Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. január 4., szombat A pénzt a Krisztus előtti VII. században, a kisázsiai Lüdiában találták ki. Rövid évtizedek alatt el is terjedt a Földközi-tenger partvidékein és szigetvilágán, s onnét az ismert földrészeken. A görög piacokon az áruforgalomnak még ebben az évszázadában nélkülözhetetlen eszköze lett az ezüstpénz, a következő — VI. században — megjelent, és tüstént világtekintély lett a perzsa arany da- reikosz. És a klasszikus ókortól a mintegy ezerévnyi európai középkoron át máig, ahol a társadalom állammá szerveződött, ott királyságnak, császárságnak, köztársaságnak megvolt a maga pénze: a nagy címletűéi aranyból és ezüstből, az ókor óta szinte mindenütt ezekhez társuló váltópénzek rézből, bronzból, vasból, újabban alumíniumból, itt-ott nem egyszer fából is (a „fabatka”, „fagaras”, „fapeták” szók őrzik emléküket). Majd a XVIII. században egy francia állami szolgálatban álló skót bankár feltalálta az állami megbízásból bankkibocsátotta parírpénzt, a „bankó”-t. A pénz kultúrtörténete A civilizáció gazdaság- és kultúrtörténete egyúttal a pénzt története. A pénz története pedig magában foglalja a pénzromlások történetét is. A pénzek értékromlásának többféle oka van; együttesen inflációnak (pénzhígulásnak) nevezzük. Nincs olyan ország, nincs olyan állami lét, amelynek történelmét ne jeleznék az inflációk és az inflációmegszűnések váltakozása. A mi nemzeti történelmünk, attól kezdve, hogy Szent István mindmáig azonos államunkat megteremtette, kibocsájtotta az első magyar pénzt is, az ezüst dénáriust. Azóta tíz évszázad telt el. Társadalmi berendezkedésünk, kultúránk, jogrendünk együtt változott az európai történelemmel, hol élen járva, hol alaposan elmaradva, vészeken és viharokon át, olykor elnyomatásban, máskor magunkra találva. Természetes, hogy pénzünk is hol jó volt, hol romlott, hol elromlott. Az Árpádok dénáriusát felváltotta az Anjouk flo- rentinje (a forint őse), volt idővel libertás, tallér, majd megint forint, utána korona, azután pengő, manapság újra forint a pénzünk neve. A régebbiek általában inflációval fejezték be hosszabb-rövidebb érvényességüket. A mi évszázadunk több nagy inflációt ért meg. A korona nagy értékromlására az első világháború után jött az évekig igen jó értékű pengő. A pengő azonban a második világháború után világrekordot állított fel példátlan inflációjával. Erre következett az új forint, a mi mostani pénzünk, amely napjainkban tart megint inflációs korszaknál. A mi számunkra tehát nem érdektelen inflációnk múltja és megfékezése. A legérdekesebb előzmény alighanem az az időszak, amikor a nagy emlékezetű Árpád-ház végóráiban elkövetkezett a XIII. századvég óriási inflációja, mely azután első Anjou-királyunk, Róbert Károly sikeres pénzügyi politikájával és a magyar aranyforint születésével ért véget. Ünnepelt bajnok Ezeket az éveket kell felidéznünk legnagyobb középkori pénzügyi szakértőnk emlékezetével. Nekcsei Dömötörnek hívták, ő találta fel a magyar forintot. Gyér híradásokból kell kikövetkeztetnünk életútját. Hiszen ő a lovagi középkorban nem páncélos vitézek csatáinak hőse, nem is lovagtornák ünnepelt bajnoka, de még asszonyoknak versekben hódoló dalnoka sem volt. Egy több királyt egymás után szolgáló, nagy tapasztalaté közéleti férfi, aki világot látva, áttanulmányozta Éurópa különböző államainak pénzkészítő gyakorlatát, majd az állam vezetőit, a „nagy zászlósurak'’ közt foglalt helyet, mindig olyan ügyekben, amelyeket ma gazdaságiaknak mondanánk. Több ízben volt főkincstárnok (ami a mostani pénzügyminiszternek felel meg), idős korában Róbert Károly főtárnokmestere (ami viszont egy mai gazdasági csúcsminiszter feuádlis megfelelője volt). Az utolsó Árpádok óta több királyt is végigszolgált. Felettébb kedvelte a művészeteket is. Ö készítette — ma úgy mondanók: szponzorálta — a legszebben díszített, Anjou-kori Magyarországon készült kódexet, a róla elnevezett „Nekcsei Bibliá”-t. Mire pénztörténetünkben döntő hatású szakemberként megjelenik, már idős férfi lehetett, nevét úgy említik: „Demetrius senex de Nekche” (Az öreg Dömötör Nekcséről). Nos, amikor hosszas belső küzdelmek után, 1308-ban Róbert Károly, a francia származású, de Itáliából idekerült új király elfoglalja trónját, országigazgató zászlósuraink közt azonnal ott találjuk főtárnokmesterként Nekcsei Dömötört. A feladata óriási, szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar királyok pénze ugyanis az utóbbi két évtizedben annyira értékét vesztette, hogy a dé- náriusokat a hazai piacokon sem akarják elfogadni. A tatárjárás országpusztulása után az újjászervezés, újjáépítés mérhetetlen pénzt igényelt. A királyi hivatalok úgy akarták pótolni a hiányt, hogy évenként bevonták a pénzt, újraöntötték, egyre több rezet vegyítettek az ezüstbe, és értéktelenebb újat adtak azonos névértékben a régi helyett. Ezt a műve- letett nevezték „lucrum cama- rae”-nak (a kincstár hasznának). Mire kihaltak az Árpádok, a pénzük elértéktelenedett. Az árak előbb sokszorosra szöktek, az otthon gyűjtött pénz minden nap kevesebbet ért. Később már el sem fogadták. Aranybányák Ilyen pénzen nem lehetett hadsereget tartani. Holott amikor az új király trónusára ült, az ország nagyrésze a kiskirályokként birtokukon uralkodó feudális nagyuraké volt. Ezeket csak erős haddal lehetne legyőzni. Ehhez és a piacok rendbehozásához jó pénz kellett. A világlátott Dömötör úr felismerte, hogy aranypénzre lenne szükség. A firenzei „florentin”-t tartotta a legértékesebb és legértékállóbb ötvözetnek. Ilyet akart veretni, csak éppen nem volt hozzá aranybányájuk. Az aranybányák Csák Máté nyolc megyére terjedő birodalmában feküdtek. Ahhoz, hogy ezeket visszafoglalják, hadsereg kellett, a hadsereghez aranypénzt. Az eseményekből visz- szakövetkeztethetünk a nagy főtárnokmester leleményességére. A király nevében összehívta az ország püspökeit és érsekeit. Ezeknek ugyanolyan érdeke volt az ország egysége, a királyság ereje, mint a királynak. Dömötör előadta a teendőket, és az aranypénz megteremtéséhez kölcsönkérte az egyházak valamennyi aranytárgyát: szentségtartókat, kelyheket, kereszteket. A főpapoknak azonban nagyon rossz tapasztalataik voltak a királyoknak adott kölcsönökről. Ezért éppen az egyház érdekére hivatkozva megtagadták a kérelem teljesítését. Akkor azután rejtelmes dolgok történtek. A következő hetekben ismeretlen fegyveresek kirabolták az érseki és püspöki székesegyházak kincstárait. Tapintatos betörők voltak, senkit meg nem öltek, csupán raboltak, de alaposan... És nemsokára megjelent az új magyar pénz, az arany florentin. Vagy ahogy hamarosan nevezték: a forint. Ezen már lehetett vásárolni a piacokon, ennek nemzetközi értéke volt. És ezen már olyan erős hadsereget lehetett szervezni, hogy 1312-ben a királyi sereg döntő győzelmet arathatott Csák Máté fölött. Máté úr ugyan haláláig megmaradt kiskirályi hatalmában, de már a király alattvalójaként, és a bányák a királyi kincstárat szolgálták. A történet befejezése pedig az új találkozás az egyházfőkkel. Nekcsei Dömötör megint összehívatta az érsekeket és a püspököket. Nyilván igen bölcs szavakkal kért