Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-18 / 66. szám
1992. március 18., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Széchenyi Zsigmond emlékkiállítás nyílt Vadász, író - vadászíró Tigrisfej és bivalytülök, elefántagyar és szarvasagancs, párducbőr és dámlapát. Trófeák, melyeket egyik legnagyobb magyar vadász-író — író-vadász? — Széchenyi Zsigmond gyűjtött hosszú és kalandos vadászélete alatt. Ezeken kívül ami talán még fontosabb: az összesen több mint egymillió példányban megjelent 39 könyve, amelyek nemcsak hazánkban, de egész Európában ismertté tették a nevét. Mindebből, Széchenyi Zsigmond halálának 25. évfordulóján, a Tavaszi Feszivál keretein belül kiállítás nyílt tegnap Kaposváron, a megyei múzeumban. 1898-ban született Széchenyi Zsigmond, és már 1907-ben elejtette első fácánját, amivel megkezdődött egy hosszú és kalandos életút, amelyet szinte teljesen átitatott a vadászat, a vad, az erdő, a természet — és az emberek szeretete. A kaposvári kiállításán — melyet dr. Gyenesei István és Bánffy György a Magyar Vadászati Védegylet elnöke nyitott meg — megjelent a nagy vadász özvegye is. Megnyitójában Gyenesei István az író-vadász somogyi kötődéseiről beszélt. Arról, hogy milyen szívesen tartózkodott a megyében, különösen Kőröshegyen, ahol századik szarvasbikáját ejtette el. Mindezek miatt — mondta a közgyűlés elnöke — külön öröm, hogy emlékkiállításának megrendezésére Kaposváron került sor. Bánffy György nemcsak mint vadász, hanem mint színész is emlékezett Széchenyi Zsigmondra. Emberi, vadászi, írói munkáját méltatta. Időtlen Fotó: Kovács Tibor időkig fogják könyvei tanítani az embereket — mondotta. Az özvegyével való beszélgetésből azonban sajnos valami más derült ki. — Nagyon meglepődtem, amikor felkértek, hogy adjak segítséget ennek a kiállításnak a megrendezéséhez. Az a tapasztalatom, hogy nem ismerik már a nevét, csak nagyon kevesen. Felnőtt egy új generáció, akiknek mások az igényei. A lajkásajtón kint a névtábla, de ha bejön valaki idegen, és meglátja a sok trófeát megkérdi: van vadász a családban? — Milyen ember volt Széchenyi Zsigmond? — Nem átlagember volt, az bizonyos. Ember, állat és természetimádó volt, óriási humorral megáldva. Még az üldöztetése idején sem változott meg, pedig igen sokat szenvedett. Főként azért, mert nem vadászhatott. 1945-től 1961-ig puskája sem lehetett, az 1960-61-es afrikai útjára is puska nélkül ment el. Szenvedélyes gyűjtő volt. Gyűjtött ő a trófeákon kívül mást is, tücs- köt-bogarat, fényképeket, bélyeget és könyvet. Enélkül ez a kiállítás sem jöhetett volna létre. — Aminek óriási a sikere ismerősök és ismeretlenek, vadászok és nem vadászok körében egyaránt. — Talán több hasonlóval újra megismerhetnék a nevét, műveit, amiből talán még lehet okulni. Hisz ő ezért élt. Varga Ottó MAI PROGRAM A Kaposvári Tavaszi Fesztivál mai programjában a világhírű Benkó Dixieland Band ad koncertet a somogyi megyeszékhelyen, a városi művelődési központban 19 órakor. A világ egyetlen nem amerikai együttese szerepel a városban, amely a sacramentói fesztiválon első díjat nyert. A Bezzeg Fesztivál programjai sorában ma a Rippl-Rónai Stúdió kiállításának megnyitója következik 17 órakor az SMK-ban. Egy órával később pedig a Megyei Könyvtárban kezdődik Vallai Péter Petri Györgyről készült estje. SOMOGYI TAVASZ Amatőrök Atádon Csak üdvözölni lehet, hogy a Kaposvári Tavaszi Fesztivál rendezvényeihez rangos események kapcsolódnak a megyében másutt is. A rangos jelző, legyen bármilyen közhelyszerű, most mégis ideillő, mert a Dél-Somogyban munkálkodó „nem hivatásos” képző- és iparművészek alkotásai méltán vívták ki. Ide vezetett az a több évre visszatekintő tehetséggondozás és szervezőmunka is, amelynek — itt is láthatóan — beérett a gyümölcse. Szabados János festőművész nyitotta meg és Merész Emese rendezte a tárlatot abban az intézményben, amely a vizuális kultúrának immár elismert műhelye s amelynek féltő gonddal