Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-15 / 12. szám
1992. január 15., szerda SOMOGYI HÍRLAP — SZÍV-ÜGYEK 5 Van esély a túlélésre Schwarz Sándor az első magyar újszíves —Sajtótájékoztató az orvostudományi egyetemen Reménykedhet az újszíves Beszélgetés dr. Szabó Zoltán professzorral Az első magyar szívátültetést végző orvoscspport vezetője, dr. Szabó Zoltán egyetemi tanár, a Szív- és Érsebészeti Klinika igazgatója exkluzív interjút adott az MTI-Press munkatársának a műtét hátteréről, tudományos, orvosi és emberi vonatkozásairól. (Folytatás az 1. oldalról) Valójában a véletlen döntötte el, hogy Schwarz Sándor lett az első magyar újszíves. A Szív- és Érsebészeti Klinikán tavaly szeptember óta vártak a megfelelő donorra, míg végül egy, január 3-án agyhalálban elhunyt fiatalember szíve — a megfelelő vizsgálatok elvégzése után — alkalmasnak bizonyult az átültetésre. A felgyógyulás során is a szervezet ellenállása, az új szív befogadása jelenti a legnagyobb gondot. Az ehhez szükséges gyógyszereket, amelyek több százezer forintba kerülnek, csaknem egy évig kell szednie Sándornak, orvosi felügyelet mellett. Mindenesetre az újszíves türelmetlenül várja, hogy elhagyhassa a steril-szobát, és reménykedik, hogy minél hamarabb hódolhat kedvenc sportjának, a focinak... Most még a sajtótájékoztatón való részvételét — érthető okokból — az orvosok nem engedélyezték. Lehet azonban, hogy a jövő héten, ha a gyógyulás folyamatában nem lesz komplikáció, az újságírók személyesen is találkozhatnak a szívtranszplantáció első magyar alanyával. A sikeres műtét nyomán reflektorfénybe kerülnek olyan jogi problémák is, amelyek eddig a jogalkalmazás gyakorlatában föl sem merülhetett. Erről a téma egyik leginkább érintett szakemberével, Perner Ferenc professzorral, a Transzplantációs Intézet igazgatójával beszélgettünk. Megtudtuk: hazánkban a „feltételezett egyetértés” elve érvényesül a szervátültetések esetében, ami azt jelenti: ha valaki kifejezetten nem tiltja meg, hogy halála után felhasználják valamelyik életfontosságú szervét, annak testéből szabadon transzplantál- hatnak más betegbe. Erről a 18/1972 (XI. 4.) törvény, illetve annak 3/1988 (II. 17.) számú módosítása rendelkezik. Ugyanakkor, ha az illető a potenciális donor — még életében vagy hozzátartozói a halál beálltakor nem járulnak hozzá az egészséges szerv felhasználásához, megakadályozhatják az átültetést. Erről azonban idejében értesíteni kell a kórházat, illetve a kezelőorvosokat. A hazánkéhoz hasonló törvénykezési elvek érvényesülnek például Ausztriában, Belgiumban, Finnországban, Franciaországban és Norvégiában is. Hollandiában és Németországban folyik az a közvéleménykutatás, hogy a társadalom milyen törvényi rendezést fogadna szívesen ebben a bonyolult erkölcsi, etikai ügyben. Perner professzor szerint a hippokrateszi esküt az orvosoknak — a tudomány előrehaladtával — másként kell értelmezniük, mint eddig: az általuk ismeretlen betegekért is felelősséget kell vállalniuk! Erre kötelezi őket annak tudata, hogy egy donor akár 9 ember életét is megmentheti. (Szabó-Domi) — Professzor úr, egy héttel az ön által végrehajtott első magyar szívátültetés után milyen a beteg állapota? — Megfelelő az állapota. A hét végén volt egy komolyabb szívbiopsziás vizsgálat; a mintavétel eredménye nem utal kilökődésre. Az első két-három nap volt a legkritikusabb, de szerencsére gyors kilökődés nem lépett fel. — Az első, Christian Barnard által végzett műtéthez viszonyítva mennyivel köny- nyebb ma szívátültetést végezni? Szabni kellett a szívet — Akkor még sok ismeret nem állt rendelkezésre, és a technika, bár kidolgozott volt, kutyákon kísérleteket végeztek, de az ember immunrendszerének ismerete még nem volt ilyen magas fokú, hiszen a szívátültetés alapvetően immunológiai kérdés. Műtétileg ennél jóval komolyabb és egyszerűbb operációk is vannak. Az általunk végzett műtét egy kicsit nehezebb volt az átlagosnál, mert a szívet szabni kellett. A főütőér, a tüdőverőér át van vágva, de a pitvarok és a sövény hátsó fala megmaradt. A donor szívét is ehhez kellett kiszabni, a pitvarokat és a sövényt egyesíteni. — Milyen szívbetegségekben alkalmazható a szívátültetés? — Szívátültetés azoknál a betegeknél jön szóba, akik a szívbetegség végső szakaszában vannak, akiknél a szív- izom-károsodás olyan fokú, hogy a szív pumpa-funkcióját gyógyszeres kezelés ellenére már alig tudja ellátni, s akiknek a várható élettartamuk fél és egy év alatti. Ezek lehetnek veleszületett vagy szerzett szívbetegségek, amelyeknél a koszorús erek átjárhatósága áthidaló műtétekkel sem biztosítható, és a veleszületett szívbetegségek szű- kebb körében, olyan elhanyagolt esetekben, amikor nem került sor időben szívműtétre. — Milyenek a szívátülteté- ses betegek életkilátásai? — Drámai változást hozott a 980-Cyclosporin nevű gyógyszer alkalmazása. Ez az egész immunrendszerre hat, s ma már az egyéves túlélés esélye 80 százalékos, az ötévesé pedig meghaladja a 60 százalékot is. — Mi volt az a szempont, ami eldöntötte, hogy Schvartz Sándor legyen az első hazánkban, akiknek a testébe idegen szívet ültessenek be? — Ennek az a háttere, hogy négy beteg volt a várólistánkon, és az adott donorra ő volt a legmegfelelőbb. — A donort mikor kezdték vizsgálni szervátültetésre való alkalmassága szempontjából? — Amikor az erre jogosult bizottság megállapítja az agyhalál bekövetkezését, ezután kapunk jelzést és készülünk fel a szerv fogadására. A nehézséget az okozza, hogy legfeljebb négy óra áll rendelkezésre az átültetésre, s csak fiatalabb személyek alkalmasak szívdonornak. Átmeneti műszerekkel rövid ideig életben lehet tartani a beteget, amíg megérkezik a beültethető szív. — Milyen életkilátásai lettek volna Schwarz Sándornak szívátültetés nélkül? Kritikus időszak — Egy éven belül meghalt volna, de lehet, hogy előbb. Szeptember óta súlyos, ágyhoz kötött állapotban volt. — Az egész országban körülbelül hány olyan ember van, akin ez a fajta műtét segítene? — Pontos számot nem tudok mondani, de a statisztikák szerint Magyarországon körülbelül, ha minden esetet ismernénk, 100 ember lehet; a mi nyilvántartásunkban jelenleg három beteg van, aki erre a műtétre vár. — Hány orvoscsoport van az országban, amelynek jogosítványa van, illetve a feltételek rendelkezésre állnak szívátültetéshez? — Több évvel ezelőtt mi kezdtük ezt a munkát, ismereteim szerint Szegeden dolgozik még hasonló csoport, de mi jobb infrastrukturális körülményekkel rendelkezünk. A szívátültetés kritikus pontja mindenképpen a szervezés. A szervkivevő csoportok jelzik, hogy ha van egy agyhalott, és felajánlják a mi kritériumainknak megfelelő szervet. — A beteg saját immun- rendszerének működése gyógyszeresen gyengítve van. Hogyan védekezhet így a saját magában levő vírusokkal szemben? — A kilökődés és a fertőzés veszélyét kell mindig egyensúlyban tartani, s ez az egyensúly most megvan. De hogy mikor lép fel egy nem várt fertőzés, azt nem lehet tudni. Gyógyszerek adagolásával igyekeznek ezt a veszélyt távoltartani. — Hogyan készült fel professzor úr, a sokévi gyakorlaton túl, erre a műtétre? — Végigéltem egy egész korszak kudarcait és sikereit, s amikor a szívátültetési programot meghirdettük, az intézet sebészei kirajzottak, és valahol külföldön, egy-egy orvoscsoport tagjaiként gyűjtöttek tapasztalatokat. — Miért veszi körül még ma is misztikum a szívátültetéseket? Esetleg tisztázatlan etikai problémák vannak a szívátültetés körül? — A magyar jog rendelkezései ebben a tekintetben igen modernnek, előremutatónak mondhatóak, nincsenek akadályok a donor-szerv igény- bevételének, ha csak valaki magával hordott donorkártyával egyenesen nem tiltja meg szerveinek felhasználását. — Hogyan készítették fel a beteget pszichikailag erre a műtétre? A beteg dönt végül — Nyilvánvaló, hogy sokkal több lelki előkészítésre van szükség. Fel kell világosítani a beteget a lehetőségekről, és el kell nyerni a beleegyezését, mint bármely más műtétnél. Sokan vissza is léptek, és meg is haltak, nem vállalták a műtétet, hiszen gyakran, ha valami új kezdődik, senki sem lesz szívesen az első, de mindenképpen a beteg dönt. — Elképzelhető, hogy munkaképes lesz az újszíves beteg? — A szívátültetésen átesettek általában jól rehabilitálha- tóak, volt aki versenyfutást is nyert az új szívével, és teljes értékű életet élhetett. Dürr János A szívre nem jó a végrendelet Bodnár Béla: A gyógyítójog erősebb a nemzetközi jognál Bár hazánkban leginkább csak a veseátültetéseknek van gyakorlata, mégis elmondható: a transzplantációkat az európai normáknak is megfelelő, „szinte kivételesen korszerű" rendelkezések szabályozzák. Ezt Bodnár Béla, a Népjóléti Minisztérium egészségpolitikai főosztályvezető-helyettese mondta az első hazai szívátültetés kapcsán. Bodnár Béla szólt arról, hogy a szervátültetések jogi hátterét alapvetően a többször is módosított 1972. évi egészségügyi törvény rendezi. Minden orvosi beavatkozásnál — ha nincs szó közvetlen életveszélyről — a beteg tájékoztatása és felvilágosítása, majd pedig a beavatkozáshoz való hozzájárulása szükséges. Ez utóbbit erősíti meg a törvénynek a szerv, szövet kivételére és átültetésére vonatkozó rendelkezése is, amikor kimondja: az átültetést végző orvosnak teljes alapossággal tájékoztatnia kell a beteget a műtétről és annak kockázatáról, lehetséges következményeiről. A transzplantációnak azonban csak az egyik — bár valóban a fontosabb oldala — az új szervet kapó beteg. A másik „félre”, a donorra ugyanakkor szigorú rendelkezések vonatkoznak. Jogszabály mondja ki, hogy holttestből szervet — ahogy ez az említett műtétnél is történt — csak akkor lehet eltávolítani, ha a halál beálltát három orvos együttesen megállapítja és aláírásával igazolja. Mindezt pedig csak szigorú és bonyolult ügymenet végén tehetik meg. Kevésbé ismert azonban, hogy szervkivétel csak abban az esetben nem végezhető el, ha az illető életében a magánál hordott (gyógyszertárakban beszerezhető!) egészségügyi lapon, az egészségügyi könyvében vagy a kórházi kórlapon írásban tiltakozását fejezte ki. A gyógyítójog — legalábbis a hatályos jogszabályok ismeretében — úgy látszik, „erősebb” a kegyeleti jognál, hiszen a rendelet például a végrendeletben leszögezett tiltakozást sem ismeri el jogalapnak. A véres kapcsolat Magyar-amerikai író megrázó beszámolója háborús bűnös apjáról A véres kapcsolat címmel jelent meg vasárnap a The Washington Postban Les Gapay, kaliforniai író terjedelmes, megrázó beszámolója. A szerző apját még Gyapaynak hívták, és fia, mint megírta: nem sokat tudott a barátságtalan, állandóan nyugtalan, egyik cigarettáról a másikra gyújtó férfiról, akivel gyermekkorában egy Montana állambeli kisvárosban élt. Csak annyit, hogy a család Magyarországról származik, ahonnan a jó családból származó, polgármester apának a kommunisták miatt kellett elmenekülnie családjával együtt 1945-ben. Les Gapay — még ifj. Gyapay Lászlóként — Magyarországon született, másfél éves korában került szüleivel és testvérével egy német- országi menekülttáborba; ott öt teljes évig élt. Itt született harmadik testvére. Gyapayék 1951-ben vándorolhattak tovább az Egyesült Államokba; a jogi doktorátussal rendelkező apa ott röntgentechnikusként, az anya pedig kórházi laboratóriumban dolgozott. Szerényen éltek, s a kisfiú nem értette, miért laknak a távoli, nyugati államban, ahelyett, hogy valamelyik nagyvárosba mentek volna, ahol ezrével él a többi magyar. Az apa 1964-ben, az anya hat éve halt meg. Les ezután még kevesebbet gondolt Magyarországgal. Amíg pár éve otthonról két unokatestvére meg nem látogatta és fel nem keltette az érdeklődését. Végül tavaly hazautazott, hogy — divatos amerikai kifejezéssel — „keresse a gyökereit”... Megbánta, hiszen nem számított a lesújtó valóságra. Annyit korábban is tudott, hogy apja Győr, majd Nagyvárad helyettes polgármestere volt. Arról, hogy utóbbi posztján 1944-ben tevékenyen irányította a zsidók deportálását és kifosztását s ezért háborús bűnösként életfogytig- lanra ítélték, csak most, csaknem fél évszázaddal később szerzett tudomást. Ezután elment Nagyváradra is, hogy megnézze a városházát, ahol apja annak idején dolgozott, bár a rokonok óvták attól, hogy betegye lábát a városba, és figyelmeztették: legalább a nevét ne árulja el senkinek. Az első megrázkódtatás után Les Gapay nem elégedett meg a családi közlésekkel, hanem utánanézett a történteknek. Először a budapesti zsidó múzeumban, ahol egy 1944-es újságcikkben megtalálta apja nevét. Az írás arról számolt be, hogy a polgármester-helyettes bizottságot állított fel a 30 ezer váradi zsidó „problémájának” megoldására, elrendelve a gettó felállítását. A fiú még reménykedett: hátha apja — balszerencséjére — csak éppen rossz időben rossz helyen volt és nem terheli bűn. Kaliforniai lévén a Holocaust dokumentumait gyűjtő Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központhoz fordult. S immár nem maradt kétség. Az adatok szerint a Gyapay utasítására felállított gettóban az első he ten csaknem 20 ezer embert zsúfoltak össze; azok éheztek, s a hatóságok még a vizet és az áramot is elzárták. A csendőrök vallatták, kínozták a foglyokat, hogy elrejtett értékeikhez jussanak, majd június 3-ra üres lett a gettó — lakóit az auschwitzi haláltáborba szállították. A Váradon történtekről, Gyapay szerepéről beszámol Randolph Braham ismert, a magyar holocaustról szóló könyve is. A fiút ő tájékoztatta arról, hogy apját a kolozsvári népbíróság 1946 májusában háborús bűnösként — távollétében — életfogytiglanra ítélte. Gyapay László minderről soha semmit nem mondott gyerekeinek... Fia a váradi templomban imádkozott a haláltáborokban elpusztított zsidókért, s most könyvet ír a történtekről. Heltai András
