Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-27 / 22. szám

1992. január 27., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Képzés német segítséggel LENGYELTÓTI HÉTKÖZNAPOK A Német Kézműipari Szövetség segítségével remény van arra, hogy a magyar iparosképzés színvonala hamarosan érez­hetően javuljon — hangzott el az Ipartestületek Országos Szö­vetségének (IPOSZ) sajtótájékoztatóján, amelyet az IPOSZ és a Német Központi Kézműipari Szövetség vezetői közösen tartot­tak. Elmondták: három éves, már tavaly megkezdett oktatási prog­ram keretében összesen 8,4 millió márkás támogatással járul­nak hozzá a német partnerek a magyarországi szakmunkás- képzés, illetőleg a mestervizsgáztatás intézményének moderni­zálásához. Elengedhetetlennek ítélik, hogy a régen végzett mesterek és szakemberek továbbképzésen vegyenek részt. Az oktatási program keretében már tavaly több mint százan vettek részt — tíz különböző szakmából — valamilyen tovább­képzésben, mégpedig Németországban. A szakemberek oktatása mellett a német partner 13 külön­böző szakmában tankönyvkoncepciót is készített, sőt ezeket magyarra is fordíttatta. Az expedíció Mint autodidakta termé­szetbúvár és szarmatológus, sokat járkálok erre, arra. Sok mindent hallok, sok mindent észreveszek... Például a múlt hónapban én vettem észre először Gargyay Egon kisnyugdíjast, aki eddig még nem tűnt föl senkinek. Aztán nevemhez fűződik a Kapos átúszása, és néhány impul- zív fekete lyuk felfedezése a bőrömön... De pár hét múlva elindulok életem első, igazi, nagy expedíciójára; a Cu­korgyári Ülepítőhöz... Ez a térképen savany- kás-zölddel besatírozott terü­let még ma is fehér foltja a tudománynak. Bár évszáza­dok óta folynak próbálkozá­sok, eddig még senkinek sem sikerült átvergődnie rajta. Igaz ugyan, hogy Anonymus Gestája megem­líti egy helyen, hogy: „Isme­retlen eredetű nomád por- tyázók fésülték át a mély ár­kokkal, konzervdoboz-csap­dákkal tarkított terepet." De azóta sem sikerült kideríteni, hogy a szövegben szereplő egyének hun vannak... Talán felfalták őket a kiéhezett gu­miabroncsok, vagy egytől egyig megfulladtak abban az iszonyú bűzben, amelyről már a Képes Krónika is kép­telen történeteket mesél: „A láp közepéből sűrű felhő emelkedik az égnek, mint egy irdatlan harapófogó... A környező növényekre apró hólyagok nőnek, majd kifa­kadnak és a törékeny szára­kat khaki-színű anyag önti el... Körös-környül dühöng a bűz, a lápi láz; még a szent- jakabi apátság kutyája is megbetegedett...” Hiába ha­lad hétmérföldet-lépő bakan­csaival a történelem és a technika, ember még nem került ki onnan — élve... Mert előfordultak bátor kutatók, akik — egy szolid vasgyűjtés reményében — bemerész­kedtek a telepre. Ezeket az­tán más — szintén bátor — kutatók találtak meg... kinek a fél karja, kinek a bal lába, kinek a télikabátja hiányzott. Volt olyan is, akivel egy le­nyelt műanyag flakon vég­zett... És én — néhány kiló- nyi motyóval és egy hasz­nálhatatlan gázpalackkal — mégis elindulok, hogy meg­kíséreljem a lehetetlent, és jelet hagyjak a jövőnek. Utamon elkísér világvevő no­teszem, amibe fontosnak vélt észrevételeimet jegyzem fel, hogy beszámolhassak az illetékeseknek. Meggyőző­désem, hogy utam végére érek, de a biztonság kedvé­ért elkészíttettem végrende­letemet. Ebben — a mintegy hetvenoldalas értekezésben — fiamra