Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. január 25., szombat Miért éppen tangó? „Szeretlek, József Attila!” A somogyi mesélő Fekete Istvánra emlékezünk Sín. Vasúti. Életen áthaladó. Életet meghaladó. A lélek halandó. Törékeny lelkű Isten-kereső. Az üvegen megtörik a fény, mint vasúti sínpáron az élet. Szilaj fémhordók dudognak, dongának, az elhaló lét a múzsa — mert József Attila élt, s ebbe sokan belehaltak már. Katona József Színház, Budapest. A tolókocsis fiút — fél órája láttam, mikor barátai áttolták a Ferenciek terén — a színpad közvetlen közelébe ültetik. Majdhogynem egy vonalba a nézőtérben végződő vasúti sínnel. Várok. Nagyon sokat várok Földes László (Hobo) Légy ostoba! című József Attila-estjé- től, talán a rendező, Jordán Tamás okán; Amit szívedbe rejtesz... című előadásából tökéletes egylényegűség világ- lőtt az Istent-kereső, nagyszerű ember, József Attila iránt. S most a Merlin Színház „varázslója” Hobo mesterévé lett. Ez pedig valami nagyon komoly dolog, szeretném hát, tiszta szívvel, ha a tanítvány sikerrel „hajózna be” a holt költő világába. És a hajó ment. Az ében színfalak mélán emelkedtek a játéktéren veszélyérzetet keltő hatalmas üvegtáblák, rozsda-ette fémhordók fölé. (Díszlet: Antal Csaba). Természetes a kérdés: meg tudja-e idézni a költemények által Hobo — József Attilát, és ha igen, képes lesz-e a megidézett költőt kisugározni a térben? Merthogy ez színház. És ehhez — főként a vers intimitása végett — elengedhetetlen meglelni a műfajt. Megoldás csak egy van, úgy, hogy: hibázni tilos! Nos, bár magyarázatom arra, miért tetszett a Földes-est sok akad, a végkicsengés sajnos mégsem éri el a tökélyt: s ez Hobo előadói korlátáiból fakad — igaz: még így is kellemesen csalódtam prózai tehetségében —, e hiányosságai folytán néhol kívül rekedtem, a katartikus élmény elmaradt, amikor szükség lett volna rá. Mindazonáltal mégis örültem Hobo interpretációjának. Örültem, mert amit láttam és hallottam, őszinte volt és tiszta. („Szeretlek József Attila!” — idézem Hobo prózai szakban megejtett vallomását.) És én szerettem ott ülni, akkor, a Katona József Színház negyedik sorában, csüngve minden egyes szón. Érezve a építkezés fontosságát, miként fejlődik az élet, miként vergődik Hoboban a József Attila-lélek: „Nem emel föl már senki sem,/ belenehezültem a sárba./ Fogadj fiadnak, istenem,/ hogy ne legyek kegyetlen árva. ” És a színpad elindul. Forog, körbe-körbe, a stabilitás elillan, és sajog az élet fájdalma, Hobo kalapács által tör-zúz össze egy üvegtömböt, és megbillen az agy, mert hol az értelem? („Isten halott, és halott is marad” — így Nietzsche erről alkotott véleménye, és eszembe jut az is, hogy „a megfeszített Isten a Föld ragja a világegyetemben” — de ez már Hamvasban talált íróra.) Igaz. így. Ahogy. Van! Különben meg Mártha István zenéje hallik Földes László József Attila estjén. És nem érzem zavarónak az ironikus hangvételt, amikor pedig Mártha — mint közreműködő — a fémhordókat veszi ütleg alá, egyenesen élvezem a muzsikát, csakúgy a tangót, a dögö- set-szívfacsarót: „Légy ostoba! Ne félj: a szép szabadság/ csak ostobaság. ” A Földes László-Mártha István-est — bár nem hagyta ki a „vasút-effektusokat” — nem ezzel ért véget, és ez fontos. Fontos, hogy megérthessük, miért éppen ezekben a régiókban tettünk órás utazást? És miért éppen tangó? Balassa Tamás „Hát megy-e még a göllei bocskor Attala felé?"— kérdezték hajdan az e vidékiek a göllei emberektől. Fekete Istvánnak még a debreceni akadémia igazatója is feltette ezt a kérdést. A bocskor elvándorolt Gölléből, s Fekete Istvánt is messzire repítette a sorsa és pályája, de mindvégig megőrizte szívében a somogyi községet, ahol 1900. január 25-én született szinte a XX. századdal egyidőben. A közismert írót, a természet, az állatok titkainak bölcs ismerőjét nagyra becsüljük, regényeinek hőseivel már gyermekkorunkban megismerkedünk. Opusainak témái gyakran a gyermekkori élményvilágból és a feledésbe merült falusi életből fakadtak. Fülemben cseng önéletrajzi regényének egyik gondolata, amely hűen tükrözi mindazt, ami Somogyhoz és Gölléhez kötötte az írót: „Gyónás ez a könyv, emlékeim feltisztult szere- tete, és szeretete szülőföldemnék, minden emberének, akik emlékeimben, amíg én élek, vagy még azon túl is — írásaimban is — „örökké" élnek. ” Művei révén az olvasók már úgy ismerik Somogyországot, mintha maguk is itt töltötték volna a gyermekkorukat. A somogyi táj kimeríthetetlen kincsesbányát és élményforrást jelentett az író számára. Fekete István kalauzolásával az ország más vidékein élő olvasók is bejárták képzeletben a Dunántúlt, és megismerkedtek a Kis-Balaton élővilágával. Nem véletlenül, hiszen a gazdag írói képzelőerő szakmai tudással párosult: az író képzett mezőgazdász és természetbúvár volt. „Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat" — vallotta önmagáról a Ballagó időben. Nemcsak az író lelt otthonra a natúrában, hanem bennünket is arra késztet az írás művészetének eszközeivel, hogy rohanó életünkben felismerjük a természet apró csodáit, a „valóság múlhatatlan, kemény ragyogását”. Fekete István új színfoltot hozott a magyar prózairodalomba. Regényeinek tiszta világa képes az embert újra természetközeibe hozni, és művészi erővel képes visszajuttatni abba a körforgásba, amelynek része minden élőlény. Páratlanul gazdag szókinccsel megírt, lírai ihletésű műveiben életre kel és beszédbe kezd a némának vélt világ. Fekete István művészete tehát abban nagy, hogy azt meséli el nekünk a természet varázslatos hatalmáról, amelyet oly nehéz szavakba foglalni. Megszólal az erdő, a mező, a nádas, a berek; emberi módon érez és gondolkodik az állatvilág (Kele, Hú, Csí, Vük, Lutra, Bogáncs), mindazok az állathősök, amelyekről olvashatunk, ha fellapozzuk a róluk szóló regényeket. Emberalakjai pedig egyszerű, dolgos kocsisok, pásztorok, béresek, zsellérek, harangozok, továbbá gyerekek, akik megbonthatatlan egységben élnek a természettel, amelybe valamennyien beletartoznak. Az író népszerűségét fokozták a regényeiből Az utolsó felvétel az íróról készült filmfeldolgozások is. Ki ne emlékezne a Tüskevár című tévéfilmsorozatra, amelyet Fejér Tamás rendezett. A gyerekek kedvenc figuráját, Vukot pedig Dargay Attila vitte rajzfilmre. A koppányi aga testamentuma című regényéből — amellyel 1937-ben első díjat nyert a Gárdonyi történelmi regénypályázaton — Zsurzs Éva forgatott filmet. Néhány évvel ezelőtt Lutra történetét Hárs Mihály filmrendező álmodta celluloidszalagra. Manapság is gyakran találkozunk az író nevével, sok minden őrzi és idézi az emlékét: utcákat, iskolákat, egyesületeket neveztek el róla. Ajkán múzeumot és szoborparkot létesítettek; Göllében pedig emlékházat rendeztek be a falu híres szülöttjének adózva. A somogyi mesélőről szóló emlékezést Magyar Ferenc gondolatával zárom, amely tömören összefoglalja Fekete István művészetének sajátosságait: „Az író annyi optimizmussal, az élő beszédnek, a mélyhúrú lírának oly édes zengésével beszéli el mondanivalóját, olyan egyszerűséggel és tisztasággal, ami csak a legmaradandóbb elbeszélő irodalomnak, a mesének a tulajdona. ” Banda Zoltán MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL Gondolom: a cím elég meghökkentő. No, nem azért, mert olyan erdeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tőlem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy magyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmiképpen sem úgy, mint annak idején Krúdy Gyula. A magyar író, ma, legföljebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefekötő vagy a gödény (vagy leginkább úgy,' mint a kefekötőgödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hasonlatossá válni a kefekötőgödényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.) Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt jelenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: kivételes pillanatok. Előtte a Rákóczi úton capla- tott; egyik kezében (egy kisbő- röndben) háromkötetnyi kézirat, a másikban (egy nejlon- szatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet. Az írón ballonkabát, kezében barna kalap; mert reggel, amikor nekivágott a város dzsungelének, hogy kézirataival házaljon, még hideg, őszies idő volt. Délre fülledt meleg lett, és a kalapot már nem tűri a fején. (Látni fogjuk: ez milyen bonyodalmakat okoz.) Arra lett figyelmes, hogy cammog céltalanul, kezében a kölöncök, melege van és éhes. Éppen egy ételeket-ita- lokat árusító bódé előtt haladt el, megállt, nézte a választékot: hot-dog, hamburger, pizza; kóla, málna, orange, kávé. A pizza mellett döntött, kávét és kólát kért hozzá. Az italokat műanyag poharakban lökte elé az elárusító a ragacsos, morzsás pultra. Aztán az előregyártott pizzatésztát betolta a grillsütőbe, pillanatok alatt ráolvadt a sajt, aztán ketchupöt buggyantott az egész kerek eledel közepére, szalvétára rakta és kinyújtotta a kis- ablakon. Csörgött róla a vörös szirup, csimbókokban fityegett a szélén a megolvadt sajt. Az író állt és tanácstalanul nézte. A pizzát tartó tenyér néhány centit ingerülten előre lendült. Az író igyekezett átvenni az ételt, de egyszerűen képtelen volt rá: a bőrönd, a nejlon- zacskó, a kalap..., meg a ketchup alvadt vérre emlékeztető állaga... — Tányér, evőeszköz nincs? — kérdezte, cseppet sem azért, mert feltételezte, hogy van, csak, hogy az időt húzza: hátha valami az eszébe jut. — Nincs — felelte a büfés tömören. Az író megpróbálta elhelyezni csomagjait a pulton: keresett egy viszonylag tiszta részt, arra tette a bőröndjét, a bőröndjére a nejlonzacskót a könyvekkel, és a nejlonzacskóra a kalapját. Aztán tétován kinyújtotta szabaddá vált tenyerét a pizza után. Az elárusító ráhelyezte és mindezért hetvenhat forintot kért. De az igazi nehézségek csak ezután következtek. Ha már a kezében volt, ha már kifizette, ha már éhes: meg kell ennie a pizzát, bár eddig a pizzáról egészen más elképzelései voltak; meg kellett ennie valamiféle veleszületett, jelen szituációban teljesen érvényét vesztett etikett szabályának betartása végett is, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Mindenesetre: megitta a kávét (az viszonylag könnyen ment, bár a műanyag poharakat igencsak utálta), hátha az kissé felfrissíti az agyát, és leleményesebbé válik. Ballonkabátjának és zakójának az ujját hátrébb csúsztatta, nehogy a paradicsomszirup rácsorogjon a ruhájára; kissé előrehajolt, enyhe terpeszállásban, és nagy elszánás- sal beleharapott a pizzába. Rendkívüli koncetrációt igényelt a produkció, hogy az egyre kisebb és formátlanabb eledelbe a legveszélytelenebb _ helyen harapjon bele, hogyan ’ távolítsa el a szalvétáról a hozzáragadt tésztafoszlányokat. Néha kortyolt a kólából, hogy időt nyerjen, hogy felkészüljön a következő rohamra. De a legnagyobb körültekintés és figyelem-összpontosítás ellenére megtörtént a baj: egyik könyökével hozzáért a kalapjához, és az leesett a szutykos aszfaltra. Érezte, hogy a tarkójánál lassan izzadni kezd. A helyzet szinte megoldhatatlannak látszott. Végül, valami különleges artistamutatványhoz hasonló mozdulattal sikerült felcsippenteni a kalapot (annak megtisztítása külön attrakció lesz), miközben másik karját magasan az ég felé lökve tartotta maradék pizzáját... Aztán eltűntek az utolsó falatok is, kiürült a műanyag pohár, amit (a ragacsos szalvétával együtt) a közeli szeméttartóba ejtett; kezét, száját megtörölte néhány papírzsebkendővel, és haladt tovább, azzal a vágyálommal, hogy valami kutat vagy vízcsapot talál és megtisztogathatja kalapját. Csernák Árpád MÉHES KÁROLY Gyermekimádság Én istenem én beléd lépek kösz íved szentélyébe egy kis darab rőt hús világít körben az imák fekete kazlai az oszlop tövében szaiamander faragva feszült hogy elszaladna mit nem beszélek verném kövébe fejem Én istenem szemeid rajtam függenek szinte fázom izzadtan berohantam hozzád elbújni (nem úgy!) az üres gyóntatószékben lebbenteni súlyos veres kárpitot itt kuksolok nem találnak körmömmel vakarászok milyen nagy vagy te hogy kitaláltad a fa erezetét! Én istenem hajnalok hajnalán e jeges labirintuson átbotorkálni (halott ember ereiben az utolsó vérlökés) hogy ott érjen a napfelkelte lássam akadémista arcod fölpirulni de ősz van ma nincs nap feketén bámulsz árnykép Én istenem ha mindent elhinnék ki is pukkadna a lelkem (tán jobb fűszál lenne belőlem) a Dürer önarcképét akasztottam a falra ő hasonlít reád de mégis csak ember
