Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

1992. január 2., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — SPORT

15

Elsőnapi másnapbuli

KÚRA-TÚRA KOCSMÁKON KERESZTÜL

Idén sem kellett sokat várni az első nagyszabású sporteseményre Kaposváron. Mintegy kétszáz vállakozó szellemű helybéli döntött úgy, hogy szilveszter zárásaként — a kellemes ágybanheveré- szés helyett — az utcai futóversenyt válassza. Startpisztoly helyett egy petárda durranása jelezte a rajtot. Akik éjszaka sétáltak a Fő utcán — ami helyenként háborús övezetre emlékeztetett —, azok most fel sem kapták a fejüket.

Újév első napja lévén még nem mindenki tájékozódik pontosan, ezért a figyelmes rendezők tizenöt vendéglátóegységet helyeztek el az útvonalon, megkönnyítve a futók dolgát. Ezzel együtt is sikerült többeknek eltévedniük, így a profi atlétáknak is, akik — úgy tűnik — kevéssé ismerik eme intézményeket. Akadt azért néhány e műfajban is hivatásos a mezőnyben. Közülük a „legkorhelyebb" stílszerűen az 1-es rajtszámot viselte.

21-es számmal indult a legfiatalabb résztvevő, aki babakocsiban szágudott végig, tekintettel arra, hogy mindössze hat hónapos. Neki irigyei is akadtak. Többen is jónéven vették volna, ha úgy tolják végig őket, ugyanis alig álltak a lábukon. Volt aki tájékozódási futóversenyen érezte magát, az egyes állomásokon hivatalos bélyegzővel igazoltatta le látogatását.

A viadalt sorsolás zárta. A célbaérkezők csupa hasznos és nélkülözhetetlen ajándékot nyerhettek, így például lábtörlőt, felmosókészüléket, zseblámpát és kukoricapelyhet. Akinek viszont nem jutott seprű, vekker és mosópor sem, az is vigyorgó arccal távozott, ezzel bizonyítva: jó buli volt a Korhely-futás.

(Kele)

(Gyertyás László felvételei)

Egy délután

Ziegler János ifikapitánnyal

Csak a színvonalas szakmai munka segíthet

Az ellenségei — ha egyáltalán vannak — sem foghatják rá, hogy nagyravágyó. Eddigi edzői munkája során mindig csak „kicsikkel” foglakozott, akik aztán az élet törvényei szerint naggyá lettek. De nem csak centikben mérve, hanem tudásuk szerint is. Amikor még együtt koptattuk a főiskola padját, a központi sportiskolánál nevelte a labdarúgó- pa- lántákát. Emlékszem, már akkor arról beszélt, hogy a fiatalokkal való foglalkozásában ő amolyan elhivatottságot érez, s nem is igen vágyik felnőtt csapathoz. Ziegler János, aki immár egy évtizede az MLSZ utánpótlás szövetségi kapitánya, azóta tartja a szavát. Lám, ma is a fiatalok között él, dolgozik, s hirtelenjében nem tudja felsorolni, hogy labdarúgásunk hány mai nagysága érlelődött, fejlődött az ő válogatottjában. Petrytől Pintérig, Vincze Pistától Lipcseiig nagyon hosszú a sor.

(Fotó: Csobod Péter)

Amikor a neveket szóba hozom, hevesen tiltakozik. Nem kívánja kisajátítani magának ezeket a játékosokat. Mint mondja, ő is csupán egy láncszemnek — és ennél nem többnek — tekinti magát a magyar labdarúgás „nevelő- testületében”. Ismert szerénysége ellenére ezt a hasonlatát elfogadom, emlékezve a mondásra, miszerint minden lánc olyan erős, mint a legy- gyengébb szeme. Félreértés ne essék, eszembe sem jut, hogy őt ebben a hierarchiában a leggyengébb szemnek tekintsem. Eddigi munkássága alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy — a hasonlatnál maradva — ő is nélkülözhetetlen láncszem, akit az utóbbi évtized kapitánycsere- viharai sem tudtak megszakítani.

Labdarúgó utánpótlásunk jelenlegi állapota, szakmai munkája, tudásszintje, teljes terjedelmével, nyitott könyvként fekszik előtte. Kaposvári látogatása jó ürügy volt arra, hogy e témáról váltsunk szót vele.

Arra a kérdésre, hogy a jelen válságos időszakában tekinthetünk-e optimistán a jövőbe, homlokát ráncolva mondja.

— Nézd, a labdarúgásunkért aggódók ma két táborra

szakadnak. Az optimistákra és a siratókra. Én megpróbáltam helyet keresni magamnak e kettő között. Tehát bármit is mondok, nem szeretném, ha siránkozásnak tetszene. Elöljáróban leszögezném, hogy az előállt helyzet bekövetkezte szinte hajszál pontosan megjósolható volt. Addig siránkoztunk a szép múltunkon, míg közben elrohant mellettünk a világ. Sok olyan országban, ahol valamikor minket igyekeztek utánozni, a labdarúgásnak olyan feltételeit teremtették meg, amelyekkel most a mi képtelenek vagyunk versengeni. Csak egy példa. A hasonló nagyságú Hollandiában már hatéves kortól olyan szisztmatikus nevelési rendszer uralkodik, amely szinte egyetlen tehetséget sem enged elsikkadni. Igen, amit a nagy számok törvénye szerint a népesebb országok megengedhetnek maguknak, azt — a hollandokhoz hasonlóan — nekünk sem lenne szabad.Hogy konkrét dolgot is említsek. Ebben a tulipános országban ma egymil- lióan futballoznak. Sok jó pályájuk és még több jó szakemberük van. Amit kevesen hisznek el, ott sem fizetik meg kellően a fiatalokkal foglalkozó edzőket, sőt. Jelentős részük

társadalmi munkában dolgozik. Igaz, van egy alapvető különbség. Ott nem kell a mellékállások után futkosni, mert egy munkahelyen is tisztességes fizetéshez lehet jutni, fgy aztán a hobbiból edzőskö- dők ezt a luxust megengedhetik maguknak. Szándékosan említettem ezt az országot, de jó példát keresve beszélhettem volna a franciákról, vagy akár a ciprusiakról is.

— De hát, Jancsikám, valamikor nálunk is úton-útfélen rúgták a labdát. A gyerekek előtt legjobb labdarúgóink példaképek voltak és azon vesztek össze, hogy melyikük legyen Grosics, Puskás, Bo- zsik vagy Czibor!

— Most meg fogsz döbbenni. A legfrissebb adatok szerint — kicsiktől a felnőttekig — nálunk ma mindössze ötvenezren játszanak a klubokban. Egy évtizeddel ezelőtt még száznyolcvanezer igazolt labdarúgót tartottak nyilván. Tudod, beszéltünk a nagy számok törvényéről.

— Igen, igen. Valóban ezek az adatok megdöbbentőek, s ez elsősorban a ti felelősségeteket növeli, hisz most még inkább oda kell figyelni, hogy akiben' egy kis tehetség szunnyad, az ne sikkadjon el.

— Mi, az utánpótlásnál dolgozók, a felelősség ránk eső részét vállaljuk. Nem zajlik le olyan torna, ahova ne utaznánk el. Látod most is jegyzetelek, de akikre itt is felfigyelhettem, mint a kaposvári Szentgróti Zoli, a Tóth Andris és Nagy Zsolt, vagy a siófoki Nimsz Attila, szóval ők már ahogy mondják, jegyezve vannak. A legnagyobb gondunk, hogy eltűntek a kis csapatok, s ők mindig színesítették a palettát. Még öt évvel ezelőtt is, ha olyan tehetségkutatón szemlélődtem, ahol a

fiatalok anyaegyesülete harmadik vonal alatti volt, öt-tíz gyereket mindig sikerült kiemelnünk. Ma tapsolunk, ha egyet is találunk.

— Ezzel összefüggésben két vitatott kérdésben kiváncsi lennék a véleményedre. Egyesek szerint a testnevelői pálya elnőiesedése is hozzájárult ahhoz, hogy a tanintézetekben mind kisebb teret hódít el a labdarúgás. Másrészt az egész utánpótlás bajnoki rendszerünk elavult és ma ez sem serkenti a fejlődést.

— Kénytelen vagyok mindkét érvvel vitatkozni. Kezdem az utóbbival. Nálunk, ha baj volt a labdarúgással, akkor mindig a versenykiírást kezdték szapulni. Nem mondom, hogy egy felmenő rendszerű utánpótlás bajnokság előnytelen lenne, de a mai pénztelen világban ez szinte keresztülvi- hetetlen. Én sokkal fontosabbnak tartom a jó és színvonalas szakmai munkát. Ehhez persze erkölcsi és anyagi megbecsülés is tartoznék. Es ami a testnevelőket illeti. Nem tartom perdöntőnek az elnőiesedést. A szemlélet ennél fontosabb. Az iskolában is jusson minél többször labdához, kedvelje meg a gyerek. Aztán a klubokhoz kell irányítani őket, hisz egyelőre ott sincs túljelentkezés.

— Te — ahogy mondani szokták — ott vagy közvetlenül a tűznél. Bizonyára nemcsak véleményed hanem beleszólási lehetőséged is van. A véleményed szerint mielőbb miként sikerülne kilábalni ebből a hullámvölgyből?

— Tudod, nem szívesenh teszem, de megint vissza kell ugranom jó néhány évet. A nyolcvanas évek kezdetén Mezey Györgynek volt egy elismert, de mégis a fiókban

maradt koncepciója. Ez egyidős a franciákéval, s csak annyi a különbség, hogy ott hallgattak is az akkori szövetségi kapitányra és meg is valósították az elgondolását. Az ország mind a száz megyéjében létesült egy labdarúgósportiskola, ahova a legjobbakat begyűjtötték. Az Adidas sportszerkonszern ehhez óriási támogatást adott. Egységes szakmai elvek alapján folyta munka és öt év múlva már lemérhető volt a fejlődés. Nézd meg, hogy holt tart ma a francia labdarúgás. Az első Európában...No hát! Érdemes volna azt a porosodó, de ma is általam korszerűnek tartott Mezey- féle koncepciót elővenni. Nagyon sokban hasonlít a franciákéhoz. Lehet, hogy sokan ma plágiummal vádolnák a volt kapitányt, de én az ő tervét már akkor ismertem, amikor a franciákénak még se híre, sem hamva nem volt. A Mezey koncepcióban központi

helyet kap az edzők szakmai továbbképzése. Legyenek tisztában azzal, hogy merre is tart a világ. Ezekhez a korszerű ismeretekhez adhatná aztán mindenki hozzá a saját egyéniségét. Nem a legfejlettebbek majmolásáról van szó. A mai kor igényéhez kellene passzítani mindazt, ami hasznosítható a régi magyar fut- ballból. A régen oly sokat irigyelt ötletességet, a megcsodált technikát, az ámulatba ejtő improvizációt, s a nagyja- inkra jellemző raffinériát. Tudom, hogy sok pénz is kellene mindehhez, de egy valamihez az sem szükségeltetik: nevezetesen a szemléletváltáshoz. Annak pedig fenn és lenn egyidejűleg kell elkezdődnie, mert a gyermek mindig példákat keres. Nos, ebben nekünk szakembereknek, nemcsak egyidejű, hanem közös is a feladatunk. Jutási Róbert