Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

1992. január 2., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

Volt egyszer egy orgonagyár...

Csak az épületek maradtak meg

A Hősök templomának orgonahomlokzata Kaposváron

Akik az Angster-gyár (s a népes család) tönkretételéért erkölcsileg-anyagilag felelősek, többségükben elhaltak már. Vagy lapítanak... Azok is, akik a látszatra gazdasági peres eljárást kezdeményezték, s Angster Józsefet és Imrét a rács mögé küldték.

A följelentő levelet ketten írták, azaz nem írták alá. Mindketten akkor olyan huszonéves fiatalasszonyok, segédmunkások a gyárban. Egyikük az üzemi bizottság titkára s a perben koronatanú. Később női fodrászként működött. Mindennemű felvilágosítás elől elzárkózott.

A másik „aláíró” s egyben a koholt vád (másik) koronatanúja nyolcelemis parasztlányként kapta az úgynevezett pártösszekötő megbízását. Ő volt az egyetlen, aki vállalta a múltat, és őszintén, tisztességesen szembe mert nézni a történtekkel — ám a nyilvánosság előtt, családja és környezete nyomására, már nem vállalta... Vele egy televíziós dokumentumfilm anyaggyűjtésekor több ízben hosszabban beszélgettem. Lelkileg összetört, kissé depressziós ember benyomását keltette, aki ma érzi 40 év előtti tetteik súlyát és terheit. Személyében is felelősnek tekinti magát az orgonagyár elpuszításáért. Öregkorára állandósult benne a jóvátehetetlenség érzése.

S. K.-t — aki 1950-ben a kisüzemek államosítását végezte Baranyában s akinek a „klerikális ipar” likvidálásában is aktív szerepe lehetett, a „régi dolgok” hallatán rettegés, pánik fogta el. Fóbiás állapotba került, így — súlyos szívbeteg lévén — az Angs- ter-ügyet egyelőre szóba se mertem hozni. Nem sokkal később — hirtelen jött a halála — elhunyt. Sok fontos tudnivalót vitt magával...

S. M. megyei tanácsi tervosztályvezető, aki a rendőrségi följelentést „de facto” megtette Angsterék ellen, 1956 után valamikor a fővárosba került. Egy bőripari szövetkezetnél dolgozott; szívbeteg lett, a harmadik infarktusa végzett vele.

Sz. J. megyei tanácselnök volt, a megyei pártbizottsági utasítások felelőse. Ugyancsak nem él már. S. K. elbeszélése szerint hatalmával visszaélő munkáskáderként ismerték. (Korábban a csepeli „R. M. Művekénél dolgozott).

1953 tájt, finoman szólva: menesztették... Akik felette álltak, megyei-városi pártvezetők s föltehetően az orgonagyár megsemmisítésének értelmi szerzői, gyakran cserélődtek. A személyekhez kötődő felelősség ez ügyben ma már kibogozhatatlan.

Dr. Tárkányi Ernő tanácsvezető bíró, aki (egyebek közt) Angsterék ügyét is tárgyalta, 1957-ben feleségével együtt öngyilkos lett.

* * *

Az Angster-per koncepciós gazdasági per volt, leplezett politikai háttérrel. Az I. fokú, igen drasztikus ítélet bizonyíthatóan — ÁVH-s ráhatással született meg. Ezt erősíti, hogy Angster Józsefet szabadulásakor a szegedi „Csil- lag”-ból először az ÁVH-ra vitték „elbeszélgetésre”... Végső fokon ő onnan szabadult.

Ennyit a perjellegéről.

Angster Imre Komlón — egy

építkezésen — töltötte le egyéves börtönbüntetését; Angster József Szegeden, a Csillagbörtönben. Közbűnté- nyesek között... 1952. április 26-án szabadultak.

Mindketten — ezzel a névvel — gyötrelmes-nehezen tudtak új életet kezdeni. Üzemek, vállalatok hosszú sorát végigkilincselve... Angster Józsefet mérnökként mindenhonnan elküldték, mint osztályidegent. Jó ideig nem volt munkája. Végül a volt De- utsch-féle téglagyárban villanyszerelőként sikerült elhelyezkednie. Nem sokkal később ezután mérnöki feladatokkal bízták meg. Egy év múlva (!) pedig kinevezték az

akkori téglaipari vállalat főmérnökének. Innen is ment nyugdíjba, majd utána is még sokáig dolgozott egykori munkahelyén. Angster Imre ugyancsak nyugdíjasként bejárt a Mecsek-Fűszért vállalathoz, szinte haláláig.

Angster József: — (...) azon, hogy meghurcoltak, bebörtönöztek bennünket, már régen túl vagyunk mindany- nyian. De, hogy fölszámolták a nyolc évtizedes orgonagyártást, és szándékosan tönkretették a berendezést, amely már 1949-ben, az államosításkor a nemzeti vagyon részét képezte, ezt nem lehet el- feáejteni... Különösképp, hogy Csehszlovákiában és az NDK-ban az államosítások után is megmaradhatott az orgonagyártás.

Arra a kérdésemre-, hogy föléleszthető lenne-e még az Angster-féle orgonagyártás, azt a választ kaptam, hogy mint Angster-orgonagyár, már nem. Ám a nyomukban keletkezett űrben, tehetséges fiatalokkal, külföldi segítséggel a hagyományok nagy része talán még átmenthető.

* * *

Néhány évvel a gyár sorsát, történetét bemutató tévé-do- kumentumfilm után újra fölkerestem Angster Józsefet. Nem változott szinte semmit. Hetvenes éveiben is fiatalos, munkabíró, telve energiával. Az utóbbi esztendőket (egyebek közt) tudományos kutatással töltötte. Mint erre legilletékesebb, megírta az Angs- ter-orgonagyártás autentikus történeti monográfiáját. (Remélhetőleg talál rá kiadót ebben az értékekre mostoha világban.)

Természetszerűleg a külföldi kooperáció önmagában nem járható út a gyár újjáélesztésére. A privatizációban a beáramló tőkének a maga haszna, a saját márkajele a lényeges... Különben is: 40 éve a gyárral együtt a bármikori fölélesztés lehetőségeit is elpusztították. Az üzem területén több mint 100 éves épületek, részben lerobbant állapotban. Mihez kezdjenek ve- iük?... Anyagi kárpótlás?

— Bonyolult dolog — válaszolta Angster József. — A gyár „Rt.” volt, 2-3 családé... Apánk részvényeit pedig kilencen örököltük, testvérek. Húsz-harminc közötti munkáslétszám esetében törvény szerint 1,7 millió forint a kártérítés maximuma. Nem jelentős összeg.

És ami a legfontosabb: szakemberek nélkül semmire se mennek. Illetve: úgy hallottam, Angster József utóbb 2-3 ambiciózus fiatalemberrel fog

lalkozott, akik orgonaépítők szeretnének lenni. így van ez? — érdeklődtem.

— Igen, többen is járnak hozzám. Elbeszélgetünk, segítem őket a szakmaj fejlődésben. És szívesen adom át ezután is, ami fölgyülemlett bennem még orgonás-mérnök koromban. De csak olyan tehtséges fiataloknak, akiket az orgonaépítés művészete lelkesít és nem a hirtelen meggazdagodás... Akik életcélnak tekintik az orgonát, és hajlandók érte áldozatot hozni is.

— Voltaképp hány Angs- ter-gyári mester dolgozik még ma is aktívan? S egyáltalán: hány orgonamű tekinthető még eredeti Angster-orgoná- nak? Hiszen utóbb rengeteg átépítés-bővítés történt — más külföldi cégek által...

— Igen, ez elkerülhetetlen folyamat. Eredeti Angster-or- gonák valószínűleg a kis falvakban találhatóak még. Ahol nincs, illetve nem volt pénz a rekonstrukcióra. De azok az orgonaművek, amelyeket a gyár egykori mesterei vagy tanulói javítottak vagy építettek át, ugyancsak eredetinek tekinthetők. Ilyen a pécsi székesegyház orgonája vagy a belvárosi templomé; eredetiben maradt Pécsett az egyetemi templom (1906), a Pius (1927) és a ferences templom (1946) orgonája. Weich Péter, aki még nálunk szabadult, nyugdíjasként ezekben az években dolgozik a szegedi dóm orgonarekonstrukcióján. Egy élvonalbeli Angster-szak- ember, Stach Mihály, aki ugyancsak sokat tett az Angs- ter-orgonák újjáépítésében, ma 85 éves. A magyarországi orgonák állapotának, márkájának feltérképezése mostanában folyt a Soros-alapítvány támogatásával, néhány lelkes művész munkájával. Éöltehe- tően ők is elkészítették az Angster-művek kataszterét.

