Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám

6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. március 14., szombat Omladozó emlékezet Dr, Király István: Valószínűsíthető/ hogy a Noszlopy kúria más kézbe kerül A kúria a nyárvégi estéken a gyermekek nevetésétől és a baráti társaságoktól volt zajos — olvasom a Történelmi arc- képcsarnok Somogybán című gyűjtemény egyik kötetében. Ezidőtájt sokminden elmondható az egykor vrácsiki, ma új- várfalvai Noszlopy kúriáról, csak az nem, hogy zajos volna. A kerítésen lakat, fölújított, egy ambitusos épület, és csend, feszült csend fogadja a látogatót. Amit csak az átellenben lakók nagyhangú kiskutyájának éktelen csaholása tör meg. Újvárfalva a megyeszék­helytől jó húsz kilométerre esik. A falunév mögött a táb­lán ábra mutatja: műem­lék-épület. A megye egyetlen 1848-as történelmi emlékhelye ez a klasszicista kúria. Mint ahogy egyedi a tárgyi emlékekből bő évtizede létrehozott tárlat is: Somogy a reformkorban és 1848/49-ben címmel ez az épület őrzi a szabadságharc Somogy vármegyei története ereklyéinek zömét. A kiállítás zárva, veheti szemügyre a boltíves torná­con díszelgő föliratot az, aki arra jár. Arra, ahol egyébként már a madár se nagyon. Az említett információ mindjárt a nosztalgiát ébresztő Tájak, Korok, Múzeumok — Bélyeg­zés szövegezéssel ellátott pléhtábla mellett kapott helyet. Foghíjas kerítés és a nyo­mokban felperzselt tarló veszi körül az udvaron égnek bátran meredő vadgesztenyefákat, a korabeli mintára készült faá­gyút, odébb kút áll, azzal a bi­zonyos hórihorgas gémmel. A somogyi kormánybiztos, Noszlopy Gáspár emlékének adóznak azok a koszorúk, me­lyeket a bronz emléktáblán he­lyeztek el. Vajon kik? A kúria látogatottsága bizony nem arra vall, hogy oly nagy lenne bennünk az emlékezetre, a múlt fogódzóinak meglelésére való nemes igény. Tán a polgárosodási min­dennapok aktuális megemlé­kezésének nyomai lennének? A Noszlopy kúria jövőjéről, és az emlékezetről Takács Éva történész-múzeológus beszél. — Újvárfalva nevezetes­sége egykoron moziként üzemelt és sokáig leromlott ál­lapotban leiedzett. A somogy- sárdi tanács gondolta úgy, hogy ennek nem kellene ilyen sorsra jutnia, és 1978-80-ban ■ > ■ V4 £* - .• / K w %• í < V •' 1 £ \ % Ijm %& fi | kf fá " fölújíttatta az épületet. Majd elkészült az állandó kiállítás, melyet azóta minden ősszel bezárunk, az ott található ké­nyes tárgyakat behozzuk res­taurálás vagy egyszerűen csak a biztonságos tárolás cél­jából. A kiállítás legszorgalma­sabb látogatói a marcaliak vol­tak, gyarkan teli buszokkal jöt­tek, és szinte zarándokhellyé emelték Újvárfalvát. — Az újvárfalvai kúria So­mogy egyetlen 1848-as törté­nelmi emlékhelye. Lehetne több is? — A történelmi emlékhelyek tulajdonképpen adottak, csak a köztudatból hiányoznak. Sok helyen fellelhetők például 1848-as honvédsírok, elesett szabadságharcosok sírjait is őrző temetők. Mi magunk is gyakran bukkanunk rá ilye­nekre. A nagy eredmény az lenne, ha ezek emlékhellyé, emelése a helyi emberek számára lenne fontos: rá kellene döb­benniük, hogy ezek rendkívüli értéket képviselnek. Persze van, ahol ez