Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. január 25., szombat A mester szigorú embersége — Az egész szakmunkásképzés a szemem előtt zajlott. Belém ivódott az iskolai szemlélet és elmondhatom: ez nem szakmunkásképzés. Most próbálnak valamit változtatni és ilyen jelzővel felruházni, hogy vállalkozóbarát, vállalkozó... Pedig akiben nincs ilyen kvalitás, az ebben a játszmában sohasem lesz játékos. Ili Gyula megyeszerte ismert, jónevű kisiparos. Az asztalosmester az államosítást követően is megmaradt magániparosnak. Igaz a gyökerek mélyen eredtek, hiszen már a nagyapja, III Lajos is asztalosmester volt. A munka tisztessége — Én a műhelyben nőttem fel — mondja. — Minden porcikámba beleivódott a fa és a szerszámok szeretete. Apám, aki ugyancsak ezt a mesterséget űzte, igen szigorúan nevelt. Mindenkinél többet és jobban kellett dolgoznom ahhoz, hogy elismerje a munkámat. A Lingel bútorgyárban kezdtem; és aki egy kicsit is járatos ebben a szakmában , az tudja, hogy a Lingel név márka volt. 1946-48-ban Újpestre költöztünk. Budapest romokban állt és mi óriási lendülettel kapcsolódtunk be a romeltakarításba, az újjáépítésbe. Újpest köztudottan munkáskerület volt és én szerettem ezt a miliőt, hiszen apám is kétkezi munkásember volt, s a mi műhelyünkben mindig nagyon jól érezték magukat az emberek. Ébben, a baloldali szellemiséget magában hordozó környezetben nevelkedtem. Tudtam azt is, hogy apám a régi rendszert nem szerette. Nem szerette, mert a Horthy-érában és a fasizmusban meghurcolták, majd államosították, pedig nem tartozott abba a kategóriába: csupán 1-2 munkással dolgozott a műhelyben. 1951-52-ben, pár évvel az érettségi után, már én sem voltam olyan gyerek, hogy ne lássam, milyen csúnya a világ. Megértem azt is, hogy az államosított gyárban a Mi- halovics-féle gyalugépen és az lll-féle csiszológépen dolgoztunk. A somogyaszalói mesterember korát meghazudtolóan friss és energikus. Mondatait szépen, választékosán formálja, beszédén is érződik, hogy életének meghatározó eleme a tisztességesen és szeretetből végzett munka. Takaros, ám mégsem hivalkodó otthonában amit csak lehetett, fából faragott. Állítja, hogy a szakmát kétszer tanulta. Egyszer az édesapjától, majd halála után, 1957-ben, amikor Kaposváron kiváltotta az iparengedélyét, saját magától. A Lingelben ugyanis 7-8 évig művezetőként dolgozott és elszokott a gyalupadtól. — Nem tudtam, mire váltom ki az engedélyt. Mindössze egy faházam volt, abból lett később a műhely. Felkerestem hát apám régi barátait: a Sipőcz bácsit, meg a Tupora Józsi bácsit, a kárpitost és elkezdtem ülőbútorokat gyártani. Ili Gyula állítja, hogy a Kádár-rendszerben sem volt nagyobb hátránya amiatt, hogy maszekként dolgozott. Legföljebb annyi, hogy a lánya — bár eminens tanuló volt — nem mehettett el a parlamenti karácsonyfaünnepre. Baloldaliságát most is vállalja. Mit is jelent III Gyulának a balolda- liság? — Erre nagyon nehéz válaszolni. 1990. április 1 -jéig a KIOSZ tagja voltam és a megyei szervezet alelnöki tisztét láttam el. 6600 kisiparos gond- ját-baját kezeltem. Másfél éve — amikor már nem volt kötelező a tagság — kiléptem. Akkoriban egyre jobban éreztük, hogy ez a név: kisiparos és benne a jelző, hogy kicsi, sokaknak degradáló volt. Amikor a vállalkozók és a gyáriparosok is közénk kerültek, egy pesti értekezleten megmondtam: nem tudok ezzel egyet érteni és soha nem leszek sem nagyvállalkozó, sem nagyiparos. Ez a kicsi nem a klein Én csak azzal a falusi ácsmesterrel, kőművessel tudok leülni és a szakmáról beszélgetni, aki hasonló kaliberű, mint én. Megmondtam az egyik kisiparos társamnak is : meg fogja érni, hogy felfalják és megvásárolják azok, akiknek nagyobb a tehetsége és a kvalifikáltsága az üzleti életben. Azt vallom: ha én nem tudom eladni a magamét, akkor úgy kell! De nem termelek senkinek profitot. Sokan megkerestek már, hogy viszonteladóként, vagy gmk-ban, kft-ben dolgozzak nekik. Nemet mondtam, mert kisiparosnak érzem magamat, és ez a kicsi nem azt jelenti itt, mint a németben a klein... Ez egy kis vállalkozás, ami lehet nagyszerű, brilliáns, szakmailag tiszta, de kicsi. No, én ebben a „kicsiben” érzem jól magamat. Egy példát mondanék: ha valaki a vonósnégyesben tud és szeret muzsikálni, mert ott érzi jól magát, akkor azt ne kényszerítsék az 500 tagú nagyzenekarba. De kényszerítik! Az IPOSZ nem affelé halad, hogy garantálja ezeknek az embereknek a nyugodt, biztonságos öregkort. Nagyon sajnálom azt a 6000 somogyi kisiparost, akik esetleg már egy év múlva kenyér nélkül maradnak, mert az a felső réteg, akiket mi most vállalkozóknak nevezünk, nem olyan tiszta és átlátható. — A baloldaliságnál tartottunk... — Nem szeretem azokat az embereket, akik munka nélkül jutnak valamihez. Ez valahol baloldaliság nem ? Humánus gondolkodásmód. Nekem annyit ér egy ember, amennyit teljesít. Aki élősködik, attól viszketek. Talán egy politológus tudná megmondani milyen életszemlélet ez. Ili Gyulának nincsenek forintos gondjai s mégis takarékos, aránylag szerény életet él. Igaz, vagyonát még a Kádár rendszerben alapozta meg azzal, hogy minőségi, sokak által keresett munkát végzett. Aközött a tíz ember között tartották nyilván, akinek már akkoriban volt Kaposváron autója. Háza, műhelye, villája és két — egy Lada, meg egy Favorit — autója van. Ahogy nevelünk — Ma a szakmát jórészt intézményekben oktatják. A munkaerőpiac változása új perspektívával és munkanélküliséggel egyaránt „kecsegtet”. Ha újból kezdené tanulni a szakmát — mondjuk egy szakmunkásképzőben, — mi az aminek a segítségével III Gyulává válhatna ismét? — A kérdést értem, de nehéz rá felelnem. Legelőször is olyan pedagógusokra lenne szükség, akik a szakmát szívvel-lélekkel tanítják. 1961-től, 6 évig tanítottam az ipari szakiskolában szakmai ismereteket és szakrajzot, van elég tapasztalatom. Volt például olyan tanulóm, aki panaszkodott, hogy kisöpörtetem vele a műhelyt. Bizony kisöpörtet- tem! Én is takarítok a mai napig is, és ha bemegyek akármelyik műhelybe, körülnézek, megmondom, hogy milyen ember dolgozik ott. Ha sehol másutt, de az iparban igaz az, hogy ha megnézem a szerszámot, a kalapácsot és a nyelét, tudom, hogy ki kalapál vele. Minden tanulóból csak olyan szakember lehet, mint amilyen a nevelője. Azt nem lehet megtenni, hogy leállunk a munkával és elmegyünk együtt sörözni. Ha egy futballcsapat leáll 20 percre, akkor nem lehet a ritmust ott folytatni, ahol abbahagyták. Teljes erőből kell végighajtani egy menetet, egy életet... A fáradtságot, a nehéz órákat is munkával kell átvészelni s a gyerekbe is ezt kell belenevelni. A szakmát csak úgy lehet megtanulni, ha csinálják, s aki nem tud kézzel dolgozni az a gépet sem tudja majd kezelni. Anyag- és szerszámközeiben válik el, kiből lesz jó iparos. A kis közösség azért jó, mert az már nem iskola: az az élet. A felnőttek között ezek a fiatal gyerekek sokkal gyorsabban és jobban sajátítják el a munkával kapcsolatos szokásokat. Én másként látom őket, mint az iskola. Itt egy közepes gyerek is jobb lehet a jobbnál. Ili Gyulának mindig vannak tanítványai. Szerető szigorúsággal neveli őket, s büszke, ha jó szakembert nevelhet belőlük. Hogy ki viszi tovább a családban a mesterséget? Erre a kérdésre elhomályosul a tekintete. — Van egy fiú unokám, talán majd az — válaszolja alig hallhatóan, majd megkeményíti magát és folytatja: — Az életben vannak véletlenek. Nagyapám, III János meghalt az első világháborúban. Apám akkor 11 éves volt. Ott volt a műhely a 200 éves szerszámokkal és nem volt mester. Aztán férjhez ment a nagyanyám egy Hoffmann Lajos nevezetű asztalosmesterhez. Ő volt a mostohanagyapám és folytatta azt, amit az elhúnyt nagyapám abbahagyott. A tágas, értékes, régi gépekkel felszerelt műhelyben rend van. Csupán a villany, a központi fűtés és a tágasság jelzi, hogy ez már korunk műhelye. A szerszámok és a hangulat a századelőt idézi. Az ajtóban megáll egy pillanatra. — Szeretem az udvart és a kertet, de ha kapálok és meg kell köszörülni a szerszámot, újból a műhelyben kötök ki. Ezt a munkát nem lehet másként csak nagy-nagy szeretettel csinálni. Szöveg és fotó: Várnai Ágnes Sültcsirke vagy griffmadár... GYEREKEK, KI A SZEGÉNY KÖZIETEK? Ezt kérdezhetném tapintatlan, otromba kíváncsisággal. Persze ti válaszra sem méltatnátok és hiába vizsgálnám az arcotokat, hiába figyelném mozdulataitokat; nem vennék észre semmit... Nem mozognátok, hanem konokul bámulnátok engem és hiába figyelném a szátokat; nem nyílna; sem panaszra, mégcsak ka- maszos káromkodásra sem. Talán csak a szemetek kérdezne vissza olyanformán, hogy: — ki ez az ütődött pasas?... Ezért aztán megfogadom Eredics Károlyné tanácsát, aki a Németh István Általános Iskola igazgatóhelyettese, és nem faggatlak titeket. — A gyerekek — mint mondja — nem érzékelik igazán a család anyagi helyzetének változását. Vagy ha mégis, erről csak ritkán beszélnek. Különben a legtöbb családban nem is esik róla szó. Talán a szülők sem szívesen avatják be csemetéiket a saját problémáikba, ami elég nagy hiba... így a családok vagyoni helyzetének romlását az iskola úgy veszi észre, hogy csökken a menza-igénylők aránya, kevesebben jelentkeznek tanfolyamokra vagy — ami még szomorúbb — visszaesik a kirándulásokra jelentkezők száma. Pedig lehetőség még csak-csak lenne... Bár az iskola pénztárcája lapos (melyik iskoláé dagadt?), mégis rendez tanfolyamokat, amihez technikai felszereltsége kielégítő, és a szülői munkaközösséggel karöltve még egyéb rendezvények lebonyolítására is képes... Itt a diákok fele intézeti gyermek, másik fele pedig városi, illetve Magyaregresről jár be. A külsős tanulók jobban ki vannak szolgáltatva vagyoni helyzetük ingadozásának, mivel a bentlakó diákok anyagi feltételeit a MÁV Nevelőotthon biztosítja. Előfordulnak ugyan szélsőséges helyzetek, de az iskola vagy az önkormányzat kész segítséget nyújtani. — Még nem találkoztunk zárt kapukkal — mondja Ere- dicsné. — Csak a szülők lehetnek azok, akik elzárkóznak a lehetőségek elől. Talán az önérzetüket sérti... Aki szegény, az a legszegényebb? Sokáig töprengenék az elhangzottakon, de az igazgató-helyettes nem hagy időt az elmélkedésre. — És mit gondol maga a szegénységről? Úgy véli, valóban a szegény családok a legszegényebbek? És hogy a jobb anyagi körülmények között élő gyermekek tényleg gazdagok?... Különbséget kellene tennünk az anyagi és a lelki szegénység vagy gazdagság között. De talán csak lelki szegénység-gazdagság létezik... Es az anyagi mibenlét változásai nem befolyásolják azt. Hiszen sokszor előfordul, hogy jó anyagi körülmények mellett élő diákok lelkileg sokkal sivárabbak, mint a náluk rosszabb feltételek közt felnövő társaik... Mert lehet, hogy a szülők fizetése magasabb ugyan, mint a másik családban, mégsem jut könyvre, hiszen videót vesznek vagy ilyen-olyan divatos ruhákat, tollakat. Vagy egyszerűen csak elfolyik... Ám megtörténik az is — függetlenül attól, van-e rá pénzük vagy sem —, hogy olyan taneszközöket vásárolnak a gyereknek, amire tulajdonképpen semmi szüksége. Hiszen az olcsóbb, kevésbé csillogó felszereléssel ugyanúgy tudna dolgozni. Aztán — ha elveszítik — hetekig, hónapokig őrizgetjük a több száz forintos holmikat, amiket a gyerek nem akar vagy nem mer keresni... — Az is problémánk, hogy keveset találkozunk a szülőkkel — fűzi az elhangzottakhoz Szabó Jánosné osztályfőnök, a diákönkormányzat vezetője. — De a gyerekekkel sincs több alkalmunk a beszélgetésre. Annyi mindenesetre megfigyelhető, hogy zárkózot- tabbak lettek, befeléfordulók... Falragasz Akarsz-e angolból tiptop lenni? — hirdeti magát a Bartók Béla úti Általános Iskolában egy falragasz. A plakát mellett egy másik hirdetés, amellett még egy. Nem mesz- sze tőlük a büfé. Nagy keletje van itt a Turbo rágónak és a tejpornak. Persze lehet, hogy fogy a zsemle is... — A diákok többségének napi tíz-tizenkét forint a zsebpénze — világosít fel Dénes Jánosné, az iskola igazgatója. — Ebből a pár forintból kellene, hogy a gyerekek tízórait vegyenek maguknak. Bár sokuk jön el otthonról reggeli nélkül, mégis inkább rágóra költik a pénzt... Ez a furcsa helyzet jellemzi a menzát is. Ha az ebéd nem felel meg a „közízlésnek”, az asztalon, illetve a konyhán marad... Csökken a napközi létszáma és ezzel egyenes arányban emelkedik az iskola környékén, a parkban csellengők száma. Az idei tanév vívmánya, hogy az iskola, néhány vállalattal és a simonfai körjegyzőséggel együtt létrehozott egy alapítványt, melynek célja a gazdasági problémák kiküszöbölése. De az alapítványon kívül is érkezik segítség a szegényebb tanulók számára. Sokan (41-en) részesülnek állandó nevelési segélyben. De az egyszeri segélyezettek száma is magas. Szlavicsek Istvánné, az iskola ifjúságvédelmi felelőse szintén megosztja velem a témához kapcsolódó véleményét: — Sok gyerek nem veszi igénybe a segítséget, mert ezt megszégyenítőnek érzi. Viszont többen igényelnek olyan kedvezményeket, amelyekre nem jogosultak... Gerencsér Zsolt