— Egy bizonyos: az én legutóbbi kutatásaim, felméréseim alapján az Angster-gyár- ban 1307 orgona-opus készült a mintegy nyolc évtized alatt.

* * *

A gyár ipari műemlék épületei ma is állnak. Három-négy nyugdíjas szakember az egykori Ángster-gárdából vagy akik náluk szabadultak, ma is dolgozik.

Nem rajtuk múlott, hogy a legjelentősebb magyar orgonagyárnak csak múltja van. Pedig ma már Európa-, avagy talán világhírű is lehetne...

Wallinger Endre

Angster-cégjelzés a tízes évekből

NÉPRAJZI KARCOLATOK

Kálmán király híres házasságjogi törvénye is csak „aliquot signum”-ról, valami jelről, jegyről szól. Később azután az eredeti adásvételi jogszokásforma mindjobban elhomályosult, s a tényleges szolgáltatást lassanként jelképes szolgáltatás váltotta fel. Kálmán király bevezette a kötelező egyházi szertartást is.

Az eljegyzés „valami jele” az úri rendnél a gyűrű volt, amelyet a bal kéz negyedik ujján, a szívhez vezető ér felett viseltek.

A falusi kézfogó fontos eleme a jegyadás. A menyasszony jegypénzt, a vőlegény jegykendőt kapott párjától. A gyűrű a legtöbb helyen újabb keletű.

A XIII. századra kialakult házasodási ceremónia két főrészből állott. A pogány elemekből táplálkozó nőrab- iás, illetve a nővásárlás emlékét fenntartó eljegyzésből — a kézfogóból és az egyházi szertartásból, esküvőből —, amelyet a lakodalom, a menyasszony átadásának, hazavezetésének napja követ.

A családi ház elhagyásának jelképe a menyasszony ágyának kiadása volt. Ez az ágy eredetileg nem egyéb, mint a menyasszony ágyneműje. Később tulipános láda, majd egyéb bútorféle.

A menyasszony ruházata napjainkban fehér, az egyszerűség, a szüzesség jelképe. Az asszonnyá levés jele a főkötő, illetve a felkontyolás volt. A lakodalom ma is virágzó szokás, amelyből lassan elkopnak a korábbi jogi, mágikus és vallásos elemek. Megmarad azonban továbbra is a mulatozás, a lakomázás alkalma, a reprezentáció lehetősége.

Névadási szokásaink

Mai felfogásuktól eltérően eredetileg a név viselőjével sokkal szorosabban összefonódott, lényének fontos kiegészítő része volt. Nincs a világon olyan nép vagy törzs, ahol az embernek neve ne volna. A név a személyiség megjelölése, egyik embernek a másiktól való pontos megkülönböztetése, távollétében annak helyettesítője. Az ember neve ő maga, mint haja, körme, lábnyoma, mint edénynek a füle. Egyszóval pars pro toto, része az egésznek. Aki ismeri a másik nevét, hatalmába kerítheti, rendelkezik vele. Talán ezzel magyarázható, hogy korábban vonakodtak viselőik nevük kiejtésétől, önmaguk megnevezésétől.

Ma a bemutatkozás puszta formaság, az illem így kívánja. Ám csak azt tekintjük ismerősnek, akinek a nevét tudjuk, akit nekünk bemutattak. E hitnek igen nagy jelentősége volt a népi gyógyítás és rontás területén.

A gyermek társadalmi elismerése, nyilvántartásba vétele a névadással történt. A névadás két részből állt. Az ünnepélyes névadás során a gyermeket keresztvíz alá tartották, illetve a nevet anyakönyvbe bejegyezték, regisztrálták. Maga az anyakönyv a születés tényét dokumentálta, s egyben a keresztség által az Újszülött vallását is meghatározta.

Kereszteletlen gyermeket nevén soha nem szólítottak, „picike, po- gányka, nemtudomka” volt a neve. A keresztség védte a név viselőjét a gonosz szellemek ártalmaitól, ezért is siettek a kereszteléssel.

Amikor személynévről beszélünk, a vezetéknév (családnév) és a keresztnév (utónév) együttes használatára utalunk. A vezetéknév nálunk európai viszonylatban később alakult ki; először a fő- és középnemesség használt családnevet.

Az átalános gyakorlatban körülbelül a 16. századra tehető az a szokás, hogy az egynevűséget a családnév váltotta fel. Míg az előbbi személyt, a családnév már egész családot jelölt. A vezetéknév férfiágon öröklődik. Az apa nevét nemcsak a leszármazók öröklik, de a feleség is férje nevét használja a házasság után. Meg kell itt jegyeznünk, hogy zárt közösségekben a leánykori név használata is sokáig általános maradt.

A vezetéknév eleinte ragadványnév volt, majd állandósult. A földesuraknál többnyire a birtok után alakult, például Csák-iak, Gara-iak. A középnépnél az apa nevéből képezték -fi vagy -fia képzővel (Antalfi); származási helyére utal (Győri, Debreceni), nemzetiségére (Tót, Német, Orosz, Horvát) vagy foglalkozására (Bognár, Szabó, Szűcs, Kovács, Kádár). Testi vagy lelki tulajdonságot is

jelölhetett a név (Sánta, Vak, Veres, Nyakas, Pösze). A 18. század végén II. József kötelezővé tette a vezetéknév használatát.

A vezetéknév a magyar nyelvben a keresztnév előtt áll, más nyelvekben éppen fordítva. E sajátosságot sokan a finnugor eredeztetéssel magyarázzák. Ugyancsak magyar különlegesség az asszony elnevezése. A legtöbb európai országban a nők megtartják leánykori keresztnevüket és felveszik férjük vezetéknevét (Nagy Júlia). Nálunk a férj teljes nevéhez a -né toldalék jelzi családi állapotát (Nagy Józsefné).

A vezetéknév előtt a személy korára vonatkozó megkülönböztető megjelölések is általánosak voltak: öreg, idős, ifjú.

A ragadványnév — hasonlóan a vezetéknévhez — funkciója többek között a megkülönböztetés volt. Falun gyakran még ma is ragadványnevük alapján tartják számon egymást az ott lakók, főként a hasonló vezetéknevűek, ha a keresztnevük is azonos. A ragadványnév a vezetéknév előtt vagy a keresztnév után áll.

A gyermek keresztnevét a szülők határozták meg. A nevek gyakorisága koronként változik. A 18-20. században az addig divatos Gergely, Benedek, Balázs, Ádám, Borbála, Dorottya, Orsolya stb. neveket a József, László, István, Ferenc, János, Lajos, György, Sándor, Mária, Éva,

Erzsébet, Margit, Zsuzsanna, Ilona, Katalin, Anna nevek váltották fel, hogy később az előzőek ismét divatosabbá váljanak. Míg a 16-18. században kb. 75 férfi- és 30-40 női nevet tartottak számon, addig ez a szám a 20. századra 120, illetve 150 körüli volt.

Az első gyermeket, ha fiú, rendesen az apa, ha lány, az anya nevére kersztelték. Ez az oka az egy családban előforduló azonos keresztnevek gyakoriságának, s a ragadványnevek szükségességének is. A többi gyermek a nagyszülők vagy a keresztszülők, valamely tekintélyesebb rokon, esetleg helybeli tekintély (földbirtokos, pap, tanító) nevét kapta. E szokásnak vallási jellege is lehetett, például az újszülött a helység védőszentje után kapta nevét vagy bibliai eredetű nevet kapott (Mária, Magdolna, János, József).

Végezetül utalunk itt egy kedves, ma is élő szokásra, a névnapozás szokására, amely falun a családok társas életének igen jelentős alkalma. Főként a gazda és a gazda- asszony névnapját ä rokonok, komák, szomszédok, de még a falu gyermekei is számon tartották, versikékkel, apróbb ajándékokkal kedveskedtek. Ám összejöveteleikkel csak a munkaidőbe nem eső téli névnapokat ünnepelték, amelyek disznóölés, karácsony és farsang idejére estek. A nagy munkaidőbeli névnapok alkalmával csak egy koccintás erejéig kopogtak be a köszöntők. E napok legtöbbje naptári nevekhez kötődő, naptári ünnep is.

Dr. Szapu Magda néprajzkutató