Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK KANDIDÁTUS LETT „AZ A FIATAL DOKI A MELLKASSEBÉSZETRŐL” Az első metszés után megszűnik a világ Dr. Balogh Gáborból egyetlen adottság hiányzik ahhoz, hogy elnémító tisztelet övezze a betegek körében: az őszes halánték. Hiába a több mint évtizedes gyakorlata a nagy mellkassebészeti operációkban, vagy a néhány napja sikeresen megvédett kandidátusi értekezése, az új betegeknek és hozzátartozóiknak, ö csak „az a fiatat doki a mellkassebészetről”. Azt gondoltam zavarja ez a minduntalan neve elé tolakodó „fiatal" jelző. De nem, nyoma sincs benne hiúságnak vagy presztizsféltésnek. Nem sebészdinasztia sarja... Szülei sörnyepusztai néptanítók voltak, ahogy akkor kellett, a falu mindenesei. Szóval a családból csak a szerénységet hozta... — Az általános iskolában Kaposszerdahelyen — akkor már ott laktunk — mindvégig szüleim tanítottak összevont osztályban. így mikor a kaposvári Táncsics gimnáziumba kerültem teli voltam kisebbrendűségi érzéssel és szorongással. Bejáróként jóformán mindenben hátrányban voltam társaimhoz képest. A belémivódott gátlások sokáig kísértek és csak az egyetemi évek alatt oldódtak fel végképp. Nem született orvosi elhivatottsággal. Szülei is kezdetben inkább valamilyen zenei pálya felé irányították. Azután egy távolabbi orvosrokon példája változtatott a családi terven. Orvos leszek — Nem orvos mivolta késztetett erre az elhatározásra, inkább embersége, személyiségének sugárzása. Amikor másodikos gimnazista koromban elhatároztam, hogy orvos leszek, lényegében semmit sem tudtam erről a pályáról. Nem vezéreltek presztízsszempontok, sőt még medikus koromban sem tudtam az orvosi pályán belül kimondatlanul is létező „kasztokról”. A mostani fiatalok ebben már sokkal tudatosabbak. A szakosodásom is majdhogynem a véletlen műve volt. Másodéves medikusként kétheti kórházi gyakprlaton kellett részt- vennem. Úgy beszéltük meg, hogy az első hetet a sebészeten, a másodikat a belgyógyászaton töltöm. Csakhogy néhány nap után kértem, hogy végig a sebészeten maradhassak. Némi büszkeséggel töltött el, hogy már az elején önállóan asszisztálhattam visszér és vakbélműtéteknél, s mi több az idősebb kollégák úgy ítélték meg, hogy van érzékem mindehhez. 1979-ben került jelenlegi helyére a kaposvári megyei kórház II. számú mellkassebészeti osztályára. Négy évvel később szerzett sebészi, majd 1986-ban mellkassebészeti szakképesítést. Az önmagával szembeni igényességét látva egyetlen kollégájának sem volt kétsége, hogy a következő lépés a kandidátusi fokozat lesz. Dr. Balogh Gábor egy orvosnak hálás pályája segítéséért. — Minden pályakezdőnek azt kívánom, hogy olyan szakmai és emberi közösségbe kerüljön, amilyet dr. Csorba Lajos teremtett meg ezen az osztályon. Ő mindig fölkarolta a fiatalokat és mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy elinduljon egy olyan úton, mely elvezethet egy tudományos értekezés megvédéséhez. Lehetőséget adott erre, viszont nem követelte meg. Úgy irányított, hogy mindenki önállónak érezhette magát. Az ő tanítványa volt dr. Vincze Károly is, aki most őrzi az itt kialakult igényes szellemiséget. Már természetessé vált, hogy a megterhelő műtétek sora után leül a csapat és egy kicsit a szakma rutinon túli problémáival foglalkozik. Olyan kérdésekkel, melyek