Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-03 / 28. szám
1992. február 3., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Vendégkarmester Angliából A pécsi szimfonikusok hangversenye Kaposváron „A kaposvári korszakom lezárult” Spiró Szolnokon biciklizik tovább Az író dramaturg direktor lett Magyarország zenei nagyhatalom, de mondhatnám azt is, hogy kincsesbánya. A japán Kobajasi Ken Iciro magyarországi népszerűsége mögött meghúzódik az is, hogy a kitűnő karmester felfedezte zenei kultúránk rendkívüli értékeit és ő már azt gazdagítja. Az angol honban, de mondhatom, egész Európában elismert karmester Howard Williams, aki 1989 óta a Pécsi Szimfonikus Zenekar élén áll, annak vezető karmestere és művészeti igazgatója. A Nemzeti Filharmónia kaposvári bérleti hangverseny- sorozata keretében pénteken nagysikerű koncertet adott a pécsi zenekar a Latinca Sándor Művelődési Központban Howard Williams vezényletével, Ruha István hegedűművész közreműködésével. A műsor összeállítása igényességről vallott, Beethoven Eg- mont-nyitányán kívül felcsendült Brahms D-dur hegedű- versenye és Beethowen VII. szimfóniája is. Az invenciózus angol karmester nem ismeretlen a kaposvári hangverseny- látogatók előtt sem. Néhány éve vendégszerepeit a somogyi megyeszékhelyen, ahol a dirigens művészi munkáját a kritika nem fogadta kellő lelkesedéssel. Ám erről Howard Williams mélységesen hallgatott, talán a bizonyítás szándéka vezérlete ebben, de tolmácsa erre is „emlékeztetett” — figyelmesen. — Magyarországra szerződött angol karnagy, most a saját hazájában csupán vendégként szerepel — kezdtük a beszélgetést Howard úrral, akit azzal is sikerült megnyerni, hogy a népszerű krimi író, P. Howard, azaz Rejtő Jenő nevét kiejtettem előtte, derültséget és bizalmat keltve. — 1982-ben Belgiumban találkoztam először a Pécsi Szimfonikus Zenekarral. Ezután Magyarországon több alkalommal dirigáltam, 1989-től szerződtem Pécsre a magyarországi politikai nyitás idején. Ez a változás bizalmat keltett bennem, hogy hozzájárulhatok a magyarországi zenei élet további gazdagításához. A zenei hagyományok ismertek voltam már korábban is előttem. Számomra elsősorban munkát jelent a magyarországi tartós szereplésem, nem kirándulásnak tekintem, hogy erre a feladatra vállalkoztam. Számos országban dolgozom még, mindenhol a munka az első. — Mennyire tartós a pécsi kapcsolata? — Három évre szerződtem, négy lett belőle. Azt hiszem, ez már sokat mond, elárulja, hogy megszerettem a pécsi zenekart. Három évnél kevesebb idő alatt nem lehet eredményt elérni egy zenekarral sem. — Hol tart most a pécsi zenekar? — Európában nem ismerték a Pécsi Szimfonikus Zenekart, itthon számon tartották művészeti eredményeit. Az utóbbi időben a zenekar jelentősége megnőtt, ezt nemcsak a budapesti hangversenyei bizonyítják, hanem külföldi szereplései is. Európában számos zenekarral dolgoztam már, megállja a helyét közöttük is már a pécsi. — Letelik lassan a négy év. Marad továbbra is Pécsett? — Nem szeretném elhagyni a várost, noha a családom távol él, Angliában, ám meghívást kaptam az Állami Hangverseny Zenekartól is. 1993-tól valószínű, hogy megkötjük a szerződést, de Pécset sem hagyom el. Vendégként továbbra is foglalkozni szeretnék a zenekarral. Horányí