hagyom így élt Mohr Talabér című könyve­met, lányomra pedig vasalat- lan zsebkendőmet, amelyet még akkor gyűrtem össze, mikor drága feleségem elha­gyott... De félre a szentimen- talizmussal! Olyan külde­tésre vállalkoztam, amely nem tűri a lélek csélcsap áradozását. Ehhez a vállal­kozáshoz kemény szív kell, vasakarat, összezárt, konok ajak. Bízom abban, hogy a világ összekulcsolt kézzel szorít nekem, és lelkes imája átsegít a nehézségeken... Gerencsér Zsolt Változatok a változásra Vannak itt nagylelkű emberek is — Aggodalom és bizalom — Vendégváró háziasszonyok A hétköznapi koraesti órán zsúfolásig tele volt még a len­gyeltóti művelődési házban a gyermekkönyvtár. Résnyire nyitva az ajtót meghökken az ember, mert nem nyüzsgő ne­bulókat, hanem pergő be­szédű meglett embereket lát az aprók olvasóasztalainál. A helybeli nyugdíjas egyesület — mert nagy számú tagsága okán nem klubbá, hanem egyesületté terebélyesedett a közösség — ugyancsak ter­met betöltő vezetősége ülése­zik. o A nagyteremben az alkalmi „turkáló” szedi össze holmijait. A bútorvásár, a karácsonyi ajándékvásár jó előjelnek bi­zonyult, szívesen keresik fel a lengyeltótiak vásárlóként is a házat olyan árukért, amelye­kért máskor utazni kellett. Azért a könyvtárosok sem panaszkodhatnak, mert a há­romezer-háromszáz főt alig meghaladó település lakóiból négyszáz felnőtt és több mint négyszáz gyermekolvasójuk is van. Hogy változtak-e az ol­vasási „szokások”? Ugrássze­rűen megnőtt az „étvágy” a fo­lyóiratokra, a heti- és napila­pokra. Sokkal kevesebb pénz jut ezekre előfizetőként, az igény pedig megvan. A friss számok nyilván csak helyben olvashatók, ám gyakran köl­csönzik a bekötött korábbi év­folyamokat. A művelődési ház és könyvtár egyébként szer­kesztőségi műhely is. A len­gyeltóti és környékbeli önkor­mányzatok alapítványt hoztak létre és dr. Tóth Zoltán felelős szerkesztő „jegyzésével”, az intézmény dolgozóinak lelkes közreműködésével itt szer­kesztik a havonta megjelenő Lengyeltóti és környéke című lapot. Örömmel mutatják, hogy ez a lap a településtörté­netnek is fóruma. Dr.Tóth Sándor fogorvos — többek között — itt teszi közzé kuta­tásainak eredményeit. A Buzsákról átjáró kerami­kusművész, Verseghy Ferenc szakkört vezet a gyermekek­nek, a nyolc osztályt nem vég­zett felnőttek — döntő többsé­gében cigányok — számára tanfolyamot indítottak a kör igen szép számú résztvevői­vel, noha önköltséges volt. Mégis fizettek a bizonyítvány megszerzéséért, nem kis mo­tiváló ebben, hogy ez a jogo­sítvány megszerzésének is alapfeltétele. Az intézmény­hez tartozik a sportcsarnok, amely Lengyeltótiban koránt­sem csak az iskolai testneve­lés céljait szolgálja, sőt nem is csupán a felnőtt sportegyesü­leteké, hanem esténként — noha az igénybevételért ugyancsak fizetni kell —, so­kan keresik fel látványos iz­galmas alkalmi asztalitenisz­párbajokra... © Lehetne sorolni még azokat a mindennapi, akár „aprónak” is mondható tevékenységfor­mákat, amelyek látszólag nem nagy ügyek, de amelyekre Németh Márta intézményve­zető és munkatársai gondot fordítanak. Ám mégis úgy summázzák: nincs ebben semmi rendkívüli. Az alapmű­ködés feltételeit az önkor­mányzat biztosítja, a kiegé­szítő pénzeket, „eseti” bevéte­leket pedig feléli a ház. Mégis az ilyen házakra mondhatjuk joggal, hogy nyi­tottak. A lengyeltóti is azzá