működik. Mi egy­szer Felsőmocsoládon jártunk és megismertük Szíjártó bá­csit, aki elkísért bennünket a temetőbe és felhívta a figyel­münket egy 48-as sírra. Tudta, hogy ilyen van, mert fontos volt neki. Ide kellene el­jutnunk. Az ünnepnaphoz kö­tött akciók, csinált megemlé­kezések nem az igaziak. Valóban nem. De ezt talán tudjuk mi is, mindannyian. Szemrehányást mégsem lenne ildomos egymásnak tennünk, az identitást elsősor­ban magunkban, és nem az egészben kellene keresnünk. Egyelőre nem. Ahhoz azért még sok víznek le kell folynia a Dunán, hogy a nemzetről így gondolkodjunk. Majd egyszer, tán tisztán, ott legbelül. Az újvárfalvai Noszlopy kú­ria fakerítésén március 15-e rajta találja a lakatot. És ma­rad A kiállítás zárva is. Az em­lékhely sorsa, mint azt dr. Ki­rály István, a megyei múzeum igazgatója elmondta, még bi­zonytalan. Valószínűsíthető azonban, hogy kezelése más kézbe ke­rül, a tárlat pedig Marcaliban várja majd, — várja majd na­gyon! — az egyre inkább ér­deklődő, letisztult gondolato­kat, és embereket. Balassa Tamás „LEGYEN ERŐNK KITARTANI...” Bizonytalanság közt bizakodva Fotó: Gyertyás László — Örülök, hogy találkozhat­tunk! — Most aztán van miről be­szélni! — Flogy van? — Egyre többet fáj a lábam. Ha lehet, inkább biciklivel me­gyek ki a kis négyszáz öles szőlőmbe. Valamikor nem volt messze, — de most már igen. Gyalogosan hosszú az út. De ilyenkor meg „összeérjük” egymást öten-hatan, és más­ról sem folyik a szó: mi is lesz, hogy is lesz velünk... Javós Sándor hetvennégy éves, Nagyberkiben az Újvá­ros utca 16 szám alatt má­sodmagával él a feleségével. A sokat megélt, a sok mindent átélt emberek letisztult hig­gadtságával, józan bölcses­ségével beszél. — Sokan indulatosak mos­tanában. — Bár az indulat nem jó ta­nácsadó, ezt is meg lehet ér­teni. Nagy a bizonytalanság, és ez a rossz gazdasági hely­zetből fakad. Tavaly augusz­tusban szállítottam el a Hús­kombinátnak a hízóimat, ám még a mai napig nem fizették ki. De tartoznak a téesznek is, nem is kevés pénzzel! Ilyen gazdasági bajok között akad, aki minden problémát, gondot a vezetőkre akar hárítani. — Mennyire jellemző ez? — Nem általános. A falun élők többsége jól tudja, tisztá­ban van azzal, honnan indul­tunk és hová jutottunk. Azt val­lom, a szaktudásuk, az em­berségük alapján kell pártolni a vezetőket, nem aszerint, hogy régiek, vagy újak! Javós Sándor a sokezer kaposvölgyi parasztemberhez hasonlóan állatot tenyésztett, Svájcból hozatott szarvasma- hát, lovakat. Tíz hold földje mellé területet is bérelt, hogy megtermelje a szükséges ta­karmányt. Keményen, kitar­tóan, sokat dolgozott. Mindig egy picit többre, valamire kell jutni. 