Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. február 1., szombat Egy este az elnökkel A hét közepén Marcali vendége volt Göncz Árpád, a Ma­gyar Köztársaság elnöke. Noha az elhúzódott Zala megyei program miatt késve érkezett, a marcaliak nem tágítottak a városháza elől. Nagy taps fogadta a gépkocsiból kiszálló elnököt, Göncz Árpád úgy üdvözölte vendéglátóit, mintha már régóta ismerné őket. A város vezetőivel folytatott rövid megbeszélés után ismét az utcán volt. Úgy döntött ugyanis, hogy gyalog teszi meg az utat a város parkjába, ahoi Szé­chenyi István mellszobrára kívánt koszorút helyezni. Azt mondják: ezt úgy tar­totta számon, hogy tartozik vele a városnak. A szoborava- tóra a váratlanul rátört influ­enza miatt nem tudott eljönni tavaly, ám a kényszerű mu­lasztást mindenképpen pótolni akarta. Hajadonfővel, lendüle­tes léptekkel haladt a verőfé­nyesnek egyáltalán nem ne­vezhető — imitt-amott kátyúk­tól sem mentes — marcali ut­cán, kíváncsi gyerekek cso­portjától kísérve. A szembe jövő idősebb házaspár férfi tagja egy pillanatra úgy tett, mintha nem hinne a szemé­nek, aztán az elhaladó elnök után fordulva azt mondta fe­leségének: — Te, ez az Árpád... — Milyen Árpád? — kér­dezte az asszony. — Hát a Göncz Árpád... A köztársaság elnöke... Mire az asszony jól megné­zegette volna az elnök alakját elnyelte a sötét. Néhány perc múlva már bátran gázolt át a park csapa­déktól kissé süppedős talaján és elhelyezte a koszorút. A kórház volt a következő állomás. A kissé megilletődött kórháziak az elnök közvetlen­sége, az egészségügy iránt tanúsított őszinte érdeklődése láttán hamar feloldódtak. Min­den érdekelte. Sokáig időzött egy rendkívül korszerű vére­lemző műszernél, ám a mun­kába érkező két ápolónő sem kerülte el figyelmét: — Milyen munka vár önökre az éjszaka? — kérdezte tőlük. — A legszebb — mondták. — Ugyanis a szülészeten dol­gozunk, és ma éjjel valószínű új élettel gyarapszik az osz­tály. A városba érkezésekor Göncz Árpád kissé fáradt em­ber benyomását keltette. Nem titkolta: ehhez az út fáradal­main kívül az országos gon­dok is hozzájárultak. Nem vé­letlen, hogy már az első rövid megbeszélésen mindenek­előtt a mezőgazdaság egyálta­lán nem zökkenő nélküli át­alakulása érdekelte. Úgy lát­szik azonban, hogy egy vidéki kórház igen korszerű új szár­nya örömet szerzett neki. De­rűsen, felszabadultan köszönt el dr. Rádler Antal igazgatótól és lelkes csapatától. A gondoktól azonban jófor­mán csak percekre tudott szabadulni, hiszen visszaér­kezve — a városházán — várta képviselő-testület. Dr. Sütő László polgármester már a bevezető után rázúdította a város gondjait, bajait, amelye­ket mostanában elsősorban az egyre növekvő munkanél­küliség és a szűkre szabott fejkvóta okoz. — Fejkvóta? Félelmetes szó — vetette közbe Göncz Árpád. Azért a polgármester szava­iból arról is értesülhetett, hogy a város mégis működőképes, és már két olyan üzeme is van, amelyikben túlsúlyba ke­rült a külföldi tőke, és mintegy hatszáz embernek ad kenye­ret. No persze ez az 1800 — főként környékbeliekből álló — munkanélkülinek még nem jelent megoldást. Ezért to­vábbra is erőfeszítéseket tesznek új munkahelyek te­remtésére. Az is kiderült: Mar­cali nem akar a környék mes­terségesen felduzzasztott „metropolisa” lenni. Továbbra is igyekszik megmaradni élet­képes kisvárosnak. A köztársasági elnököt egyébként meglepte Marcali fejlődése. Fiatal korában járt itt utoljára, akkor hosszabb időt töltött a közeli Balatonbe- rényben. Ez a látogatás egé­szen más. — Elnök úr! Tessék elhinni, látogatása nyomán szinte át­alakult a