Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
Eszti szerepében Nagy Mari — Kakuk Marcival (Fotó: Lang Róbert) Kakukos Marci 1992. február 29., szombat Egy színházi előadás hőfokát legalább két helyen szükséges mérni: a színpadon, illetve a nézőtéren. Nem mindig egyeznek a helyszínen tapasztaltak értékek. Magas hőfok jellemezte a Kakuk Marci előadását a színpadon, a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a múlt heti premieren. Néha valóban rá is fért néhány szereplőre, hogy egy vödör vízzel lehűtsék. Hogy a bili tartalmával is? Kakuk Marci legendás alakját Tersánszky Józsi Jenő rajzolta meg népszerű regényében, később elkészült több színpadi változata is, láthattuk Harsányi Gáborral a címszerepben, filmen is. A kaposvári előadás mindegyiktől eltér, hűbb a regényhez, noha Gothár Péter változata Kakuk Marciból Kakukos Marcit teremtett. Szerencsére, nem aktualizálta hősünket napjaink viszonyaira, ezt a csapdát sikerült elkerülnie a rendezőnek. Marcikánk nem lett napjaink munkanélkülije, hajléktalanok otthonának lakója. Ennél jobb sorsra érdemes, noha környezete erősen szorongatja, nem beszélve a lányokról, az asz- szonyokról. Zachárnéről meg nem is szólva... De hát ki is ez a Kakuk Marci? A magyar irodalomban szinte példátlan figura, csupán távoli rokonai vannak, olyanok, akik az élet peremén így vagy úgy, de föltalálják magukat. Azért is példátlan hős Kakuk Marci, mert őt csak Terszánszky Józsi Jenő találhatta ki. De vajon kitalált figura-e, avagy szociológiai „minta”. Ha megkérdeznék tőlem, mi a líra, a költészet, akkor a meghatározás helyett azt felelném: például Tersánszky regénye(l), a Kakuk Marci. A realista módon ábrázolt környezetben Marci a költői képzelet szülötte. Ezernyi szálon fut a történet a regényben, így a kaposvári színpadon is, ám Gothár Péter néhány igazán felemelő jelenetén kívül inkább a környezetet hangsúlyozza. Filmszerű jelenetek peregnek előttünk, váltják egymást, s Kakuk Marci — akinek egyébként is azt adta meg a sors, hogy csupán elszenvedője legyen az életnek —, Kakukos Marcivá szerényedik. Eddig nem ilyennek ismertük őt. Nagyon is határozott egyénisége a magyar irodalomnak, aki a sors kihívásai ellen ugyan nem képes tenni, mégsem esett a fejére. Nagyon jól érzi magát ebben a szerepben. Nem így a színpadon, és ezzel nem Znamenák Istvánt, a figurát életre keltő színészt marasztalhatjuk el, hanem hozzá képest a rendező teremtette többi figura sikeredett túlzottan hangsúlyossá. Maradéktalanul sikerült viszont megoldania a zenei betéteket, táncokat. A hosszúra sikeredett első felvonás jelenetsorozatát tette ezzel valóban pergőbbé, hogy a néző ne unatkozhasson. A magas hőfokon izzó előadás nézőtéri fogadtatása viszont jóval alacsonyabb értéket mutatott. Felsorolni sem lehet, kik mit tettek annak érdekében, hogy végülis egy rendhagyó Kakukos Marci láthattunk, a színház szinte minden dolgozóját elismerés illeti a teljes odaadásért: hiszen aki az épületben mozog, az mind a színen volt. Mégis, ki marad emlékezetes? Znamenák Istváné (Kakuk Marci) mindenképpen. Kakukosan is.Kosos I, Kosos II szerepében Spindler Béla, Illetve Bezerédi Zoltán, valamint Börcsök Enikő nyújtott igazán nagy élményt a publikumnak. Ugyan egy szó sem jött ki a torkán Jánoskának, csupán nyeríteni, vihogni tudott és remekül himbálózni a semmi ágán, mágis ő volt a kaposvári előadás legjelesebb szereplője: Némedi Árpád. A mozgóképszerű színielőadás dramaturgiai fogyatékosságait Bányai Tamás világítástervező segített. A zenei betétek életrekeltői Cseszárik László és Ottlik Ádám voltak. Horányi Barna SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Sándor már „szabadlábon”... Most már ide nekem az oroszlánt is! Sok minden megesik az emberrel, ha idült szívbetegséggel kórházakban csetlik-botlik. Például az Antalóczy Zoltán professzor vezette Orvostovábbképző Egyetem II. Belgyógyászati Klinikáján. A folyosón szerda délelőtt mintha Schwartz Sanyit, az első magyar újszívest látnám... Zöld, fehér-pettyes szájmaszkban, kezén kesztyűvel (mindez a fertőzés ellen óvja még) jön-megy, telefonál, beszélget, immár „szabadlábon Gyors engedélykérés a proftól, maszk fel és már beszélgethetünk is Sándor szobájában, ahol az asztalon televízió, egy üveg tokaji aszú és egy tányérban pozsonyi kifli. Ez utóbbinak is története van: hónapok óta úgy megszerették itt (hiszen itt kezelték sokáig, innen vitték a szívátültetésre, és most ide jött „haza” egy hónapra) — hogy az ízlését is ismerik. A kiflics- kéket Jakab Lívia, a kedves, szőke főnővér egyenest neki sütötte. Mint azonos osztály betegei, természetesen tege- ződünk. — Igaz, hogy kezelőorvosod, Zámolyi doktor a saját kocsijával vitt a szívátültetése és azzal is hozott most visz- sza? — így igaz. Wartburg volt az „esetkocsi”. — Sokáig készítettek fel, lelkileg is. Aztán azt mondják: mégis kissé elsápadtál, amikor beszóltak érted, hogy „most megyünk”... — Elsápadtam? Falfehér voltam és remegtem. — A műtéttől féltél, vagy az új szív esetleges kilökődésétől? — Nem is tudom. A műtétre fel voltam készülve. És a kilökődés? Velem ilyesmi egyszerűen nem történhet meg! — Nyilván ez ad erőt, ez az életfelfogás. No meg a tokaji aszú. Ami elvileg orvosság. Meg is ihatod? — Ha akarom, miért ne? Bár pihenek, de teljes életet élhetek lassan. Legfeljebb még egy hónapig itt kell maradnom, bár nagyon szeretném, ha legalább Sán- dor-napra egy picit hazaengednének. Úgyis itt lakom három sarokra, a Szondi utcában... _ — És azután? — Ellenőrzés kéthetente a Városmajor utcában. Amúgy semmi különös. — A „lötyögés", amit a mellkasodban éreztél? — Az azért volt, mert a hatalmasra duzzadt beteg szív a tüdőt nyomta, az új szív egészséges, így kisebb volt. De már elmúlt, a tüdőm kezdi a helyét „visszafoglalni”. — Betegtársad, a második újszíves? — Őt, ha igaz, csütörtökön engedik ki a steril szobából, megy vissza a Mátyás király útra, őt ott utókezelik. — Azt írták az újságok, hogy egyszer végre focizni is szeretnél... — Nem egyszer végre, mert amíg a szívem teljesen cserben nem hagyott, kergettem a labdát a srácokkal, vidáman. És remélem, nemsokára folytathatjuk! Sőt, Zámolyi adjunktus úr is megígérte, hogy beszáll a meccsbe. — Ha már az utcán is járhatsz, hogyan tovább? — Nos, indulásnak elhozom a Mobil Kft. által felajánlott biciklit és kerékpározni fogok. Az is erősít. De nem akarok csak a két keréknél maradni. Még a. nyáron meg akarom szerezni a jogosítványt is. Eddig a szívem miatt nem kaphattam meg. És érzem: egyre jobban leszek! 18 éves korom óta vágyom az autóvezetésre... — Aztán? — Aztán? Az egy év viszonylagos pihenő után: dolgozni. Mert hiába vagyok leszázalékolva, még rokkantnyugdíjam sincs, csak az ön- kormányzati szociális segély. Ennél azért többre vagyok képes. Hogy mit csinálnék? Még én sem tudom. Azt mondják: afféle ezermester volnék, villanyszereléstől szobafestésig semmi sem volt eddig idegen tőlem. Nyáron pedig szeretnék végre gondtalanul nyaralni valahol. Barátokkal. Csak attól függ, hogy mennyire futja majd a pénzemből... — Aki ennyi mindent átélt: könyvet nem akarsz írni? — Szeretnék. A „Hoppáré- zimi” is sikerült annak a fiúnak. Csak nem .tudom, hogy kezdjek bele. Zámolyi adjunktus úgy ígérte: segít, összehoz emberekkel. — És az élet, úgy általában? — Eddig mindig, bármit tettem, fél szemmel-füllel a szívemet kellett figyelnem, nem lódul-e meg, nem szalad-e fel a pulzus kétszázra? És aztán a rosszullét. Most ez már nincs. És egészen más minden. Annyi minden maradt ki eddig az életemből... Úgyhogy: most aztán ide nekem az oroszlánt is! — Úgy legyen, Sándor — teljes gyógyulást! Szatmári Jenő István Fejlődő francia kapcsolat Amire a bretignyi diákok kíváncsiak Szupermann találkozása Miskakancsóval Tizenöt francia diák érkezett, négy tanár kíséretében, a Párizs melletti Bre- tigny-sur-Orge- ból