megóvott, szép galériája jeles „verniszázsok” színhelye. Bár a kiállító 24 alkotó világa érthetően változatos, a szemlélőn mégis egy alapvetően egységes benyomás lesz úrrá. A kellemesség benyomása... Többféle eredőből áll össze ez a harmónia-élmény: a megnyugtató technikai igényességből, a szemléleti letisztultságból, a természetre, emberre egyaránt humánusan tekintő alapállásból. így szinte „ejtőzik” a látogató, rácsodálkozik az eredetiségre, másutt felfedez klasszikus vagy modern hatásokat, amelyek finoman vannak jelen, és nem Wágner Ferencnél Csendélet műkedvelő másolatokhoz, hanem mégis rokonszenvesen egyéni alkotásokhoz vezettek. Megható és felemelő is az oly gyakran vállalt, láttatott lokálpatrióta kötődés. Nincs szándékomban műí- tészi rangsort felállítani, de igen szívesen fogadtam például Vezér Dezső természetábrázolásának, csendéletének üzenetét; Bacsa Gyuláné képszövegekkel kísérletező kedvét; Ország László vizuálisan és intellektuálisan is igen érzékeny tollrajzainak „me- mentóit”. Wágner Ferencné képei kitűnő technikai érzékről és remek valóságábrázolp készségről tanúskodnak. Ő kapta a város önkormányzatának díját; Posta József né diszkréten ízléses gyapjúszövései a nagyatádi áfész-díját, Ország László a Kapos Volán nagyatádi leányvállalatának díját és Arató Béla a Dél-So- mogy természeti szépségeit igézetten megfogalmazó képeiért a művelődési ház díját. A felsorolás korántsem teljes... A tárlat az, amelyik immár a tizenkettedik a sorban! T. T. A LUFTWAFFE II. FÚVÓSAI BARCSON A légierő bombasikere Nagy sikerű koncertet adott a német légierő karlsruhei fúvószenekara, a Luftwaffe II. a barcsi művelődési központban. Fellépésük előtt a barcsi Ifjúsági Fúvószenekar fogadta a vendégzenekart. A Luftwaffe II. zenekar műsorát Kari Hé- fele szerzeményével (Infanté- ria induló a badeni Frigyes Nagyherceg tiszteletére) kezdte, tartományuk leghíresebb indulójával köszöntve a barcsi közönséget. A fúvószenére különösen fogékony és a helyi zeneiskola jóvoltából „elkényeztetett” barcsi közönség vastapssal és hangos tetszésnyilvánítással ünnepelte a Bernd Faber karnagy vezette zenekart, amely klasszikus történelmi indulókat, népzenei feldolgozásokat, dixieland — és világsláger — feldolgozásokat a profi zenekarok könnyedségével, a katonazenekaroktól szokatlan, könnyed, vidám, stílusban adta elő. Hans-Peter Heckner őrnagy, a zenekar sajtófőnöke és menedzsere szerint — bár a zenekar éves programja rendkívül zsúfolt, számos külföldi, például portugáliai, törökországi, belgiumi meghívásnak kell eleget tenniük — a fúvósok legjobban a magyar- országi utazásnak örültek. Tavaly részt vettek a Debreceni Katonazenekari Fesztiválon, ahol sok magyar zenésztársukkal ismerkedtek meg és barátságok is szövődtek. Ezeket a személyes kapcsolatokat tegnap, Kaposváron két oklevél kiállításával, egy barátsági szerződés megkötésével erősítették meg a kaposvári katonazenekarral. A zenekar tagjai közül — akik valamennyien hivatásos katonazenészek — ötüknek külön saját zenekara, sőt egyiküknek saját igazgatású zeneiskolája is van: mindezt azonban össze tudják egyeztetni a közös turnékkal, fellépésekkel. — némi— Egy kolozsvári út tapasztalata A nincs sincs ä ki jót tett, hallgasson, be- ■% széljen, aki kapta — hang- /—X zik a senecai bölcselet. Ezt 1 mvallia dr. Mészáros Anna is. Nehezen bírom szóra arról az útról, ahonnan nemrégiben megérkezett. Egy kolozsvári siketnéma intézetben járt, a Máltai Szeretetszolgálat segélyszállítmányának egyik szervezőjeként, illetve kísérőjeként. — Nem akartam elhinni, amit korábban mondtak nekem: nem tudok olyasmit vinni Erdélybe, amire ott ne lenne szükség. Nem lehet olyan színes a fantáziám. S most bebizonyosodott, hogy ez nagyon is igaz... Az út előzményei: a testvére gyógypedagógus a kaposvári siketnéma intézetben. Ez az intézet még tavaly ősszel szakmai látogatást tett a kolozsvári testvérintézményben. Akkor határozták el, hogy ezt a kapcsolatot