elnézést tőlük a szokatlan formájú kölcsönért. De szükség volt a kölcsönre. Ezt most készpénzben vissza is fizeti a király, megköszönve, hogy megteremthették a jó pénzt, az első magyar forintot. Valahogy így történhetett. A magyar aranyflorentin pedig egy jó évszázadig egész Európában nagy tekintélyű, értékes pénzt maradt. Egy zászlósúr, aki megállította az inflációt SZENTMIHÁL Yl SZABÓ PÉTER Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt • • Ü nnepélyes tanévnyitó. Hát kérem, kell az ilyesmi, mint a börtönavatás, koszorúzás, a vi- gyázzba állás és a főhajtás. Régebben begyakoroltabb volt az egész, a dobpergéssel, fogadás balról, csapatzászló, piros és kék nyakkendők, pártunk és kormányunk, patronál a munkásőrség és a Belügyminisztérium. Mostanság ez is kicsit tétova, rövidebb, egy-két rettentő vers a tanulás szépségéről, és néhány prózai bejelentés a tatarozásról, és hogy meddig lehet az ebédpénzt befizetni. Az iskolaudvar, ahol régen lépni sem lehetett a sok gyerektől, döbbenetesen üres. Levonult az oly sok gondot okozó demográfiai hullám, már húszas osztálylétszámok is vannak, fogyogat a kis magyar is szépen, nem lesz bu- szoztatás, nem lesz tülekedés a középiskolák kapuja előtt sem. A vörösesszőke, brünhildás énektanárnő a mikrofonhoz lép. — Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt! — mondja s visszafordult a tucatnyi énekkaroshoz. Bizonytalanul felzendül a cérnahangdalárda, az énektanárnő hangja hősiesen szárnyal, majd porba hull. Senki sem énekli a Himnuszt vele a szülők és a diákok közül. Mindenki zavartan maga elé mered, mint amikor egy idegen nép himnuszának elhangzásakor fel kell állni, de nem tudjuk, miről szól, és meddig fog tartani. A tanárok sem énekelnek. Valami lelki görcs ez. Kodály népe. Az együtt éneklés öröme, méltósága. Nem. A jelenlevők rös- tellkednének felemelni a hangjukat. Az olyan félreérthető lenne. Romantikus, naiv, gyermeteg. Ciki. Ha a többiek elkezdenék, akkor talán... De így, tíz-húsz méternyire az énektanárnőtől, akinek végül is ez a dolga, ő találta ki az egészet, miért nem lemezről játsszák. Hallgatni már jól megtanultunk, lazán vi- gyázzba állunk, a hátrébb társalgók csak a Himnusz felénél hagyják abba, a cigarettázók diszkréten tartják a füstrudacskát, ilyenkor nem illik beleszívni. Mindenkinek más jár az eszében, látszik a zavart, fáradt, közönyös arcokon. Vállaljuk ezt az egy, közös szerepet: a jelenlétet, de semmi többet. Erre a rövid időre, amíg együtt vagyunk, nincs értelme, hogy deklaráljuk: magyarok vagyunk. Az arcok kifürkészhetetlen álarcokká válnak, mindenki a híg levegő egy pontjára bámul, ilyen pókerarccal hallgattuk nem is olyan régen a szovjet himnuszt és az Internacionálét. Néha, a fürdőkádban azon kapom magam, hogy dúdolni kezdem valamelyiket, ódon slágerek dallamai közé iktatva őket, nem hinném, hogy nosztalgiából, inkább szó szerint: felszabadultan. Pá, kis aranyom, pá, és Fel, vörösök, proletárok. És rock my soul in the bosom of Abraham, és Csak egy nap a világ, és Megáll az idő. Sok-sok ezer dallam tolakszik bennünk, de csak egyetlen egy igazán közös ezen a kicsik e földdarabon: a Himnusz. És ezt a közös, szent dalunkat sem akarjuk, merjük, tudjuk közösen énekelni. Régebben a Himnuszt és a Szózatot elénekelni — nos, az lehetett forradalmi tett is. Tiszta, szeplőtelen két ének, akár a Boldogasszony anyánk, s mégis volt bennük valami tilalmas az egyre csak épülő szocializmusban. Valami nacionalista csökevény, mely eltűnik majd a templomokkal együtt. Mindenhol szép, nagy, csupa beton és üveg kultúrházak lesznek, párt- és tanácsházak, gondolták akkoriban, s a falvak népe is vidám betonketrecekből élvezi majd a tökéletesen gépesített mezőgazdaság látványát. Könnyű most ezen élcemagyart...” — maga a klerikális reakció, boldogok az újabb nemzedékek, melyek meg sem értik, mit jelent e két szó. Boldogok? Kétlem. Bennünket, idősebbeket is megvisel a váltás és a válság, pedig mi vártuk és akartuk a változást, de ők, a fiatalok az átmenetből csak a hiányt érzékelik. Úttörők már, cserkészek még nincsenek ezen az ünnepélyes tanévnyitón. A hatalmas, sivár lakótelep vonzáskörében létező iskola kicsiben tükrözi az egész magyar társadalmat. Kivár. Nem lihegi túl a dolgokat. Míg eddig november hetedikének méltó megünneplésére buzdított, most október huszonhamadika kerületi emlékhelyeinek felderítésére sarkallja a kisdiákokat. Gondolom, sikerül ugyanolyan látszateredményeket felmutatni az ellen-veteránok felkutatásában is. Azt hiszem, ez a néma Himnusz valamilyen módon az utóbbi két esztendő politika-mérgezési tünete is. A szabadság szegénységgel párosulva hozta-hozhatta létre a demokráciát, mely ott folytatja, ahol 1948 táján abbahagyta. Régi csontokon rágódunk, régi, jogos sérelmeket hánytorgatunk fel egymásnak, s legalább tíz-tizenöt évbe telik, amíg a dolgok természetes rendje szerint a közelmúlt megemésztődik, a sebek begyógyulnak, vagy.... a sebek hordozói átköltöznek a túlvilágra. Ezt a mostani helyzetet sokan az 1867-es kiegyezés analógiájának tekintik, s aligha tudjuk, akkortájt mi rejtőzködött az emberi lelkekben, a Bach-huszárokéban, a szabadságharc túlélőiben, s a viharokból kimaradt, de a két malom közt őrlődő tömegekben. Vajon énekelték-e, s milyen szívvel a Himnuszt 1870 körül? Egy dolog bizonyosnak tetszik. A történelem különös kegyelméből Magyarország ismét függetlenné válhatott, egy világhatalom csizmatalpa hátralépett róla, s az ország itt maradt betegen, ájultan, tétován, s testét azonnal ellepték a férgek, rágcsálók. Gyakran ugynazok, akik a csizma talpa alatt is kiválóan működtek. Mégis: nem tudunk igazán örülni az ünnepi harangszónak, menekültek sokasága szökik át hozzánk nap nap után, háborúk dúlnak határainkon túl, és újabb háborúk szele érződik, Éurópa pedig, melyhez néha oly komikusán fohászkodunk és vágyódunk, tehetetlen és gyanakvó, ahogyan mindig is az volt Magyarország esetében. Amerika magatartását pedig jól jellemzi a nemrég megjelent karikatúra, ahol egy amerikai diplomata nagyítóval nézi a bel- háború pusztította Jugoszláviát, s megkérdi: „Van itt olaj?” Mert ha nincs olaj, nyugodtan irtsák csak egymást: Amerikának nem fűződik érdeke a beavatkozáshoz. Sőt: minél később egyesül Európa egésze annál biztosabb pozíciója a világelsőségben. fgy hát megint „egyedül vagyunk”? Nem, nem erről van szó. Önsajnálattal nem érünk semmit. Ez a földgolyó már túlságosan is be van hálózva a telekommunikáció minden lehetséges formájával: mindenki függ mindenkitől. Ha mi elbukunk a sírba, „hol nemzet süllyed el”, a minket körül vevő népek is belehullanak. Igaz, ez csekély vigasz. T íz év múlva, kéteze- regyben, visszatérek erre a témára, ha még élek, s ha még lesz Föld, Európa, Magyarország. Elmegyek valamelyik unokám évnyitójára, és hallom majd az akkori énektanárnő felszólítását: „Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt! Lehet, hogy egyedül én fogom énekelni. De nagyon remélem, hogy együtt csendül fel a szent nemzeti imádság. Sok gyerek lesz ott, vidám, magabiztos és bizakodó szülők, jól fizetett tanárok. Mi, magyarok. lodni, igaz. „Isten, áldd meg a Horváth János alkotása
