Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-23 / 19. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1992. január 23., csütörtök így mennek el... „Példaképek nélkül maradunk, fiúk, most mennek el az utolsók is. Megfáradtán vonulnak el szemünk elől, alig köszönnek valakinek. Kinek köszönnének, fiúk, kinek köszönnének, a szegény, vacogó öregek?” (Részlet Ladányi Mihály Öregek c. verséből) (Lang Róbert felvétele) Fohász a létminimum alatt 6700 forint... Megvakítottál engem, Uram, hogy ne lássak?! Mert ez a pénz csak arra elég, hogy sötétségben éljek... Azt mondod, Uram, hogy a tudatlanság az öröklétbe vezet? Én mégis elmélkedem, de hiába, mert ahhoz, hogy ennyi pénzt 30 napra elosszak, nem adtál elég bölcsességet... Fogd a kezem, Uram, amikor a boltba megyek, hogy ne vegyek le a polcról olyasmit, amit nem nekem rendeltél. Szabj határt léha vágyaimnak, Uram, és mondd: színház nélkül is szépek lehetnek az estéim Veled... Agyam kimerült elemeibe tápláld be az örök ellenzékiségem ellenszerét, Uram, hogy szemeimet ne nyissam folyton a hibákra. És ments meg, Uram, a kisemberek problémáitól, köztük az enyéimtől is... Ha az új divat szerint nem akarsz felöltöztetni, Uram, kérlek, hogy öltöztess fel bizakodással a jövőt illetően, és irtsd ki belőlem a húsevő ösztönt, ha már az ég madarai szerint szándékozol táplálni engem... Vágyaim szárnyát törd le, ó, Uram, és szabadítsd meg a létminimumtól minden honfitársamat. Ámen. Berzeviczi Anna A Kapos Volánnál így csinálják... Nem szakad meg a kapcsolat! „IDE MINDIG HAZAJÖVÜNK” Kaposváron, a nyugdíjasok boltjában így füstölgött egy jó hetvenes férfi, még a karácsonyi ünnepek előtt: — Máskor ilyentájt nem kellett kávét, szaloncukrot, néhány szelet csokit vennünk, mert mindez benne volt a nyugdíjastalálkozón kapott ajándékcsomagban... De az én vállalatom már a múlté, az asszony szövetkezetében pedig már tavaly sem tellett az öregeknek osztott ajándék- csomagra... Nem így a Kapos Volánnál! A kaposvári központban képet kaptunk arról, hogy milyen nagy gondot fordítanak a közlekedésieknél a nyugdíjasokra. Pontosan számbavet- ték az egykori dolgozókat, s a legfrissebb adatok szerint a tavaly nyugdíjba vonultakkal együtt év végére már 386-an voltak a listán. Fűzi Andrásné, a szakszervezet megbízott ügyintézője, valamint Ripli Andrásné és Lukics Tiborné a napi munkája mellett tartja a kapcsolatot a vállalat és a nyugdíjasok között: gyógyüdü- lési, kirándulási lehetőséget kínálva segítenek a Volán egykori aktív dolgozóin. Azoknak a kisnyugdíjasoknak, akiknek legkevesebb a pénze, gyorssegélyt juttattak: tizennyolcán kaptak így 1000- 4000 forintot. Kilenc idős szakember minimális nyugdíját sikerült fölemelni. A Kapos Volán a múlt évben csaknem 40 ezer forintot adott nyugdíjba vonult dolgozóinak. Fűzi Andrásné:— Szak- szervezetünk, bizony, szegény, leányvállalataink jóvoltából viszont 250 ezer forint jutott 1991-ben az idős, volt munkatársaknak. Karácsony előtt két részletben tartották meg a nyugdíjastalálkozókat, s az ott elhangzott tájékoztatókból megtudtuk, hogy még kora ősszel kilencven nyugdíjas vehette igénybe a gyógyfürdőt Zalaka- roson, 180 idős ember pedig Bécsbe kirándulhatott autóbusszal, ingyen... Lakics István és a felesége, „Juci néni” is a Volán dolgozója volt. Ma mindketten nyugdíjasok. — A nyugdíjunk nem sok, de mi azért — szerencsére — nem szorulunk segélyre. Jólesik, hogy bennünket, öregeket „nem írtak le” a vállalatnál. Ide mindig hazajövünk. Élő a kapcsolatunk a volt munkahelyünkkel, s ez nem merül ki egy kis ajándékcsomagban, amelyet a nyugdíjastalálkozón kapunk. A közös, családi kirándulások is mutatják, hogy a Volán nagy családjához tartozunk — mondta Lakics István. Napjainkban a vállalatok megszűnése, illetve átalakulása számos helyen szinte minden kapcsolatot megszakít az aktív dolgozók és a nyugdíjasok között. A Kapos Volánnál — mint arról dr. de Sorgó Tibor igazgató tájékoztatott — ez nem történt így. A Volán és annak leányvállalatai nem tagadják meg azokat, akik a vállalat hőskorában lerakták az alapjait a mai Volánnak. — Az AKIG és a 13. számú Volán nyugdíjasai ugyanúgy a mieink, mint akik tőlünk mentek nyugdíjba — mondta az igazgató. Szavai egybecsengtek La- kicsék véleményével: ebben az esetben tényleg Volán-családról beszélhetünk... Kovács Sándor Jártamban keltemben... (Egy nyugdíjas feljegyzései) Üde színfolttal gazdagodott a lakótelepi pavilonsor: tejbár nyílt itt a közelmúltban, Kaposvár északnyugati „végein”, s kapható benne teljes — föl- özetlen — tej, finom túró, tejföl, mellé ropogós, friss kifli, pompásan illatozó kenyér. Patikai a tisztaság, megnyerő a mosoly, figyelmes és udvarias a kiszolgálás. Szóval: ilyen boltból kellene még több! * * * A patikáról jut eszembe: A szolgáltatóház gyógyszer- tárában Epasel nevű orvosságot veszek, különös tekintettel magas koleszterinszintemre. Czeizel doktor is javasolta a tévében, hát megpróbálom... Egy csomag 189 forintba kerül. Két hét alatt elfogyott a 60 kapszula. Mivel — a javallat szerint — a terápiás hatás kúraszerű, 4-5 hónapos szedés esetén optimális, elmentem a következő dobozt megvenni, ugyanoda. Két hét alatt annyit nőtt az ára, hogy most már 199 forintot fizettem érte. A kúra végén — ha ez így megy tovább — egy dobozért már egy százassal fizetünk többet... Kinek van így kedve kúrázni?! (Az írás még 1991 végén kelt, az idén újabb gyógyszerár-emelésekkel „köszöntöttük” az új esztendőt...A szerk.) * * * Rokonlátogatások alkalmával Pétiké, a keresztfiam az ideje nagy részét igyekszik velem tölteni. Ilyenkor jókat dumálunk és — nagyvonalúan elnézve ügyetlenségemet — bevezet a számítógép kezelésének rejtelmeibe. Jó tanuló a fiú, apró-cseprő „intimitásokról” alig is ejtünk szót. Ellenőrző könyvecskéjét is csak az elutazásunk előtti pillanatokban dugja elém — szülői biztatásra... A sok négyes és ötös mellett fölfedezek egy kettest is! Szótlanul felvonom a szemöldökömet, s ez — Péter barátom is jól tudja — többet jelent egyszerű kérdésnél, meg is áll benne az ütő... A kínos csendben Peti anyukája találja fel magát legelőbb: — Az, tudjátok, úgy volt, hogy azon a napon elveszett Pétiké kiskutyája, a Mackó. Ettől aztán Pétiké arra a napra totálkáros lett! Hát így. Tanulékony az anyuka... Kerner Tibor Frakciózunk Az átlagos mai magyar család, mint legkisebb ön- kormányzati egység, „pártállását” tekintve a legszínesebb képet mutatja. Az én családomban például föllelhető szocialista, liberális, kereszténydemokrata szimpatizáns, és a távolabbi rokonságban kisgazdák is vannak. A család (vagyis: önkormányzatunk) szekerét azonban mindnyájan a közös érdek diktálta irányban toljuk! A Kapos Tv egyik múlt év végi adásában a városi ön- kormányzat reprezentánsait láthattuk. Jómagam inkább csak belahallgattam a beszélgetésbe (a stúdióba meghívott vendégek és az „utca emberei” mondták el véleményüket). A műsor egyre érdekesebb lett, s behívtam a konyhában matató frakciótársamat, aki előbb csak benézett, később aztán ottragadt a képernyő előtt, ami azért nem semmi! Kérdésemre, hogy szerinte milyen a mi, kaposvári önkormányzatunk, azt válaszolta: jó. Hozzáteszem, hogy frakciótárs-nejem nem tartozik a könnyen lelkese- dők, a bőbeszédűek közé... Szóval: jó. Szerintem is az. Városunk él, dolgozik, „üzemel". Az én ideális önkormányzatom az, amelyikbe nem botlom bele lépten-nyomon, unos-untalan; az, amelyik nem akarja állandóan azt bizonyítani, hogy ő az úr a háznál; az, amelyik nem nő a nyakamra, s amelyik élni hagy, ha tisztességes vagyok, és észre térít, ha elfeledkezem magamról (magunkról); amelyik, ha szerényen is, de határozottan teszi a dolgát. Mielőtt ezt a jegyzetemet borítékba tettem, kedvenc lapom, a Somogyi Hírlap címoldalára pillantva olvastam, hogy frakciósodik a kaposvári önkormányzat. Ezzel, állítólag, hatékonyabbá válik a munkája, könnyebb lesz az eltérő vélemények megjelenítése a nyilvánosság előtt. Úgy legyen! K. T. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A falusi legények életében sorsforduló volt a katonáskodás: a sorozás, a bevonulás, a hosz- szú évekig tartó kemény szolgálat. Volt idő, amikor sokan inkább a bujdosást, a betyársorsot választották. A Habsburg-birodalom seregei a 18. század elejéig fogadott zsoldoskatonákból verbuválódtak. Magyarországon 1715-ben mondta ki az országgyűlés, hogy védelmi célból rendes hadsereget kell kiállítani. Az elmúlt századok érdekes és jelentős színfoltja volt a falvakban az újoncozás, a verbuválás. Az általános hadkötelezettség 1868-as bevezetése után valóságos ceremónia alakult ki a sorozás, a bevonulás körül, mégis sokan igyekeztek kibújni a katonai szolgálat terhei alól. 0öcseii szokás volt például, hogy a halott em- bfer állat rögzítő kendőből levágtak egy darabkát,^ azt a lány a sorozásra induló szeretője hajába rejtette: a hiedelem szerint az ilyen legényre a katonaorvos nem tudta kimondani az „alkalmas” szót. A legfurfangosabb praktika az volt, hogy a fiúgyermeknek leánynevet adtak, hogy ne kerüljön föl a sorozandók listájára... Mindezek ellenére általában nagy szégyennek számított, ha a legény nem szolgálta le a katonaidejét. Szokás volt, hogy a katonáskodás előtt nemigen nősültek a legények, csak a leszerelés után. A katonaidő eljötté a legényélet befejezésének, a családalapító férfivá válás kezdetének számított. Azt tartották, hogy aki nem alkalmas katonának, az magát az életet, a munkát, a családalapítást is csak nehezen tudja vállalni. A katonaélettel kapcsolatos falusi szokásceremóniában a búcsúzás, a féltés, a megpróbáltatásokra való készülés, a visszavá- rás érzelme volt az uralkodó. Tápén például a legények Dorozsmára, a sorozásra menet még csendben rázatták magukat a szekéren, de hazafelé már hangosan daloltak, kalapjukon reg- rutapántlika lobogott, s a falu kocsmájában megünnepelték a nagy eseményt. Amikor elkövetkezett a bevonulás ideje, sok helyen regru- tabált rendeztek, ahol katonadalokat muzsikáltak, dallal, tánccal búcsúztatták a legényeket: összefogózva énekeltek, táncoltak a legények és az őket búcsúztató lányok. A katonai szolgálat hosszú volt: a múlt század második felében kemény hat esztendő (később három), s a kiszolgált katonákat tisztelettel, megbecsüléssel fogadta a falu. Egyes helyeken a kocsmában, vidám baráti körben ünnepelték aje$ze/§lést. „ , _ Kiss György Mihály Kép: Benikkoló legények El kell menni katonának! Emlékező falu