Kaposvárra. Újabb, ezúttal francia kapcsolat kiépítését kezdte meg a Munkácsy Mihály Gimnázium, s hamarosan a Szajna-parti metropoliszba indulhatnak — tanulmányútra — a francia tagozat legjobb diákjai. A testvériskolai kapcsolatok bővítésére tavaly tették meg az első lépéseket. Partnerük a műszaki-közgazdasági szakképzést nyújtó Jean Pierre Timbeaud Líceum, ahol több mint másfél ezer diák tanul, az érettségi után kiegészítő (felsőfokú) képzést is nyújtó kiegészítő évfolyamokkal; s egy bécsi, bonni, illetve sevillai diákcsere-egyezmény után „kelet felé” fordult. A francia szakközépiskola földrajz és a magyar gazdaságátalakítás iránt érdeklődő hallgatóinak első csoportja pár napja érkezett hazánkba. Eddig Budapest és a Bala- ton-part, Keszthely nevezetességeit keresték föl, s a Me- csekalján Pécset; megtekintették többek között a Zsol- nay- és a Vasarely-múzeu- mot. A Pannon Egyetem kaposvári karán néhány intézet, laboratórium munkájával ismerkedtek. — A Balaton vidéke teljesen elbűvölt bennünket. És Budapest... szerintünk Európa keleti felének Párizsa — mondta Charles Rouquette, a csoport vezetője, pedagógiai tanácsadó. A fiatal történelemtanár nem titkolta: néhány év óta behatóan foglalkozik hazánk, „Közép-Európa e nagy múltú állama” és — mint mondta — a környező országok hányatott sorsú népeinek históriájával. Majd néhány összehasonlító megjegyzés után hangsúlyozta: — Diákjainkat érdekli e térség legújabbkori története; foglakoztatják őket a most zajló változások. S a magyarok kö^ptt, Budapesten — csak egy példát említve, úgy vélem — az 1956-os forradalom helyszínén járva jobban megértették az események okát, következményeit és talán a mai életet is... A franciák és magyarok történelmi kapcsolatai, kötődései — mint mondta — fokozták rokonszenvüket. Ilyen távolra — a „volt keleti tömb” országai közül először Magyarországra — ez volt az első tanulmányút. S családoknál elszállásolva érzékelik a jelen társadalmi gondjait is. Megtudtuk: Szennába is készülnek , mert tanulóik különösen érdeklődnek a népi hagyományok iránt. Sokat fotóznak, s gyűjtik az élményeket. Óralátogatások, vidám sportvetélkedők során erősödött a Bogdán Jánosné és dr. Sárkány Eszter vezette franciatagozatos diákok és vendégeik között a barátság. — Néhány tanulónk már elhatározta — mondta mosolyogva Rouquette tanár úr —, hogy megtanul magyarul... S többen megkérdezték azt is: „Ugye, e látogatásnak lesz folytatása...?” A Munkácsy gimnáziumban tagozaton három évfolyam (heti 6-8 órában), összesen 121 diák tanulja a franciát. Tudásukat gyarapítja az új testvériskolai kapcsolat. Egy kaposvári diákcsoport — alapítványi támogatással — a tervek szerint már áprilisban Párizsba utazik. Kurucz Ferenc Március 8-ig tekinthető meg a Rippl-Rónai Múzeumban ef Zámbó István bemutatkozó kiállítása. A tárlat a lemezeiről illetve a zenei élet híreiből jól ismert művész sokágú képzőművészeti tevékenységét ismerteti meg a közönséggel. Az alkotó — grafikus, festő, szobrász és performer egy személyben — az avantgárd szellemű szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapító tagja. Ez a spontán amatőr művészi csoportosulás a 70-es évek közepétől kifejezetten az avantgárd művészet hagyományait kívánta megőrizni és továbbfejleszteni. A megszokottól eltérő akciók, szabadtéri kiállítások, rögtönzött előadások révén kerülnek fokozatosan a köztudatba, és formabontó műveik fantáziadús, ugyanakkor polgárpukkasztó „gátlástalansága” a hivatalos szervek ellenállása ellenére is egyre nagyobb sikert hoz alkotóiknak. Produkcióik — ideértve zenei és performance kísérleteiket is — az önkitárulkozás merész szabadságával, a megszokottól elütő, sajátos egyéni ízükkel és frisseségük- kel ragadták meg a közönséget a 80-as évek során. Ef Zámbó István kaposvári kiállítása jól tükrözi a művészt foglalkoztató két fő gondolatkört, az erotikát, és a halált, a halálfélelem témavilágát. Géger Melinda