59-ben a régi töméses ház udvarán már ott állt az építőanyag, hogy felépüljön az áhított téglaház. — Azt mondták akkor, a szervezéskor, ha nem állok be a téeszbe elviszik az anyagot. Huszonharmadiknak írtam alá. Hogy nehéz volt-e? De mennyire! Ám azt mondom: ahol vagyok, ahol élek, be kell állni a sorba, és jobb, ha az ember ott van, ahol a többi. Hirtelen felszalad az emlé­kezés zsilipje. Először kocsis­ként dolgozott a közösben, de főként azért, mert így a saját lovait hajthatta. Aztán takar- mányos lett, majd brigádve­zető. Így is ment nyugdíjba 1980-ban. — A munkától nem féltem sohasem, ha kellett belepofáz­tam a dolgokba. De végülis nekünk jobb lett! Csakhogy közben kiöregedtünk! Es most, mi, akik a falun élünk régi parasztok, félünk... — Miért? — Újra kezdeni mi már nem tudunk, és ami az idők folya­mán kialakult az nekünk jó. Az is igaz, hogy változtatni kell, át kell alakulni — de ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket! Hogy jól értse mire gondolok: az én tíz holdam a határban 7 kilo­méteres távolságban vagy húsz parcellában volt. Nem­csak én voltam így, nagyon sokan hozzám hasonlóan. El lehet gondolni, mibe került így termelni. A harmincas évek végén, mi parasztok szervez­kedni kezdtünk, próbáltunk tagosítani, — belebuktunk. Egyszerűen nem lehetett közmegelégedésre, igazsá­gosan összehozni a földeket. — A tsz-szervezés ezt az­tán megoldotta... — Meg! És jól oldotta meg. Mert a sekélyen szántogató tehenek, lovak helyett, így le­hetett venni és gazdaságosan üzemeltetni jó gépeket, meg­háromszorozni a termést. Ezt nem szabad most kidobni! Sokszor beszélgetek erről fia­talokkal is. Akik nagyon keve­sen vannak a falun. Mert mi küldtük el őket annak idején: menj, tanulj, csak itt ne ma­radj! Persze, hogy akkor még munkált az emberben a sér­tettség, a megbántás. — Sokakban talán még ma is munkál. — Hát én ezt nem értem, — visszavezetem a gazdasági bizonytalanságra. És arra, hogy nő a türelmetlenség. — Ha nem 74, hanem mondjuk 40 éves lenne ebben a mai új rendszerben, mit ja­vasolna, mit tenne? — Az idő kerekét visszafor­gatni nem lehet. Az biztos, hogy mi, egyénileg a 8-15 hol­dakon nem állnánk a versenyt a nyugati mezőgazdasággal. Szövetkezzünk új módon, én magam is felülök a traktorra, kevés lesz az adminisztráció, több a szó becsülete, este megbeszéljük a dolgainkat. Lehetne jó gazdaságot csi­nálni kevesebb emberrel, ke­vesebb költséggel és ered­ményesebben. Viszont nem vagyok negyven éves! De va­lami ilyesmit gondolok a mos­tani átalakulás idején. Kinn a napsütötte udvaron Javós Sándor elmeséli; annak idején belépett a téeszbe, megmaradt az építőanyag, és harminc éve megépítette ezt az áhított téglaházat. — Most hogy látja a falu jö­vőjét? — Remélem, hogy az or­szág vezetősége rájön arra, hogy a döntést a népre bízza. Mert a nép élni akar, változ­tatni is akar, de jól, megfontol­tan és gazdaságosan. Hát hagyjuk őket akkor, tegyék! A másik fontos: a mezőgazda­ságnak vissza kell adni a be­csületét, és támogatni is kell ésszerűen bármilyen formá­ban gazdálkodik. Ebben bí­zom, ebben reménykedem — csak legyen erőnk kitartani... A bejárat mellett két tuja bo­kor között három fiatal gyü­mölcsfa-csemete. Az ősszel telepítette Javós Sándor. — Mondtam neki, minek vesződsz ezzel — jegyzi meg a felesége — hiszen nem eszel már te ennek a gyümöl­cséből! Javós Sándor összehúzza a szemét, békésen elmosolyo­dik. — Ha kilépek a házból, rög­tön látom, hogyan nevelőd­nek. Ha nevelődik valami, ak­kor él. És ha kilépek, látom az életet... Vörös Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom