Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)

1991-12-06 / 286. szám

1991. december 6., péntek 5 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Animátorok és népművelők Híd az emberek között — Mi tarthatja életben a falut? MOZART-EV Csúcspont és befejezés A Mozart-év gigantikus rendezvénysorozata a csúcspont­tal hamarosan befejeződik. Éppen 200 évvel Mozart halálá­nak napja után, december 5-én a Stephans-dómban celeb­rált gyászmisét követően felcsendült a Requiem. A hang­versenyt, amelyen Solti György vezényelt, a televízió jóvol­tából nemcsak a szerencsés jelenlévők hallhatják, mint ahogy az egész év valamennyi rendezvénye igazán nagy nyilvánosságot kapott. A települések társa­dalmi-gazdasági tényezői, a társadalmi-kulturális animáto­rok feladatai címmel Balassa­gyarmaton rendezett kétna­pos konferenciát a Közösség- fejlesztők Egyesülete. A tanácskozáson Mester József is részt vett a kaposz- szerdahelyi önkormányzat jó­voltából. Kulcs a problémákhoz — Louis Caul-Futy francia vendégprofesszor a társada­lom és a gazdaság kapcsola­táról tartott előadást — mondta Mester József. — A nyugat-európai helyzetet ele­mezte, és a francia modellről beszélt. Azt ecsetelte, milyen szerepet kapnak az animáto­rok ebben a társadalomban. — Mi jellemzi az animátoro- kat? — Az animátorok talán a népművelőkhöz hasonlíthatók leginkább. Nekik is sokoldalú embernek kell lenniük. Az animátor gondolatokat éb­reszt, diagnózist készít. Mintha egy tervezőmérnök lenne, aki a társadalom és a gazdaság kapcsolatait feltér­képezi az adott településen. Előtanulmányt folytat, s a fel­derítésre egy csoportot hoz létre, amely az ő irányításával dolgozik. A helyi szervezetek­nek, önkormányzatoknak megoldási kulcsot adnak a problémákhoz, amellyel vagy foglalkozik, vagy nem az ille­tékes szerv. — Kikből lesz jó animátor? — A rátermettség a fontos; a végzettség másodlagos. A települések és különféle kö­zösségek főleg a fiatalokat küldik el az animátorkép- zőkbe, amelynek három foko­zata van. Lehet szociális gon­dozó az illető, majd közműve­lődési intézményben helyez­kedhet el, és ha elvégzi a legmagasabb fokozatot, akkor kulturális igazgatóként keres­heti kenyerét. Az animátor leg­lényegesebb tulajdonsága: csapata élén tudjon hidat épí­teni az emberi erőforrások kö­zött. Munka és megbecsülés Animátorokat vontak be például a La Manche csatorna alagútépítési munkálataiba is, aztán a téli olimpia épülete­gyütteseinek szezon utáni hasznosításába is. Az animá­torokat a helyi tanácsok, válla­latok szerződtetik, s képzésü­ket, utóképzésüket is ők fi­nanszírozzák. Mondanom sem kell: Franciaországban megbecsülik ezeket az embe­reket, nem úgy, mint nálunk a népművelőket. Ott a társada­lom, a gazdaság és a kultúra szerves egysége tapasztal­ható. — Hol vehetnek részt ma­gyar szakemberek animátor- képzésben? — Debrecenben szerveztek már ilyen kurzust. Negyvenen vesznek részt a képzésben a francia modell alapján. Véle­ményem szerint minden tele­pülésen nagy szükség lenne animátorokra. S mégha hosz- szú is az út odáig, barátkozni kellene a gondolattal So­mogybán is. Kaposszerdahe- lyen van egy olyan aktív mag, amelynek szimpatikus ez a te­vékenység. Falunkban fel akarunk térképezni minden fűszálat! Nemcsak az épüle­tek, erdők, utak kerülnek na­gyító alá, hanem az emberi