Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — MÁRCIUS 15. 1992. március 14., szombat A tanár úr kokárdái — AVAGY: AMIT A TÖRTÉNELEM ÜZEN Amikor nyugdíjba vonult dr. Miklós Endre, a kaposvári Táncsics gimnázium tanára — kollégái előtt — „önjellemzésképpen” egyebek között ezt mondta: „Voltam én ennek az iskolának mellék- és főhivatású nevelője, óraadó és törzstag tanára, meteorológiai megfigyelője és a kollégiumi részleg vezetője...” A teljes útról természetesen egy búcsúbeszéd nem adhat számot. De mi is a teljes út? Kezdődik a bélbaltavári indulással — Vas megyéből —, a jótékony és feledhetetlen nagyanyai segítséggel, aki — szavait idézve — a „téfölhor- dásból” is biztosította az unoka tanulását? Aztán tart a „megérkezésig”: a tanári, szakfelügyelői feladatokig, avagy a legutóbbi választások során az etikai tisztaságot felügyelő megbízatásig, ami a köztisztelet kifejezése? A nagyanya az út elején szigorú volt: nem engedte unokáját a Nékosz kollégiumba, mert a nevezetes intézmény egyik tankönyvében az állott Szent Istvánról „Tömjénfüstben aszalódott bérgyilkos”. A történelem tehát már személyes kérdés is volt a fiatal egyetemista életében... Aki 1991-ben elköszönt ugyan kollégáitól, ám azóta is teljes óraszámban tanít, mert így parancsolja a nagyon szerény tanári-szakfelügyelői nyugdíj, no meg az iskola igénye is. —Tanár úr! Mikor tűzött először kokárdát március 15-én, melyik a legelső ünneplés, amelyre visszaemlékszik? — Ami tudatosan megmaradt, az 1942-ből való. A pápai bencés gimnáziumba jártam, és a történelemtanárunk osztott egy kis jelvényt. Ez Pátzay Pálnak az a jelvénye, amely a 42-es Történelmi Emlékbizottságnak készült. Azóta is mindig kitűzöm a kokárda mellé. Erre emlékszem vissza legkorábbról. — S melyek az Ön legemlékezetesebb március tizenötödikéi? o — Az egyik 1948, amikor érettségi előtt nemcsak hallottam, érzékeltem, hanem talán rá is eszméltem az ünnep mondanivalójára. Közrejátszott ebben a centenáriumi év s nagyon megmaradt bennem az egész ünnepség, talán még a műsorszámok is. Ugyanott Pápán. A következő az 1957-es, a legfájóbb volt amikor az akkori művelődési osztály körlevéllel fordult az iskolákhoz, hogy az ünnepséget lehetőleg minél előbb tartsák meg a délelőtti órákban, hogy a déli órákban haza tudjanak menni a tanulók, nehogy közlekedési probléma legyen. Mert — úgymond — korán sötétedik. Ez egészen más volt. Éreztük ami mögötte van... Számomra a legmaradandóbb az 1990-es volt Kaposváron. Engem kértek fel, hogy tartsak megemlékezést. Valahogy úgy éreztem, hogy akkor „kiléptem”, noha már nagyon sokszor módomban állt a tanulóifjúság előtt megnyilatkozni, beszélni: úgy is, mint tanárnak, úgy is, mint hivatalos szónoknak... De akkor az egész város előtt beszélhettem. Nem sokan voltak az ünnepségen, fájt is ez egyúttal. Talán mutatja azt, ami történt. Voltak alternatív ünnepségek, noha március 15. a nemzeti egységet is jelképezi. Mindnyájan vétkesek, hibásak vagyunk. Együtt éltünk, és óhatatlanul „kenődtünk” is. Kivéve a börtönre ítélteket... De akik éltek, élni kívántak... Hisz a történelemben nemcsak hősök vannak, az átélők a többség. A kérdés az, hogy a megélhetésért tettük vagy meggyőződésből. Mert sokáig hittünk — hittem — abban, hogy az a társadalmi rend jó. Ott voltam Sztálinváros építkezésén, mint egyetemista. Mentem, hittem. Mindenki valamilyen formában vétkes, Illyés Gyulától a Miklós Bandiig, mert alkalmazkodott a rendszerhez, tudomásul vette és elfogadta. Ám ilyen címen Battyhány Lajost is ki lehet dobni a magyar történelemből, meg Deák Ferencet is, mert „otthagyták” a 48-as forradalmat. A kortársak szerint akkor elárulták a forradalmat ezek az emberek. A történelemnek van olyan rendeltetése, hogy élni, létezni kell, még ha nem is mindig azon az úton járunk amelyen