a hétköznapokban kiesnének a szakmai látókörből. A „szamárlétrának" az orvosi pályán is túl kevés foka van ahhoz, hogy pontosan kifejezhetné egy orvos szakmai rangját, képességeit. Vannak másféle talán árnyaltabb megítélést tükröző mércék is... Mércék... — A főnöki megítélés elsősorban abban mutatkozik meg, hogy milyen bonyolultságú műtéteket bíznak a sebészre. Hogy azután e feladatokat milyen színvonalon végezte el valaki, arra már csak a szavak világán túli visszajelzés érkezik... Direktebb mércének tűnhet a beteg megítélése. Jóleső dolog, ha valaki évek múltán visszatér és egy családtagját vagy épp szomszédját hozza el. „Ugye tetszik rám emlékezni...” Persze ez a mérce sem csalhatatlan, hiszen egy szerényebb szakmai képességű orvos is népszerű lehet, ha jó a kontatktuste- remtő készsége, vagy az empátiás képessége. Ennek ellenére saját munkámban is kulcskérdésnek tartom a beteg bizalmát. Ha nem tudok bizalmat kelteni, megoperálhatom őt akár a legjobb technikával, akkor sem fog úgy gyógyulni, mintha sikerül közös hullámhosszra kerülnünk. A betegnek ugyanis nem az a probléma, ami a műtőasztalon történik, hanem ami az előtt és utána. Ott kell lenni mellette, s ez nagy emberismeretet, sok megértést és türelmet kívánó feladat. Ezek fontos mércék, engem azonban teljesen nem elégítenek ki. Várom azt az időt, amikor egy jövendő biztosítási rendszerben szigorúan a képességek szerint kategorizálják majd a sebészeket. Nem félnek attól, hogy szakmailag időről időre megméressek. Akkor sem, ha az derülne ki, hogy az egészségügy más területén eredményesebb lehetnék. Ezt vállalva is szeretnék olyan körülmények között dolgozni, amikor értékén mérik a szakembert. Tűz és víz A tv-ből ismert orvosfilm-so- rozatokban a sebészek nem is titkolják, hogy külön kasztnak tekintik önmagukat. Ezt lehet szerénytelenségnek ítélni, bár nyilván megvan az oka. Dr. Balogh Gáborral beszélgetve egy darabig próbáltam leplezni, azután mégis szabadjára engedtem „kíFotó: Csobod Péter vülállói” kíváncsiságomat. — A mi szakmánk tisztán gyakorlati tevékenység. Itt nem fordulhat elő, hogy egy leletet így vagy úgy értékelünk, találgatjuk a helyes diagnózist. Itt olykor perceken belül kell cselekedni, pontosan és határozottan. Ez mindennapi kihívást, lelki készenlétet jelent. A belgyógyászatban vannak esetek, melyek „kibírják” a tévedést. Itt nem. Mindez nem jelent valamiféle az orvosi szakmán belüli „rangsort”, vagy főként lenézést. Egyszerűen úgy látom, hogy a két terület közti másság csak a tűz és víz különbözőségéhez hasonlítható. Lámpaláz A műtőasztalhoz lépő sebész látszólag a megtestesült nyugalom... — Egy nagy mellkassebészeti műtét előtt az önfegyelem máza alatt mindig ott lappang az izgalom és lámpaláz. Az ilyen eseteknél mindig adódhat valami még nem tapasztalt. Azt hittem, hogy 1992. március 21., szombat ahogy az évek majd telnek, ez az izgalom is csökken, ám nem így van. Az ember „ifjú titánként” a műtőasztalhoz áll, de igazán még nem érzi át a súlyát, hogy mit is tesz ő egy emberben. Az első évek könnyen telnek, hiszen ott áll szemben — beavatkozásra is készen — a műtétért felelős szakorvos. Később a szakvizsgák után már teljes a sebész felelőssége. A feladatai is bonyolutabbak. Inkább csak nő a belső feszültség. Ez a szorongás addig tart, amíg az első metszést