erőforrásokat is számba vesz- szük. Tervünket támogatja az önkormányzat, hiszen mind­annyiunk célja, hogy álmából felrázzuk a települést. Tíz kis­közösséget szeretnénk létre­hozni, s az egyesületek háza már a télen fogadná vendé­geit. A faluban egy egyénekre épülő társadalmat szeretnénk, amelyben mindenki — igazi lokálpatriótaként — megta­lálná helyét és szerepét. Itt akarjuk tartani gyerekeinket, unokáinkat, mert csak ekkor lehet jövője a kistelepülések­nek. Lörincz Sándor A záróesemény minden­esetre a „számvetést” is ma­gával hozza. A mennyiség nem biztos, hogy javára szol­gált — mondják sokan. Ezzel nem a gyönyörű operaelőadá­sokat, hangversenyeket, ér­dekes könyveket, kiállításokat bírálják, hanem inkább azt mondják, hogy bármilyen nagy művész is volt Mozart, nem volt helyénvaló ez a „sztárolás”. Igaz ami igaz, Ausztria-szerte mozdulni nem lehetett a Mozart-év sokszor igencsak ízléstelen kellékeitől. Hamutartóról, esernyőről, sö- röskrigliről (pedig borivó volt), pólóról (Kiss me Amadeus! fel­irattal ékesítve), körömresze- lőről, zokniról és ki tudja mi mindenről mosolygott a gya­nútlan bámészkodóra az idén az ismerős arc. Összesen 4 osztrák cég állította elő a gics- csözönt, s a bevétel sok száz millió schillinget tett ki — külö­nösen a Mozart-névre elke­resztelt valóban finom (ha nem is új) édességek mérhe­tetlen fogyasztása révén. For­galmaztak Mozart-cigarettát is (2 millió Schilling bevétellel), de igen kedveltek voltak a ze­neszerző nevével fémjelzett sajtos szendvicsek is. Volt krumplisaláta, majonéz, volt Mozart nevű fogyókúra-prog­ram. (A Távol-Kelet mindezen túltett: egy italgyár azzal hir­dette borát, hogy azt Mozart zenére érlelte.) Nem érdemes folytatni, úgysem lehet a végére érni. Az igazi zenerajongók szá­mára mindez amúgyis kese­rűség. Ők valójában még a rengeteg életrajzzal, és egyéb kapcsolódó könyvvel sem boldogok, s intő jelnek tekintik, hogy a képzőművészeti kiállí­tások látogatottsága jóval el­maradt a reméltnél. Végtére is a komponistát szeressék csak a zenéjéért — mondják, s re­mélik: a következő nagy év­forduló, az 1997-es Schu- bert-év rendezői gondolnak majd erre. Volt krimi is. Nemrégiben hetekig folyt a vita, vajon a koponya, amelyet eddig Mo­zarténak tartottak, nem valaki másé-e. És a televízióban va­lóságos detektívtörténet ele­venítette fel azt is, ahogyan Mozart halála után özvegye (előbb csak szükségből, aztán már tudatosan) „dolgozott a legendán” és mintegy előfutá­raként a kétszázadik évfordu­lós eseménysorozatnak, árut csinált Mozartból. Az évfor­duló legvégén, amikor igazán illendő szabadulni a vásári hangulattól — végtére is nem ünnep ez, hanem emlékezés — azt is érdemes felidézni, hogy Mozart nyomorúságos halála nem nevezhető az oszt­rák kultúrtörténet dicsőségé­nek. Sokan kétlik, vajon e ké­sei, és nem mindig tisztán a kultúra szeretetétől vezérelt emlékév feledtetheti-e az ak­kori méltánytalanságot. Szászi Júlia A múzeumőr Új szerelőcsarnokot épített a Kapos Volán nagyatádi leányvállalata. Helyet kapott itt egy au­tószerelő szaktanterem is, ahol az 524. sz. Kereskedelmi Szakközépiskola, Ipari és Keres­kedelmi Szakmunkásképző Intézet tanulóit képezik ki. Fotó: Kovács Tibor A múzeumőr a magyar értelmező kéziszótár szerint két­féle meghatározást takar. Nálunk 1945-ig múzeumi tudomá­nyos tisztségviselőt, majd terem őrzésével megbízott em­bert jelentett. A múzeumőr tisztségében vált ismertté Fülöp Lajos, aki 1971-ben került a kolozsvári egyetem magyar-tör­ténelem szakos diplomájával e tisztségbe Székelyudvarhe­lyen. Egy esztendeig népműve- lősködött, majd a székelység és a magyarság múltjának meghitt kutatója lett. 1977-ben a most 81 éves, Erdély-szerte tisztelt és szeretett dr. Molnár István örökségébe lépve lett a negyvenezer leltározott tár­gyat őrző múzeum direktora. A legnehezebb években vál­lalta múltjuk emlékeinek gyűj­tését. Majdnem hihetetlen, hogy 1983-ban kiharcolta az udvar­helyi múzeum bővítését. — Tudja, mindenkit meg le­hetett vesztegetni... Megsúg­ták, hogy a központi bizottság egyik titkárának kell vinni 10 li­ter pálinkát, akkor lesz enge­dély „tetőfelújításra”. Volt pá­linka, lett engedély. A tetőfel­újításból meg emeletráépítés. Ez akkor így ment. Ott és ak­kor magyarnak lenni... Még most is nehéz... Nemrégiben tudtam meg, hogy igazgatói kinevezésem is rögös utakat járt. Abban az időben kétféle alternatíva létezett: keményen dolgozni vagy behódolni, eset­leg elmenekülni. Mi marad­tunk, mert vallottuk, hogy talán sikerül túlélni... — mondja Fü­löp Lajos. — A mondás szerint, amikor egy nemzet nem ismeri a múlt­ját, akkor nem érdemli a jövő­jét. A székelység múltját kel­lett menteni? — Igen. S ezt próbáltuk úgy, hogy ne lehessen belekötni. 1920 után gyakorlatilag nem voltak a magyarságra vonat­kozó régészeti kutatások. A IX. századtól a XII.-ig a múltról nem lehetett beszélni. Talán csak a negyvenes években. Mi kitaláltuk, hogy meghívunk román régészeket, kutassa­nak kedvükre. Közben mijs végeztük a magunk dolgát. Ők is találtak valamit, mi is talál­tunk valamit. Megvolt az „egyensúly". Benkő Elek, aki 10 évig volt nálunk, végigkutatta az ösz- szes templomokat, leírta a ha­rangokat. Ebből kötet várható. Talán jövőre készen lesz Szé- kelykeresztúr régészeti topog­ráfiájának magyarországi kia­dása is. Ugye érti, hogy amit tettünk a munkatársaimmal, azt miért tettük. Erdélyinek és székelyföldi­nek lenni csak akkor lehet, ha ott is élünk. Én úgy gondolom, hogy az a nép, amelyik elván­dorol, az feladja saját nemze­tiségét. Nehéz nálunk is a tisz­tulási folyamat, le kellene vetni a balkáni mentalitást, hogy ne csak a kezünket nyújtogassuk alamizsnáért. Nekünk ma­gunknak kell tenni magunkért. Nagy Jenő JELES NAPOK MIKULÁS Az ajándékosztó Mikulás, vagyis Szent Miklós alakja a kis-ázsiai Myra városába, a 4. századba vezet vissza ben­nünket. Legendája szerint gazdag szüleitől származó örökségét szétosztotta a szegények kö­zött. Egyszer egy elszegé­nyedett nemesember a lányait — pénzszerzés céljából — bűnös életre akarta kényszerí­teni. Miklós a lányok szobájá­nak félig nyitott ablakán ara­nyakat dobott be, ez az „égi” ajándék megmentette őket, kellő hozmányuk lett a férj- hezmenésre. Éhínség idején csodálato­san megszaporította a búzát, segített a hajósokon, molná­rokon, kereskedőkön, többféle foglalkozás követői tekintik őt védőszentjüknek. Hazánkban a középkori eredetű Mikulás-járás diák­szokás volt. A Szent Miklós püspöknek és kíséretének fel­öltözött diákok fölkeresték a gyerekes házakat: a kisgyere­keket imádkoztatták, vizsgáz­tatták, majd tudásuk szerint ju­talmazták vagy virgácsolták őket. A