Barna Nem újkeletű a történet: a szolnoki Szigligeti Színház — immár egykori — igazgatója, Schwajda György utódjának a Csiky Gergely Színház — immár egykori — dramaturgját, Spiró Györgyöt javasolta. A helyi képviselő-testület — MDF-es képviselők tiltakozása mellett — a javaslatot elfogadta. Spiró György néhány napja Szolnokon tartózkodik, és igazgató. A pályázati út megkerülését országos botrányként emlegették, ám mind a szakma, mind a szakmai sajtó Spiró mellé állt. Akit a minap sikerült elérnem telefonon budapesti otthonában. — Gratulálok, igazgató úr! — Köszönöm. — Kaposvárról hívom, és mint kaposvári színházbarát nem csak engem érdekel: miként kötődik ezután az „anyaszínházhoz’', a városhoz? — A Kaposváron eltöltött tíz év nagyon sokat jelent nekem. Egész pontosan 1981 őszén kerültem a Csiky Gergely Színház társulatába, abban az időben, amikor a Marat halála című előadást próbálták. Sajnos, én nem dolgoztam benne, amiért irigyeltem is a kollégáimat. A tíz év alatt rengeteg élményben és produkcióban volt részem. Á Dimitrov utcai színészház különösen kedves számomra, hiszen borzasztó sok művemet ott írtam meg. — Semmilyen formában nem marad kötése Kaposvárhoz? — Ez sajnos lehetetlen. Fizikai képtetelenség, bár hamarosan odautazom, mivel fele cuccom még ott van. A kaposvári korszakom ezzel lezárult. Most már elárulhatom, hogy az egyik ottani bemutatót követő bankett alkalmával már tudtam, hogy el fogok jönni, és nagyon meg voltam hatva. Sok embert szeretek abból a társulatból. — Miként érintette a kinevezése körüli „botrány”? — Én találkoztam azokkal a képviselőkkel, akik a kifogást emelték, és egyetértek a pályázati elv fontosságával. De a szolnoki társulatot nem szabadott akkor magára hagyni, nem volt idő a kiírásra. Azt gondolom, hogy mivel minden színház kapott felhívást az igazgatói szék betöltését illetően, ez, ha formailag nem is, de pályázat volt. Lehetősége volt mindenkinek, aki elviekben számításba jöhetett. — Ön hivatását tekintve megegyezik az elődjével, író. Nem fél a kihívástól, hiszen ez a mostani feladata sok kellemetlen dologgal is együtt járhat? — Nézze, Schwajda azzal biztatott, hogy amikor elvállalta az igazgatást, halvány gőze sem volt az egészről. Ezen túl, a színházi barátaim egytől egyig rábeszéltek, menjek. Meg is lepődtem, hogy mindenki ezt mondta. —És az íróasztal? — Az egy fura hely. Lehet, hogy nem lesz időm az írásra. Bár, amikor dramaturg voltam Kaposváron, egyidő- ben tanítottam a bölcsészkaron is, emellett pénzt is kellett keresnem, és negyedik műszakban írtam. — Mikor látjuk legközelebb Kaposváron biciklizni? — Ezt tényleg nagyon szerettem. Rengeteg helyre elkerekeztem a város környékén. Most Szolnokon fogok tovább biciklizni. Bár az egy lapos hely, hiányozni fog a dimbes-dombos Kaposvár. — Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok. — Én is köszönöm. Balassa Tamás Jeles napok Balázsolás, balázsjárás Február 3-án, Szent Balázs püspök ünnepén a katolikusoknál régi szokás, hogy a pap a templomban egy szentelt gyertyával megáldja a jelenlevők torkát, hogy a torokfájás elkerülje őket. Zalában almát is szoktak szentelni, a torokfájósok ettek belőle egy szeletet vagy a levágott héját parázsra tették és megfüstölték vele beteg torkukat. Szent Balázs a diákok patrónusa is, a középkortól századunk harmincas éveiig Somogybán is élt a balázsjárás szokása. Tíz-tizenkét éves fiúk jártak házról házra, ünneplő ruhába öltöztek (néhol öltözékükre fehér női alsóruhát húztak), fejükön koronaszerű, szalagos papírcsákó volt, egyikük püspöksüvegben magát Szent Balázst alakította, a többiek voltak a „vitézei”, kezükben fakarddal, csizmájukon sarkantyúval. Az adománygyűjtés céljából nyársat és vászontarisznyát vittek magukkal. Ezzel a régi, egyházi eredetű szokással tulajdonképpen diákokat toboroztak az iskolába, továbbá adományokat gyűjtöttek az iskola, a templom, s nem utolsósorban a tanító számára. (Hasonló jellegű a március 12-i gergelyjárás hagyománya.) A legtöbb helyen a következő éneket adták elő: „Emlékezzünk Szent Balázsra, mert ma vagyon napja, / az Úrjézus akaratát általunk mutatja. / Örömet e háznak, asszonynak, urának, / hogy hirdessük és említsük, nékünk parancsolja. // Háziasszony, arra kérünk, légy szíves mihozzánk, / ne gondoljad, hogy mi azért hálákat né adnánk. / Lásd, a nyársunk üres, a gyomrunk is éhes, / ne sajnáld a szalonnádat, nékünk jól megfizess.” Az ének elmondása után az egyik „vitéz” felvágja a kardját a gerendáig, és így zárja le a köszöntőt: „Gazduram, most már nem tréfálok, adjanak vagy egy szál kolbászt vagy egy hasáb szalonnát, mint a kardom akkorát, különben levágom a gerendát!” (Király) J. DEROGY —H. CARMEL: Szupertitkos Izrael A damaszkuszi 33 60 68-as nem válaszol Szalameh volt az El-Fatah • felderítő szolgálata akciócsoportjának a vezetője. Nemcsakhogy kicsúszott Zamir gyilkosainak kezei közül — az ő hajszájukat megállította a Jóm Kip- pur-háború —, hanem Arafat ki is nevezte a 17. alakulat élére, s abban a megtiszteltetésben volt része, hogy ő kísérhette el a PFSZ elnökét New Yorkba, az ENSZ közgyűlésének 1974. november 13-i ülésére. Már úgy festett, mintha ő lenne a „trónörökös”. A libanoni polgárháború kezdetén kiváltságos kapcsolatokat létesített Besir Dzse- majellel és sikertelen kísérletet tett arra, hogy megakadályozza az összecsapást a libanoni keresztények és a palesztin szervezetek között. És miközben Szalameh folytatja fölemelkedését a terrorista-intrika és rálicitálás titkos világában, beleszeret egy libanoni szépségkirálynőbe, és 1977. június 8-án el is veszi feleségül... Nagy szerelem, és A zsidó állam titkos diplomáciájának kulisszatitkait tárja fel a francia-izraeli szerzőpáros. Részleteket közlünk az Akadémiai Kiadónál megjelent könyvből. végzetes tévedés! Mert folytatja ugyan a sötétben vívott harcot, de ugyanakkor házasemberi szokásokat vesz fel, mind jobban kötődik új és fényűző otthonához. Rendszeresen ellátogat egy szaunába is, hogy tartsa a formáját... A Moszad ügynökei már pontosan tudják, mikor hová megy. Egy idős festőnő, akinek angol útlevele van, 1978 végén azon az úton állítja fel a festőállványt, amerre elhalad a kocsijával. Egy szintén angol üzletember 1979. január 17-én a Swissair járatával érkezik meg Zürichből Bejrútba, kibérel egy Volkswagen Golf kocsit és találkozik azzal a kanadai kereskedelmi utazóval, aki egy Simca Chryslert bérelt ugyanattól az ügynökségtől. Az angol férfi 21-én távozik a szállodájából, autóját az angol festőnő ablaka alá állítja, taxival a repülőtérre