szeretnénk... Mondják, akik elmentek, nyertek vele. Soha senki nem teszi fel a kérdést, hogy mit veszítettek? És a haza mit veszített ezzel? Számomra az volt a megnyugvás, hogy itt lehetek, láthatok. © — Itt és most az újságírónak be kell vallania, hogy volt történelemtanárát, hajdani osztályfőnökét kérdezi. Az emlékezetes órák egyik tanulsága, hogy Ön azt tanította, igyekezzünk „korabeli értékükön” is kezelni a történelmi eseményeket. így miről üzen negyvennyolc márciusa? — Én reformpárti vagyok. Van egy bizonyos hasonlat, amivel ezt képletesen is el tudom mondani. Amikor a kacsa felszáll, micsoda zajjal száll, de milyen alacsonyra jut! A sas és a cinke milyen magasan repül, de milyen csendben... Vagy a csalán milyen gyorsan nő és a tölgy milyen lassan. Ám melyik az értékesebb, a tartósabb? Vannak viszont történelmi pillanatok, amikor a forradalom adta lehetőséget meg kell ragadni. Ezt mutatja Széchenyi példája is. Aki nem volt forradalompárti, sőt mindent megtett, hogy a forradalmat elkerüljük, mert ismerte a történelmet. Ott volt a Szent Szövetség kongresszusán, közelről látta, hogy a feudalizmus urai mire esküsznek, és nagyon jól tudta, ha nem sikerül győzni a Habsburgoknak, akkor jön a porosz, az orosz és összefognak. Ezért Széchenyi azt mondta, hogy ne legyen forradalom, sőt előtte egy évvel középpártot akart alakítani, elébe menni a dolgoknak. Viszont amikor kirobbant a forradalom, fölkiáltott, és egyből Kossuth mögé állt, mondván: „Kossuth, egy nap többet nyertél, mint én húsz év munkával. ” Tehát úgy érzem, az adott történelmi pillanatot meg kell ragadni. Tudatában annak, hogy minden forradalom óhatatlanul vérrel, tűzzel jár, és nemcsak azt égeti el, ami rossz, hanem mindent, ami útjában van. Ezért vagyok inkább a békés evolúció híve. Ám vannak idők, mint 1848-ban is, amikor a történelem kínálta lehetőséget el kellett fogadni. S én 48-ra azért vagyok büszke és tanítom azt, hogy mi akkor nemcsak az elsők között voltunk, hanem az elsők voltunkI Ezért 1848-at nem lehet kitörölni sohasem. Amikor a történelem úgy tette fel a kérdést, hogy a kard vagy a korona, 1848 augusztusában a kardot választottuk. Ám ha egyszer elindul a gépezet, söpör mindent. Kossuth légvárakat is épített 48-ban. Kossuth Bécsig látott, ott is véletlenül volt egyszer egy hajóval... Széchenyi Londontól Isztambulig, Kréta-szigetétől Berlinig látott mindent, nemzetközi rálátása volt, és felmérte az erőviszonyokat. 48-ról azt mondom tehát, hogy Kossuthot kell követni, mert a történelem őt igazolja, de el kell jutni a deáki felfogáshoz is, a középúthoz. Főleg amikor rossz a helyzet a kibontakozás nehézségei miatt. 48-at mindig úgy próbálom bemutatni, hogy mennyire ellentmondásos volt maga a forradalom is. A polgári forradalmak megcélozták a zsarnokság börtöneit: a Bastille-t, a budai börtönt, ahonnan Táncsics Mihályt kihozták vállukon, kifogták a hintóból a lovakat... Ám többen ugyanazon fiatalok közül 1849. március 15-én Debrecenben már arról vitatkoztak, hogyan lehetne békésen ünnepelni, s felállt egy szónok: „Csukjuk vissza a börtönbe Táncsics Miskát.” Senki nem szólt ellene. Tehát a forradalom már idáig „eljutott”. Mert nemcsak március 15-e volt, hanem Lamberg meggyilkolása is volt. © — Mit gondol: őszinte érzelmekkel, nyitott értelemmel miként ünnepeljük históriánk egyik legfényesebb napját? — Először is méltóan kell megemlékezni, ami annak felidézését jelenti, hogyan és miként zajlott le a forradalom, mert az ifjúság felejt... A másik pedig: ennek a forradalomnak a tanulságait kéne levonni. Azt mondják: egy politikusnak az átlóit nem a jó és a rossz mentén húzzák meg, hanem az a kérdés, hogy mennyire lát előre tíz évre, és mennyire tud okosan visszakövetkeztetni száz évre. Előre látva legalább tíz évre, és az utolsó száz évben gondolkodva. Nekem üzen