Dunántúlon a század elején még járt a Láncos Mik­lós, aki hatalmas zajjal, lánc csörgéssel űzte el a gonosz szellemeket a faluból. A jelen­legi ajándékozási mód csak századunkban terjedt el, a ci­pőbe, csizmába ajándékot csempésző Mikulást német földről vettük át. Az ajándékot hozó Télapó figuráját a vallá­sos tartalmú Mikulás vissza­szorítására az ötvenes évek­ben találták ki. Király L. Nézzük a tévéhíradót. Éppen két poli­tikus hosszantartó, férfiasnak és barát­ságosnak szánt kézfogását látjuk. — Te Apu! — mondja a fiam (tízéves) —, olyan még nem volt, hogy az egyik politikus annyira megszorította a másik politikus kezét, hogy az felordított fáj­dalmában? Sajnos, nem ismerem ilyen tüzetesen a diplomácia történetét, de az ötlet elra­gad. Képzeljék, ahogy az ünnepélyes kí­sérők között, a tévékamerák kereszttü­zében Gorbacsov és Bush kezet ráz, egyszercsak az egyik erőlködéstől eltor­zult arccal szorítja, ahogy csak bírja, a másik meg fölordít, fájós kezét a hóna alá kapja, féllábon körbeugrál, s imigyen szól: Te marha! Nagyon jó! Esetleg ahogy kiszállnak a hadihajó nagyságú, felzászlózott, golyóálló autó­monstrumokból, és elindulnak fölfelé a lépcsőn, valaki az elöl haladó elnök fe­nekére húz, s amikor az fölháborodva hátrafordul, az összes hátul jövő előre­nyújtja a kezét, és az ujjait billegtetve zümmög: zíí-zűű, s ha az elnök nem ta­lálja el, ki adta a simát, vissza kell men­nie az autójába, újból kiszállni, és addig folytatni a játékot, amíg el nem találja. Vagy az se kutya, ahogy Jelcin és Mit­terand mennek az Elysée-palota folyosó­ján, és egyszercsak a kockás'kövezeten Jelcin ugróiskolát kezd játszani. Három­szor féllábra, aztán szétvetett kettőre, megint félre — ez a nyaki — leng a za­kója, lobog a haja, újra kettőre, pördülési Mitterand se hagyja magát, féllábra kap, nosza a kíséret is, háromszor féllábra — dönn-dönn-dönn — szétvetett kettőre — bumm — zeng az Elysée-palota. — Hallod, Apu, mit kérdeztem? Hallom, hallom, csak egy picit várj még, ezt megnézem, az ENSZ-ben va­gyunk, a Biztonsági Tanács ülésén, a de­legátusok a hasukat fogva röhögnek, mert egyiküknek a hátára van tűzve egy cédula „HÜLYE VAGYOK” fölirattal, de akinek a hátára van tűzve, az nevet a legjobban, mert egy másiknak is a hátára van tűzve, de ő meg mégjobban, mert ő meg azt hiszi... de nicsak, mindenkinek a hátán ott a fölirat, dőlnek a röhögéstől, azt hiszik, ők maguk kivételek, kipirult arccal, fulladozva nevetnek, de jó kis ülés ez, röhög a Biztonsági Tanács, Ka­rinthy után szabadon. — Apu! Most zavarsz, amikor Bush éppen a Kreml elé érkezett, és a szovjet kor­mányszóvivő közli vele, hogy Gorbacsov elbújt, keresse meg az elnök úr, ha bírja, ne arra tessék, az hideg, hideg, hideg, úgy, föl a lépcsőn, az már jobb, langyos, langyos, most meleg, arra hideg, jaj, megfagyok, melegszik, melegszik, forró, forró, Gorbacsov kiugrik egy kredenc mögül, és vérfagyasztó arccal kiáltja: Húúú! Bush a szívéhez kap, és azt mondja: „Nem ér a nevem, ijesztget a Misa!” — Apu, volt már olyan? A képernyőn e pillanatban ér véget a kézfogás, természetesen minden inci­dens nélkül — sajnos egyik fél sem vette a bátorságot. — Láthatod — mondom —, ezek min­dig így fognak kezet. Zajlik tovább a híradó. Nézzék meg, nincs egy cédula a hátamon? Lázár Ervin

Next

/
Oldalképek
Tartalom