ápolni kell: s így került sor erre az útra. — A Máltai Szeretetszolgálat kaposvári csoportja a raktárukból mindent felajánlott, amire csak az ottani gyerekeknek szüksége lehet: vittünk meleg kabátokat, csizmákat, téli ruhaneműt. A siketnéma intézet munkatársai pénzt adtak össze, amin különböző élelmiszert: tejport, lisztet, cukrot, valamint tisztítószereket vásároltunk. A mikrobusz hátsó három ülését kivettük, hogy minden elférjen, és nekivágtunk az útnak... Könnyes a tekintete, keresi a szavakat. _ — Épületen kívül és belül szinte egyforma a hőmérséklet: a mínusz 20 fokban a gyerekek napközben szánkóznak, hogy legalább közben ne fázzanak. A cserépkályhák csak éjszaka „sugároznak” valamicske meleget, nappal csak annyit, ami bennük maradt. S itt hároméves gyerekek is élnek. — Hogy mi nincs? — kérdez visz- sza a doktornő. — Könnyebb lenne felsorolni, hogy mi van. Nincs láz- és köhögéscsillapító, hiánycikk a legelemibb gyógyszer, nincs gyógyszer az ótvaros, bőrgyulladásos gyerekek gyógyítására, nincs WC-papír, papírzsebkendő, szappan is csak elvétve. A technikai felszereltségről annyit: egyetlen elektromos elosztójuk van, holott ezeknek a gyerekeknek a hallókészülékeiket rendszeresen fel kellene tölteniük. Kenyér nincs, ugyan tudnának sütni, ha a gáz megfelelő erősségű lenne. — Mivel gyerekek élnek itt, a szánkózáson kívül mivel tölthetik még fázós szabadidejüket? — Játékra gondol? Én is kérdeztem, mire büszkén rávágták: az van. Egyetlen darab színes összerakó az óvodás foglalkoztatóban... — Hogyan fogadták önöket? — Azt nagyon nehéz szavakba foglalni. Úgy tetszett, hogy a máltaitól nyíltabb szívvel fogadnak el mindent, mert az egyéb adományoknál, például, amit a kaposvári kollegák adtak össze, úgy érzik, hogy azzal a saját családjukat rövidítik meg. A máltaitól is azt szeretnék csak elfogadni, amire itthon nincs szükség, hiszen „Magyarországon is van nyomorúság”. A szerény igazgatói iroda falán van egy fénykép egy fejfáról, amin ez áll: „Keresztviselő Krisztusunk, tanítsd meg székely népünket, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét”. Ezek a nagyszerű emberek eszerint élnek. A gyerekek pedig nagyon jók, boldogok és szolgálatkészek. A lelki tisztaság és a szeretet sugárzik az arcukról. Bár az átélt élményektől nehezen tudom rendszerezni a gondolataimat, higgye el, ezek a jelzők nem túlzóak. Kérték, hogy menjünk hozzájuk, ne vigyünk semmit, csak érezzék; számíthatnak ránk. A barátságunk nekik lelki biztonságot jelent. — Nyilván jártak másutt is... — Igen. Meglátogattuk az egyik pedagógusnőt, akinek a férje történész. Az asszonyt a hideg szobában epegörcs gyötörte, a férjjel nem sikerült találkoznunk, mert reggel kilenckor elment kenyérért. Mi délután egykor jöttünk el... Amikor a lakótelepen jártunk, csodálkoztam, hogy a mínusz 20 fokban kint szárogatják a ruhát az erkélyeken. Aztán megtudtam: bent sincs sokkal melegebb, csupán — hogy ne fagyjon meg a víz — délutánonként langyos a radiátor 1-2 órára. Kuriózum a tej, a kenyér és a cukor. Cukor csak azoknak a családoknak jár havonta egy kiló, ahol van kisgyermek. Ahol nincs, ott „nem kell cukor!” — Hétvégenként hazamehetnek az intézeti gyerekek? — Nem tudnak, ugyanis olyan rosszak a közlekedési viszonyok, hogy ez lehetetlen. Legtöbbjük csak nyaranta találkozhat szüleivel. Városokban is láttuk: ha tehetik, befogják sovány gebéjüket a szekér elé, rápakolják kis holmijukat, az apa húzza, a többiek tolják és így közlekednek családok. — Nem érte önöket semmiféle inzultus útjukon? — Minket nem. A kolozsvári magyarokat azonban szinte állandóan. Nekik csaknem naponta kell bizonyítani szakmai hozzáértésüket a kőművestől a pedagógusig. Érdekes, hogy ez a siketnéma intézet az egyetlen olyan épület, amelynek falán magyar nyelvű a felirat. Úgy gondolták, hogy süketek is meg némák is, nem árthatnak! — Mivel búcsúztak el Kolozsváron? — Azzal, hogy pünkösdkor mindenképpen találkozunk... Tamási Rita