március 15 emelkedettsége mellett a tragédiája is. Az is, hogy nem nézték meg eléggé visszafelé a történelem lehetőségeit. A liberális nemesség — a forradalom vezetője — így nem gondolta előre, hogy akármilyen hősök vagyunk, mégis szembenállunk Európával, nemcsak az orosz cárral! De Palmerstonnal is, a liberális erőkkel is, ami talán most érthetetlen számunkra. Jellemző, hogy az angol Palmerston a magyar szabadságharcot engedte vérbe fojtani, de Haynaut tudomásul vette, mert ekkor erre volt szüksége. Nem mentek „vissza” a történelembe a forradalom hevében eléggé... Aztán Széchenyi vette észre, hogy mi lesz ennek a következménye: a nemzetiségek fellázadnak, és az egész Európa ellenünk fordult. — Eszerint az ünnepi felemelkedettségbe a tragédia tudata is vegyül... — Felemelkedettségünkbe a tragédia érzése is mindig belejátszik, és ezzel az érzéssel kell a kokárdát is viselni. A kis (Fotó: Gyertyás László) nemzetek mindig kényszerpályán működnek, és ezt a kényszerpályát tudnunk és ismernünk kell. Személyesen is... Szegény édesapámnak volt egy nagy mondása. Amikor elbocsátott, azt mondta: Fiam, minden ember feje fölött ott egy kasza. Tudd, hogy meddig kell felállnod, hol megy a kaszád. Nehogy föléje menj, mert akkor lekaszál, s nehogy alája, mert akkor nem teszel eleget. Mindig figyeld a kaszát... S ezt nagyon figyeltem az életben. Meddig lehet elmenni, úgy, hogy én is gerinces maradjak, és hogy lehet elmenni úgy, hogy másokat ne sértsek. — Végezetül egy személyes kérdés. Ön, aki annyi generáció „kezét fogva” próbálta a helyes történelem- és életszemléletet megalapozni, e jeles márciusi napon kinek a kezét fogva megy az ünnepségre? — A két fiú unokámét fogom majd. A három másik unoka még kicsi... — Köszönöm tanár úr a beszélgetést. Tröszt Tibor A húszéves őrmester emlékezete A HONVED SÍRJA Egy szál virág és nemzetiszín szalag Sokáig nem gondozták Dobosy Sándor sírját a kaposvári nyugati temetőben. Az 1848-49-es honvédőrmester nyughelyét ecetfák lepték, míg meg nem tisztították a környékbéli sírok gazdái. Pár éve egy érző kaposvári lokálpatrióta virággal ültette be, s azóta többen odatalálnak a szürke emlékműhöz. „Az én kis vitézem" — emlegetik sokan a forradalom és szabadságharc katonáját, aki ifjonti hévvel vett részt a csatákban. Akkor mindössze Fotó: Gyertyás László húszesztendős volt. Alig kevesebb, mint Petőfi. Igen, Petőfi, a szabadságharc költője, akiről már a kortársak is hajlamosak voltak meg-megfe- ledkezni. A hü barát, Arany János azonban nem. Emlé- nyek című versében idézi föl alakját: ^Nyugszik immár a csendes rög alatt / Nem bántja többé az egy gondolat...”— írja. De írhatták volna ugyanezeket a sorokat sokakról. Ismertekről és „névtelenekről” egyaránt. Olyanokról, akiket a csatamezőn ért a vég és csak egy jeltelen közös sír jutott nekik, s olyanokról, akik visszakerültek szülőhelyükre és évek múltán az áldott anyaföld fogadta be testüket. Nekik megadatott — ha csak egy rövid ideig is — az emlékező utódok gondoskodása. Gyertyát gyújtani elmentek a temetőbe, s rábukkantak a hősök sírjára az évszázados fák árnya alatt. Aki tudja, hogy hol van Dobosy Sándor sírhalma — nem nehéz odatalálni, a közös kereszt előtt — március 15-e táján ellátogat a jellegzetes sírkőhöz, hogy lerója kegyeletét, s egy szál vörös szegfűt tesz a vázába vagy elmormol egy csöndes imát a néhai honvédőrmester lelki üdvéért. Igaz, hogy e sír távolabb van a belvárostól, nem úgy mint Kossuth- vagy Petőfi szobra, de ő is hős. 1948-49 katonája, akinek kijár a főhajtás. A néma tiszteletadás. Ha az utókor — igaz, később, mint illett volna — felfedezte Dobosy Sándor sírhalmát, ne hagyjuk ápolatlanul! Talán egyszer kegyeleti emlékhely lesz, ahova koszorú is jut. Most csak egy apró nemzeti színű szalagot lenget a friss tavaszi szél;.. Lörincz Sándor
