli a felszólalót, jegyzetel és így válaszol fél­oldalasán: — Nyolc óra kettő. Aztán feloszlik a csalódott tömeg. A háziasszony valami törvénytelenséget emleget, mire mindketten felkapják fe­jüket, megütközve mosolyog­nak: törvénytelenség?! Az est sötétjében már ég­nek a lámpák a keskeny kis úton, s hogy elment az utolsó ember is, ők még mindig ott állnak a kerítés előtt halkan tanakodva, talán azon, ho­gyan juthatnának haza. Réti egy hónap múlva visszatért. Igaz, közben a helyzet is megváltozott, a panaszára­datból közös elszántság szü­letett. A vezetői szék olyan labilis, vagy tán a lelkiismeret hozta ide? Nem mondja. — Hogy vannak? — kérdi komolyan, fürkésző tekinte­tén együttérzés suhan át. Egy hónap óta húsz évet fiatalo­dott. Arca kisfiúsán tiszta, minden feléje induló gesz­tusra azonnal válaszol, nyílt és őszinte. Semmi teátrális póz, puritánul közvetlen, mindenki iránt befogadásra kész. Arról beszél, hogy a gondolat és a meggyőződés: szabadság, kényszerítő em­beri szükség. Terveit nem árulja el, egyezkedésről nincs szó, de kamaszos lendülete lehengerlő: rokonszenvet hagy maga után akkor is, ha mindez csak taktika volt. Mert ő tudja talán azt, amit a Hiva­tal nem lát; hogy nem statisz­tikai adatok és zűrös ideoló­giák feszülnek itt egymás el­len, hanem az emberi együtt­érzés és a lelkiismeret. De hol kezdődik a határvo­nal az itt és a túloldal között? László Ágnes Á BALATONFÜREDI SZÍNHÁZ

Next

/
Oldalképek
Tartalom