el nem végzi az ember. Azután megszűnik a külvilág és már csak a műtét létezik... — Egy tudományos fokozat megszerzése nyilván növeli az orvos presztízsét, nem titkolhatom azonban laikus kétségeimet, hogy ugyan jobb sebész lesz-e ettől bárki... — Rosszabb semmiképp. Tény, hogy a tudományos tevékenység nem feltétele annak, hogy valaki jó orvos legyen. A tudományos szint abban azért mindenképpen segít, hogy növekedjen az új iránti fogékonyság. Olyan új eljárások megismerését szolgálja, melyekkel le lehet rövidíteni a szenvedést, a gyógyulási időt. Az olyan tudományos tevékenység tőlem is távol áll, amelyik nem szolgálja közvetlenül a gyakorlatot. „A mell- üregi gennyedés korai aktív és kiegészítő sebészi kezelése felnőtt korban’’ című értekezésem úgy érzem ilyen gyakorlatias problémákkal foglalkozott. Kétszáz műtét Mikor telefonon kerestem többször is azt a választ kaptam „A doktor úr a műtőben van”. Évente mintegy kétszáz műtétet végez, műtéti naponként hármat-négyet is. — Olyan ez mint a kábítószer. Ha egy napig nem vagyok a műtőben, már hiányzik, ám ha ott kell lennem tíz órát belepusztulok. Másnap már várom az újabb feladatot. Bíró Ferenc Egyik napról a másikra Varga András, felesége és négy kisgyerekük: Tóth Éva, Tóth Judit, Tóth Péter és Varga Katalin Kaposváron egy 50 négyzetméteres lakótelepi lakásban „élnek”. A Máltai Szeretetszolgálattól tudtam a címüket. A törékeny fiatalasz- szony kedvesen fogad, bevezet a nappaliba. „A barátaink megértik...” — mutat körbe. A szoba berendezése magáért beszél. A fekvőhelynek használt két leselejtezett kórházi vaságy darabja 100 forintba került. „Kényelmesebb, mint bármilyen ágy” — mosolyodik el. Két kis fotel, meg egy re- kamié. A legértékesebb tárgy, a televízió új gazdára vár, A kisszobában négy ágy sorakozik egymás mellett. Var- gáné csendesen szól: nem azért szeretné elmondani, hogyan jutottak idáig, hogy „reklámozzák szegénységüket”, csak tanulságképpen... O Két gyereke volt már az asszonynak és a harmadikkal éppen terhes, amikor elvált a férjétől. Akkor beadott egy igénylést, ideiglenesen kaptak is lakást Kaposváron. Közben megismerkedett mostani férjével. Mindenképpen szerettek volna közös gyereket, bár tudták, hat embernek kicsi lesz a lakás. Elhatározták, hogy építenek egy szép házat: minden gyereknek külön szoba, hatalmas kert. Esténként izgatottan tervezgettek, s az álom teljesülni látszott. Hiteleket vettek fel az OTP-től, összesen 900 ezer forintot. Az asszony Kiskorpádon örökölt telkén kezdtek el építkezni. Amikor már álltak a falak, rádöbbentek: képtelenek fizetni az OTP-t. Hiába rendezték a részleteket, ott volt a villanyszerelő, a kőműves... Meg még ki mindenki! Egy munkásnak majd ezer forintban volt a napi munkabére, ennivaló, ital... Ideiglenesen ki is költöztek Korpádra, édesanyjához, hogy addig se kelljen fizetni a kaposvári lakás rezsijét. Ez sem hozott megoldást. Ahogy épült a ház, úgy vált egyre inkább nyűggé. Közben az egyik kislány kórházba került Pécsre, oda járt az anya majd minden nap. Mikor már nem volt pénz buszra, megkért valakit, vigye fel. A kórházi ágy mellett fogalmazódott meg benne: hagyja az egészet, a gyerekeinek tudjon mit enni adni; eladja a házat. Közben a pénztelenségre majdnem ráment a második házassága. © A házat már november óta próbálják