város! — mondta az egyik buzgó képviselőnő. — Ugyan! — felelte Göncz Árpád — ettől holnap még ugyanannyiba kerül a tej... Á beszélgetés közben a vá­ros, az ország gondjai rendre előkerültek anélkül, hogy va­laki is arra készült volna; hogy kemény és kényes kérdéseket tesz fel az államfőnek, netán benyújtja a számlát. A képvi­selők: Benczik Vince, Berkes Jánosné, Jandrics Róbert, Kardos Lajos, Tóth Jenő és dr. Vörös Katalin inkább csak az elnök életéről, munkájáról ér­deklődtek és legfeljebb érzé­keltették a gondokat. Az elnök viszont — családias légkört te­remtve — mindannyiszor maga hozta szóba hosszú percekig tartó válaszaiban a problémákat, szinte ráérezve: mi fogalkoztatja mostanában az embereket. Azért a képvi­selők legtöbbjének szavaiban ott bújkáltak kimondva, ki­mondatlanul az olyan kérdé­sek: „Mi lesz velünk, elnök úr?”, „Ön mit ajánl a mai ne­héz helyzetben?” „Mennyi idő kell, amíg talpra állunk?” Az utóbbira igen röviden vála­szolt: nem tudja. Ugyanis — mint később kifejtette — a „gazdasági Mohács” után, amelyet a szovjet piacok elle­hetetlenülése okozott, nem könnyű kikecmeregni a gö­dörből. Ám, ha valami újabb katasztrófa nem jön közbe, vi­szonylag rövid időn belül ösz- szeszedhetjük magunkat. Eh­hez azonban elengedhetetlen, (Fotó: Csobod Péter) hogy a szélsőségek, a gyűlöl­ködés közepette is megőrizze a nép azt a „bölcs nyugalmat”, amelyet ma is — főként a fa­lusi emberek — tanúsítanak. A terheket lehet ide-oda tolo­gatni, ám akármelyik ujjúnkat harapjuk meg, mindegyik fáj. A legtöbbet azzal tehetjük, ha feltárjuk és kihasználjuk a he­lyi lehetőségeket, ha a nehéz helyzetben levőket segíti a környezet, a család. Szükséges, hogy az ember váltságos napokban minde­nekelőtt önmagával legyen békességben. Ezt ajánlotta annak a két nyugdíjasnak is, akik az egyik képviselő kérdé­sére: mit üzennek az elnök­nek, csak annyit mondtak: pu­sziljuk. Noha a „szegény ország szegény elnöke” egy fillért sem ígért Marcalinak, azért er­ről a találkozóról senki sem távozott üres kézzel. Az elnök sem. Azt mondta: elsősorban tanulni jár vidékre. Marcaliban sem csalódott. Szegedi Nándor Most Lellén „sugároz” Kalandos út, sajátos terápia A szekrényben: „Bocskai” Völgyesi Ferenc pihenni, regenerálódni jött a balaton- lellei Giuseppe Hotelbe, amely télen szanatórium­ként működik. Magával hozta videóját, kazettáit, amelynek révén megismer­kedhetünk a „sugárzó kezű ember” (e szavakkal szok­ták emlegetni a lapok) sajá­tos terápiájával, s hallhatjuk a meggyógyított betegek örömkiáltásait. Magával hozta még vadonatúj zsinó- ros „Bocskai" öltönyét, amely 56-os szabadsághar­cos múltját hivatott szimbo­lizálni (57-ben fegyveres til­tott határátlépés kísérletért tíz hónapra ítélték), továbbá azokat az újságkivágásokat, fénymásolatokat, amelyek gyógyítóképességéről tesz­nek tanúbizonyságot. o A filmen egy kisfiút kezel, aki állítólag mankóval érkezett (a mankókat is láthatjuk majd gyógyulás után), s a terápia roppant egyszerű. Völgyesi Ferenc nem tesz mást, csak a kezét tartja a fájó vagy nem működő testrész fölé; néha egy kis masszázst is végez, s a betegnek meg kell gyógyul­nia. A kisfiú, úgy tetszik, meg is gyógyult. Kezelés közben — mint minden betegének — elmagyarázza, hogy ő most bioenergiát bocsát ki, ennek következtében elgyöngül ugyan — például bereked —, de hát szerencsére elég ener­giával bír. A kisfiú nagy puszit ad Feri bácsinak (ez a fizet­ség, mert egyébként ingyen gyógyít), a mama öleli-csó- kolja gyermekét, s hálálkodik. Ennyi a klip. Több is van ilyen a repertoárban. A 62 éves Völgyesi Ferenc Győrött él, s a sajtó meglehe­tősen sokat foglalkozott vele. A Kisalföld egyik cikkéből megtudhatjuk, hogy a fél szer­kesztőséget meggyógyította. Az egyik kollegina például „enyhe hipnózisban részesült” (mert hipnotizálni is tud, ter­mészetesen,) majd „ujjongva tért magához”, végül Völgyesi Ferenc „érintés nélkül rend­behozta a szóban forgó hölgy mindeddig alig-alig hajló muta­tóujját. A kollegina azóta is széles mosollyal, ritka lát­ványként mutogatja ismét mű­ködő ujjacskáját.” Önzetlen­ségét egy olvasói levél (ugyancsak a Kisalföldből) a Hála Völgyesiéknek című di­cséri. Egy elkeseredett éde­sanya írta, aki 13 éves sérült gyermekével élvezhette két napig Győrött Völgyesiék vendégszeretetét — „minden honorárium nélkül”. S ami a lényeg: „ottlétünk alatt szemlá­tomást javult a gyermekem ál­lapota”. Nyilvánvaló a kérdés: mióta hisz a saját gyógyító erejében Völgyesi Ferenc? © — 1957-ben, miután letar­tóztattak, úgynevezett „megfi­gyelőbe” kerültem az elme­osztályra. Ott egy dühöngő őrülttel tettek egy szobába, le­het, hogy azzal a céllal, hogy reggelre elpusztítson. Én imádkoztam, hogy legalább ti­zedannyi energiát adjon az Is­ten, mint Jézusnak, aki való­színű, szintén bioenergiával gyógyított. Nos, az őrültet si­került ártalmatlanná tennem... így kezdődött. Egy másik verzió a Nyugati Futárból: „Egy budapesti kór­házban dolgoztam, ahol meg­harapott egy mesterségesen rákossá tett patkány. Amikor a nyakszirtem alatt daganatot éreztem, nem mertem orvos­hoz menni, mert úgy gondol­tam, hogy a rosszindulatú da­ganat felnyitása csak előbbre hozza a halál óráját. Megijed­tem, és elkezdtem sugarazni önmagamat. Néhány ilyen ke­zelés után a csomó eltűnt. Egy közelmúltbeli stresszes álla­pottól ismét kiújult a régi da­ganat... Mostanában már csak a nyoma látszik.” Életútja rendkívül változa­tos, sőt kalandosnak mond­ható. Kispesti munkáscsalád­ban született, volt rendőr, bokszoló, segédmunkás, kór­házi ápoló, műtős, ökölvívóedző, fotóriporter, és évtizedekig Lengyelországban élt. Lengyel felesége halála után tért haza, s Győrben te­lepedett le. Kislánya a folyók városában végezte el az egészségügyi szakközépisko­lát, s most élettársával, egy somogyi származású szállo­dással Floridában él. Róla egyébként a Pesti Riport kö­zölt terjedelmes, fényképes írást, mégpedig egy szenzá­ciós ufó-élményével kapcso­latban. Az egyébként nagyon csinos kislányt az ufósok ma­gukkal akarták vinni a saját vi­lágukba, hogy megmutassák neki, hogyan kell értelmesen, szépen élni. Az ufóból kiszállt férfiak és nők gyönyörűek vol­tak. Mellesleg az udvarlójával együtt akarták elvinni (aki „ki­kapcsolt aggyal” vezette a Mercedest a balatonszárszói úton, mert másnap semmire sem emlékezett), de a földön- túliak megállapították róla, hogy már nem elég egészsé­ges egy ilyen kiránduláshoz. (Az udvarló vagy élettárs ugyanis jóval idősebb, mint a lány.) Ezért aztán őt sem vit­ték el, bár szívesen menl volna. Maradt hát Florida. De ha esetleg ismét jelentkeznek az ufósok — ígérte — termé­szetesen tájékoztatni fogja a Pesti Riport munkatársait. — Észerint nemcsak a papa, henem a lánya is „kivá­lasztott” — mondom. — Lehetséges, bár ő egye lőre nem gyógyít az én mód szeremmel. Nem is akarom mert ez nagy energiaveszte séggel jár. Es ő esetleg nen tudja visszaszerezni az ener giáját. © A szanatórium vendégeinél előadást tartott a bioenergiá val való gyógyításról, s bárk fordul hozzá, számíthat a se gítőkészségére. Egyébkén vállalkozói engedélye is van E szerint: masszőr, talpmasz szőr és fényképész. Szapudi Andrá:

Next

/
Oldalképek
Tartalom