le­hetett, miután hosszú évek ál­datlan elhanyagoltsága után „lakhatóvá” tették. így most le­csapódhatnak itt a település gondjai, örömei, változásai is; az aggodalom és a bizalom egyaránt. Mert sokasodik a munkanélküliség, rosszabb a közbiztonság, ugyanakkor ta­lálkozni lehet a talpraállás példázataival, reményteli vál­lalkozásokkal is. Gondolnánk ez utóbbiak „privát” dolgok — mi közük a közművelődéshez? Nos ami­kor az intézmény legutóbb sport- és játékdélelőttöt szer­vezett, gondolt egyet két tehe­tős helyi gazda és a ver­senyző, futkosó apróságokat friss tejjel, forró kakaóval ven­dégelte meg. A két gazda, Kőhegyi György és Fehérvári György önzetlenségének egyébként előzménye is van. Amikor Farkaslakáról fogadott a falu vendéggyerekeket, nemcsak jó szóval, de a házi­asszonyok a legfinomabb sü­teményeikkel is várták őket. © Nagy szavak és teoretikus eszmefuttatások nélkül azt ta­pogatja ki türelmes kézzel az Esti pingpongpárbaj a sportcsarnokban (Fotó: Kovács Tibor) intézmény gárdája, hogy mire van „Tótiban” szükség. Ezért indítják hamarosan a háziasz- szonyképzést amely több lesz mint egyszerű sütő-főző tanfo­lyam. Részben a család igé­nyeiből, részben a munka nél­kül maradt nők gondjaiból ki­indulva úgy tervezik, hogy en­nek a háziasszonyképzésnek össze kellene találkoznia Lengyeltótiban a falusi turiz­mus manapság már sokat em­legetett, de szárba még alig-alig szökkent hajtásaival. Mint elmondták, vannak olyan családok, akiknek van már ebbéli tapasztalata, sőt olyan háziasszony is van, aki kinyitja portáját a szerveződő csoport előtt és saját konyhájában, szobáiban mutatja be, mit le­het és érdemes tenni. A lengyeltóti hétköznapok tehát nem idilliek, de törek- vőek. Az örökös pénzhiányra való — gyakran jogos — hi­vatkozás ellenében ezek az apró „nyitások” azok, amelyek által az úgynevezett „kultúr- ház” és könyvtár a falu életé­nek, nyilvánosságának fóru­mává válik. T. T. J. DEROGY —H. CARMEL Szupertitkos Izrael A damaszkuszi 33-60-68-as nem válaszol 7 Párizs a következő esztendőben tiszte- • letben tartja az iraki nagykövetség három gyilko­sának diplomáciai mentessé­gét, noha azok kis híján meg­tizedelték a párizsi rendőrsé­get és megöltek egy felügye­lőt. Ez a lazaság azonban egyáltalán nem bizonyul kifi­zetődőnek. Mi több: Francia- ország a 80-as évektől kezdve a gyűlölet Libanonból impor­tált stratégiája egyik kedvelt célpontja lett. 1980 őszén fel­robbant egy robbanóanyaggal megrakott motorbicikli a Co- pernic utcai zsinagóga előtt (4 halott), s ez döbbenettel töl­tötte el a francia közvéle­ményt. Noha csak előjátéka a baloldal hatalomra jutását kö­vető fekete évnek, illetve az 1986-ban a jobboldal vissza­térését kísérő, közel-keleti eredetű kettős merénylethul­lámnak: 13 halott és 135 se­besült — olyan sorozat, ami­lyenre nem volt példa az algé­A zsidó állam titkos diplomáciájá­nak kulisszatitkait tárja fel a fran­cia-izraeli szerzőpáros. Részleteket közlünk az Akadémiai Kiadónál meg­jelent könyvből. riai háború óta! E „haditettek” mögött kirajzolódnak azok a klánok, amelyek osztoztak dr. Haddad örökségén. Az élükön Szalem Abu-Szalem, aki 1979-ben eltünteti a Kis Lulut, s egyedüli irányítója lesz azoknak a kapcsolatoknak, amelyeket Carlos létesített a külföldi csoportokkal, s ő tartja fenn a kapcsolatot Mischa Wolf keletnémet titkosszolgá­latával. Szalem