eladni. Közel 2 milliót ér, de már 1,1 milliót is elfogadnának érte. Az OTP csak úgy engedi eladni, ha olyan vevő jelentkezik, aki készpénzben fizeti ki rá a visszalévő tartozást. „Most már nincs más, én fogom kérni, hogy árverezzék el...” — mondja keserűen. A kikiáltási ár annyi lesz, mint amennyi rajta a hitel. November óta nem tudják fizetni a részleteket, a lakbérben is van már hátralékuk .............Szerencse”, h ogy két kezesük munkanélküli s így a férje fizetéséből tiltják a pénz. Nem is tudja, hogyan adná vissza. „Ha valaki megveszi a kikiáltási áron, hiába mondom, hogy ott egy hatalmas telek, az mennyit ér, hogy belement a pénzem, mindenem abba a házba! Senkit nem fog érdekelni.” Bent maradhatna a házban, hiszen négy gyerekkel csak nem rakják ki az utcára. Sokan vannak így... „Dehát előbb-utóbb úgyis ki kell fizetnem a tartozást...” © „Padlóra kerültünk.” A bútorokat eladták 20 ezer forintért, más dolgaikat is a tartozás fejében. „Abba a hibába estünk, mint sokan mások. Egyik OTP-köl- csönnel takartuk a másikat. No, most felveszünk személyi kölcsönt, abból kifizetjük a hátralékot. De mi lett? Következő hónapban már dupla törlesztést kellett fizetni. Azután a kamatemelések. S amikor nem marad, csak 600 forintod egy hónapra?” Mondják a gyerekek, anyu cipő kéne, ruha kéne. „Bele lehet őrülni. Mindig sikerült valahogy túltennem magam a dolgokon, de volt olyan, hogy azt mondtam: beültetem a négy gyereket a rozoga Trabantba, aztán neki egy fának, mert ezt nem lehet kibírni...!” 43 kilóra fogyott abban az időben. A havi kiadások (tej, kenyér, mosószer, s a négy gyereknek napi egy kiló alma) 8700 forint. A rendszeres nevelési segély erre elmegy. A lakbér és rezsi összesen 12 600, az OTP 17 400 forint. Összesen 38 ezer 700 forint. A férj fizetéséből, a gyerektartásból, a gyed-bői, családi pótlékból, és a nevelési segélyből 38 600 forint jön össsze. „Ha nem lennének a nagymamák... nem lenne a gyerekeknek még cipő sem. Az önkormányzat is segít időnként.” 0 Sok megaláztatás érte amiatt, hogy négy gyereke van. Miért szült annyit, tán az állam nyakára? „Az ÖTP-ben az egyik ügyintézőnek mondtam: értse meg, nem tudok fizetni, nekem a négy gyerekem előbbre van. Azt mondta ez az ember üvöltve: asszonyom, lát maga a szerződésben olyan pontot, hogy a gyerekeknek enni kell? Az OTP nem jótékonysági hivatal. Szült volna egyet s azt el tudná látni...”— meséli elcsukló hangon. A két év alatt visszafizetett törlesztésből csak a kamatokra futotta. Volt olyan hónapvége, hogy a gyerekek zsebpénzét osztották be az utolsó két hétre. Hazajöttek a lányok, hogy „anyu, kaptunk egy százas zsebpént, de nem költjük el, hanem odaadjuk ennivalóra...” Judit, óvodás kislánya sü- rög körülöttünk. Néha megáll mellettünk, átöleli édesanyját. A nagyobbik iskolás, kitűnő 1 tanuló. „Ruhájuk van egy-kettő, mert azt mondtam, ha nem eszek, akkor is lesz. Sajnos, nem én vagyok egyedül ilyen helyzetben. Több ezren élnek hónapról hónapra. Azzal vígasztalom magam, hogy nem az én bűnöm, hogy nem tud normális életkörülményeket teremteni egy család, hanem a társadalomé. Hogy napról napra élünk...” © Inkább alszanak vaságyon, csak egyszer legyen vége, a „nincsnek”. Bizakodnak: ha elkel a ház árverezés nélkül is, marad egy kevés pénz. Talán abból újrakezdhetik... Tóth Kriszta