megy, s elrepül a ciprusi Nicosiába. A kanadai másnap, miután meggyőződik arról, hogy a testőrök ott vannak a „vörös herceg” háza előtt — eszerint otthon tartózkodik —, elutazik a Bejrúttól 25 kilométerre északra felvő Dzsuniéba. Sazlameh 14 óra 45 perckor búcsúzik öthónapos terhes feleségétől, hogy kíséretével a hivatalába menjen. Amikor Chevrolet kocsija egy vonalba kerül a bérelt Citroennel, amelyet a brit üzletember otthagyott, a festnőnő megnyomja a gombot. A Golf hatalmas tűzgolyóvá változik, s lángra lobbantja a Chevroletét. A robbanás a magasba röpíti a járművet, és szétszaggatja utasait... Mire leszáll az este, az angol hölgy és a kanadai férfi találkozik a dzsuniéi parton, hogy beüljenek egy légpárnás csónakba. Köd előttük, köd utánuk... Az izraeli titkosszolgálatok ezután bár nem mondtak le ugyan az antiterrorista harcól, de úgy tűnik, szüneteltették az ilyen akciókat. Ez a tűzszünet tehát csaknem kilenc évig tartott, mígnem a terroristák 1987 decemberében egy sikeres kamikaze-támadást indítottak a Cáhál egyik katonai tábora ellen, Kirjat-Smone közelében. Sáron tombol, és követeli minisztertársaitól, hogy az izraeli kormány ragadja magához a kezdeményezést a PFSZ ellen vívott harcban. Barátja, Ráfi Eitan az antiterrorista harcban, 1988 elején kijelenti: Izraelnek a tettek mezejére kell lépnie, hogy végezzen a palesztin központ valamennyi felelős katonai vezetőjével. A nemzeti egységkormány, amelyet meglep a megszállt területek lakosságát mozgósító „kövek háborúja”, tart a Cáhál elrettentő erejének gyengülésétől, s nem érzéketlen Sáron javaslatával szemben, miszerint az e téren meghozandó döntéseket nem csupán a Samir-Peresz- Rabin trióra kellene bízni, hanem egy miniszteri bizottságra. Noha Izrael hivatalosan nem vállalja a felelősséget a korábbi gyakc ut fölelevení- téséért, egész~sor látványos akció utal arra az új elszántságra, hogy lefejezik a PFSZ katonai gépezetét és visszaadják az Izrael elrettentő erejébe a Visszatérés Hajójának propagandatrükkjét. S azelőtt, hogy május 12-én bombázták Ahmed Dzsibril népfrontjának bázisát Libanon délkeleti részén — ő volt a felelős a Cáhál Kirjat Smone-i tábora elleni s az intifádát gyakorlatilag lágra lobbantó öngyilkos támadásért, s kis híján ő is elpusztult — a PFSZ második emberének, Abu Dzsihadnak április 16-án, Tuniszban történt meggyilkolása robbanásszerűen jelzi, hogy újra kezdődött az „árnyékban” vívott háború. Még ha Izrael a gondosan adagolt híresztelések ellenére tatózkodik is attól, hogy elismerje felelősségét ezért a „hőstettéért”, a külföldi forrásokból származó egybevetések és információk alapján következtetni lehet ennek az akciónak a „mi- ért?"-jére és „hogyan?”-jára. Minden azzal kezdődik, hogy egy terrorista-kommandó március 7-én, a Negev kellős közepén elrabol egy polgári autóbuszt, amely munkahelyükre szállítja a dimónai nukleáris központ alkalmazottait. Az antiterrorista harc különleges alakulatának (Jamam) sikerül körülzárnia az eltérített autóbuszt. A roham során megsemmisítik a kommandót, de három, túszként fogva tartott utas is meghal. Abu Dzsi- had néhány nappal később a PFSZ nevében magára vállalja ezt az eltérítést — mint megtorló akciót — a limaszoli hármas gyilkosságért... (Folytatjuk) Fotó: Kovács Tibor