szervezte meg a merényletet a párizsi Copernic utcában, s a cseh eredetű robbanóanyagot a dél-jemeni nagykövetség ré­vén kapta kézhez. Különben ez utóbbi ország lesz a szovjet katonai hírszerzés (GRU) által ellenőrzött nemzetközi felfor­gató tevékenység gócpontja, s ide is menekült Szalem, mi­után kicsúszott a feleségét 1982 júniusában, Szaidában letartóztató izraeliek keze kö­zül. Tüstént befagyasztja szervezetének tevékenységét mindaddig, amíg felesége ki nem szabadul az izraeli-liba­noni háborúnak 1983 novem­berében véget vető fogoly­csere alkalmával. Egy másik félelmetes klánvezér szintén aláveti magát a felesége pa­rancsának, s ez az asszony megtagadja kegyeit a férjétől, amíg az nem éri el — mint ké­sőbb látjuk — Kuvaitban be­börtönzött bátyjának kiszaba­dítását. Imád Mugnijehről van szó, a libanoni Hezbollah fő mozgatójáról — ő a felelős az 1983. október 23-án a bejrúti amerikai és francia állások el­leni öngyilkos merényletekért, a Libanonban végrehajtott nyugati túszszedésekért, va­lamint a TWA légitársaság egyik Boeing gépének az elté­rítéséért. Ez a véreskezű em­ber, aki 1950-ben született Dél-Libanonban s kapcsolatok fűzik a PFSZ egyes katonai vezetőihez, az utasításokat egy teheráni operatív központ­tól kapja, Irán damaszkuszi nagykövetének a közvetítésé­vel. Mugnijeh a maga Antigo­néjának befolyására s annak követeléseihez alkalmaz: kodva igyekszik meghiúsítani azt a „fegyvereket a túszokért” üzletet, amelyet Reagan kör­nyezete próbál nyélbe ütni Teheránnal, az izraeliek titkos közreműködésével. Rakétákat is leszállítanak Iránnak, hogy tarthassa magát Irakkal szemben, de az amerikai tú­szok zöme nem szabadul ki, és William Buckley, a CIA bej­rúti rezidense sem, akinek az elrablását maga Mugnijeh szervezte meg. Kuvait pedig az amerikai nyomás ellenére sem hajlandó szabadon bo­csátani Mugnijeh sógorát és a Dava terrorista csoportjának általa beszervezett 16 tagját, amelynek ő a fegyvermestere. A kuvaitiak úgy vélik, hogy ha engednek a zsarolásnak, az­zal csak bátorítják a merényle­teknek és a megtorlásokkal való zsarolásnak ördögi körét. A francia hatóságok szabad kezet engednek a Hezbollah küldöttjének, hogy kifejthesse tevékenységét az iszlám fun­damentalizmusra fogékony li­banoni menekültek körében. Philippe Madelin, a TFI te­levíziós adó egyik vezető ri­portere azóta fényt derített arra, hogy Imád Fajez Mugni- jez 1985. november 10-én ér­kezik Párizsba egy bejrúti já­rattal, és az útlevelét kezelő rendőröknek átadja a 623 298-as számú útiokmányt, amelyről^ azok tudják, hogy hamis. Éppen az előző nap kaptak az amerikai nagykö­vetségről egy nyomozati érte­sítést erről a személyről, aki közvetlenül felelős az ameri­kai és francia katonai létesít­mények elleni merényletekért és a túszok fogva tartásáért. A külügyminisztérium a belügy révén utasítást adott, hogy fényképezzék le az utazót Ro- issyben, tartsák szemmel egészen november 16-i távo­zásáig, de semmiképpen se igazoltassák. Philippe Madelin felteszi a kérdést: „Vajon miért jött Párizsba az az ember, akiben a Hezbollah katonai vezetőjét vélik felfedezni? Mi­ért hagyták, hogy hat napon át nyugodtan sétálgasson? Aligha pusztán azért, hogy a diákok körében tett látogatá­sai révén kapcsolatokat te­remtsen Párizsban...” (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom