Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-21 / 44. szám
1992. február 21., péntek SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Száll a Márton fészkére Rendhagyó színházi beharang egy bemutató elé Börcsök Enikő, mint Kasosné (Fotó: Lang Róbert) Dr. Szalay Zoltán halála Dr. Szalay Zoltánt, a megyei kórház stomatológus főorvosát ma temetik. Súlyos, hosszan tartó betegségben hunyt el. 1938-ban született, Somogytól távol, de somogyi lett. Fogorvosi állását 1963-ban foglalta el a megyei kórházban. 1966-ban itt szerzett fog- és szájbetegségek szakorvosa minősítést. 1973-ban nevezték ki a megyei kórház osztályvezető ^főorvosának, 1979-ben szakorvosi címmel ismerték el munkásságát. Új műtéti eljárásokat honosított meg a megyében. A barátok és ismerősök aggódása kísérte súlyos betegségének állomásain, míg megérkezett a hír, meghalt dr. Szalay Zoltán. A néma főhajtás mellett fölidéződnek bennem az emlékek. Nemcsak orvos volt — így ismertem a legkevésbé —, hanem kaposvári polgár és értelmiségi, akinek a személyében megtestesült az az igény, miként lehet a hivatást a legmagasabb szinten művelni úgy, hogy mellette a lelket, a szép iránti fogékonyságot is gazdagítsa, fejlessze. Elment, örökre itthagyott bennünket. Feledni azonban nem tudjuk. H. B. Húszéves a Somogy Irodalmi est a budapesti Fészek Müvészklubban Premier lészen ma, napnak hanyatlása után a Kaposvár Megyei Jogú Város Közgyűlése és Somogy megye Közgyűlése által megszavazott financiális elv alapján működő — fifti-fifti — kaposvári Csiky Gergely Színházban. Mert mint hírlik létfenntartás gondot ezután sem jelent majd a világos hírű műhelyünk alkotóinak. S ezt tiszta szívvel, nagy örömmel könyvelhetjük el. Ám nem úgy vót a’ napokkal ennek előtte, mikor is rendkívüli társulati ülés témáját képezte félelem, a pízgondtól való. Merthogy nyugodt-nyűg- telen létezés idejét feledésbe meríté pár év; oszt lett csak baj több, egyre. Betörök az életbe progresszió, hozva magával annak kellemetlen vonatkozásit, vita, csak vita, s nem az dolcse'. Kényszerképzetek is tolónak elibém, mi lészen má' akkor, mikor a kelle- téné egyel több képet viselő Gothár Péter rendezés közben szavaz majdan imigyen: „nem a'. Píz ma kultúrára nem terem." Maradj magadnak — mondá^erre ember, a gondolkodó. És ha erre azt mondá ember, a gondolkodó, azt a pillanatot elképzelni nem merem. Féltem hát a színházat. Minél jobban csak az félti, kinek élete. De mi okozá vészmadársá- gomat, ördög falra pingálásá- val mér ütöm el időm? Hászen van itt valami, mi szavaim fa- csarását motiválja nagyon. Azokat más szórendbe helyező, hangzásukat idegenül csengeté meg hiper-modern fülben. Pedig Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci-s szövegvilágának kelte nem vala oly' messze. Igaz datálni pontosan nehéz, iszen az „nagy és kerek egész, mondok, nagyszerű mű” első és utolsó darabjai között több évtized múla el. És a Gothár Péter rendezésében most megszülető színpadi változat mégis létjogosult. Mert egy tökéletesen felépített emberi karakter. az emberben, a világban vagy csak a piacokon, cigány muzsikusok útjain csavargó ember, a Kakuk Marci (Zname- nák István) vigasztalan életét önti kedves kis történetbe. Más fészkére járó Márton nem leié meg csak egy hölgy kegyeit, ne adj' isten saját kedvesét, hát Kakuk. Kakuk Ka- sosnénak (Börcsök Enikő), Zachárnénak (Csákányi Eszter), Zachár (Karácsony Tamás) feleségének, Zsuzsinak (Pogány Judit), Soma (Magyar Attila) feleségének. Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci című művéből készült kaposvári előadás díszlete is Gothár Péter ötlete nyomán valósult meg, ami már nála gyakorlat: elképzelt terét szeretné ily módon színpadra alkalmazni. Ami most megvalósult az alapjaiban statikus. E díszletek között láthatjuk majd estéről-estére — a felsorolt színművészek mellett — Törköly Leventéi (Ruszka Gyuri), Spindler Bélát (Kasos Béla), Bezerédi Zoltánt (Kasos Ignácz) szerepében. A függöny ma este 19 órakor nyílik meg a Kakuk Marci-díszlettel beépített színpad előtt.-b-tA folyóiratok, lapok jubileumát a hajdani világban nagyobb nyilvánosság előtt ünnepelték meg, mint napjainkban. Felidéződnek a Nyugat kerek évfordulói: az ünnepi számok színes tartalma és jellege, a megemlékezések s a zeneakadémiai műsoros esték, amelyek alkalmasak voltak számvetésre, az olvasó- közönség és a lap kapcsolatának elmélyítésére — kesereg Szeghalmi Elemér a Somogy kulturális folyóirat huszadik születésnapján.* Az irodalmi folyóiratok napjainkban válságos helyzetbe kerültek, a Somogy jövője iránt is aggódnak a szellemi műhelyben, ám a budapesti Fészek Művészklubban szerdán este megtartott jubileumi rendezvény azt igazolta, hogy megyénk kulturális életében fontos helye van az egyre vékonyodó folyóiratnak. A Fodor András szerkesztette műsorban megszólaltak a szerkesztők, a Tüskés Tibor vezette est keresztmetszetet nyújtott a Somogy két évtizedes történetéről. Kanyar József, a folyóirat Szülőföldem rovatának időközben Budapestre költözött szerkesztője példaértékűnek nevezte a Somogy húsz évét, hiszen ilyen „kort” eddig még nem élt meg egyetlen so- mogyországbeli kulturális folyóirat sem. A szellemi hagyományokra építkező, a megye irodalmi életének összefogója betekintést nyújt az országos és európai irodalmi, művészeti életbe. Olvasottsága azonban elmarad a várakozástól. Laczkó András főszerkesztő a folyóirat jövője iránti aggodalmában szólította meg á Somogy megyei önkormányzat jelenlevő képviselőjét: Kell-e a Somogy Somogynak? Jónás József irodavezető a támogatási szándékot nyilvánította ki csupán, de erről a kulturális bizottság illetékes dönteni, illetve javaslata alapján a megyei közgyűlés. Az irodalmi esten közreműködött Papp János és Polonyi Györgyi színművész. (Horányi) ll jg. wW » j *3 * ; " kTi —i ■ -1 I » f .« ■§] " | 1 U Ismét Pekingben Ezzel a jármüvei utaztunk heten a pekingi előemberhez A ugusztus 6-án egész nap a vonaton ülünk. Reggel még arra ébredtem, hogy fázom. A nap folyamán azonban egyre inkább olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy lassan, de biztosan forrósodó serpenyőben üldögélnék. Közeledünk Vuhanhoz. A forrósodás ellen vizes törölközőkkel védekezünk — van aki szinte bepólyázza magát —, amíg van víz. Amikor egy állomáson megállunk, irány a vízcsap. Az örömöm rövid ideig tart. A csapokból langyos, illetve meleg víz csordogál. Kidolgoztunk egy hűtési eljárást — a vizes törölközőbe csomagolt sört kifüggesztjük a vonat ablakán —, ehhez veszek egy üveg meleg sört az egyik árustól. Ahogy a vonat ablaka előtt álldogáltam, egy kisfiút láttam — a vállán üres üvegekkel félig telt zsák —, aki esdeklően nézett rám. Kitettem az ablakon keresztül néhány üveget, átnyújtottam neki. Boldogan vonult tovább. Eszembe jutott erről az epizódról két egymástól ugyancsak eltérő koldulási eset. Az egyik még a guilini pályaudvaron történt. Ahogy ültünk a padokon a — vonatra várva — egy borzalmas állapotú nyomorék kéregetett (menni is alig tudott). Mindenért, amit kapott, nagyon hálás volt. A másik koldulás Kunmingban a kígyóvacsora előtt volt. Az étterembe négy szótlan, fekete ruhájú — ez részben népviselet — öltözött középkorú nő lépett be. A koldulás technikáját nem ismerték, csak a tenyerüket tartották kissé követelőzve, alázatnak — ami ilyenkor azért jellemző — a nyomait sem lehetett látni. Valószínűleg valamelyik nemzetiségi területről keveredtek a városba. Nemzetiségi közösségük bizonyára őrzi autonómiáját a kínai társadalomban. így nem a kínai társadalom perifériájára került nélkülözők lehettek. Nem a szükség, hanem talán a nekik luxusnak ható környezet vitte rá őket a koldulásra. A vendéglős terelgette csoportjukat az ajtó felé. Mentek, de meglehetősen vonakodva. Egyébként az országban működik a „tápláléklánc” piramisa. Többször is láttam, hogy a vonatablakon kidobált élelemmaradékot azonnal fölszedegették. A tervszerűbben dolgozók zsákokba gyűjtötték, a kevésbé tervszerűbbek, vagy éheseb- bek ott helyben megették, amit találtak (a jobb falat kedvéért azonnal eldobták a kevésbé ízletes, de már megkezdett maradékot). Nyolc óra körül zuhanyozásra ébredtem. Az a gumicső, amellyel a víztartályokat töltik fel a mozgó vonat ablakainak magasságában, maradt nyitott csappal. A csőből áradó víz sorban öntözte a fülkéket, ahogy a vagon elhaladt mellette. Délután az utasok között a türelmetlenség nőttön nő. Vuhant elhagyva a hőség egyre nagyobb, a víz ismét elfogyott a vonaton. Augusztus 9-én a csoport egy részével a pekingi előember lelőhelyét kerestük fel. A városban nincs meleg. Az utcákon rengeteg a szitakötő. Sokan — főleg gyerekek — a mi lepkehálónkhoz hasonló, de jóval hosszabb nyelű eszközökkel vadásznak rájuk. Egyórás autóbuszozás után egy járási székhelyre érkezünk. Innen — az útbaigazítás szerint — még további hosszú utazás következik. Mivel már dél van, a pályaudvarral szembeni kifőzdét keressük fel. Az ebéd jóízű — hagymás hús — és a sör hideg. Amikor visszamegyünk, megjelenik egy kínai férfi, aki üzletet ajánl. Tizenöt jüanért elkalauzolja a csoportot (heten vagyunk) az előember lelőhelyéhez. Az ajánlkozás gyanús, de mivel már régóta várakozunk, ráállunk. A jármű egy motorbicikli, amely mögött zárt kocsiszekrény van. Egy Trabant belső tere ehhez képest Mercedes autó méreteinek illúzióját keltené’ az emberben. A térdeim a füleimnél, ugyanis másodma- gammal két 20x10 centiméteres nagyságú sámlira ülünk, a jármű vezetője egész testsúlyával az ajtónak dől, így az becsukódik (szerencsére csak olyan 3 kilométert autózunk). Megvár bennünket, ez neki újabb 15 jüant jelent. (Amikor visszaértünk, a kifőzdében közük velünk az autóbusz a lelőhely kapujáig viszi az utasokat 0,1 jüanért.) A lelőhely nagy kiterjedésű terület és hát nem egy, hanem több mint tíz helyről kerültek elő az előember maradványai és eszközei. A lelőhelyen — feltárására 1926 és 39 között került sor — 500 ezer évvel ezelőtt telepedett meg az előember és 250 ezer éven keresztül megszakítás nélkül élt itt. Hajdani barlangokat használt lakóhelyül (a barlangok elpusztulásával a környék la- kottsága is megszűnt hosszú időre). Az üledékekből mintegy 40 csontváz részei — helyenként 10 méteres vastagságú üledék alól —, tűzhely és használati eszközök kerültek elő. A csontvázak zöme a II. világháború alatt eltűnt, azóta sem került elő. A lelőhelyegyüttes területén egy épületben nemcsak az innen előkerült maradványokat, hanem a kínai antropológiai kutatásokat is bemutatják. (Folytatjuk) Dr. Veress Márton
