Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
1991. december 24., kedd 9 % SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY Új nap született A Szépművészeti Múzeum karácsonyi képeiből Jézus születésének történe- , tét Lukács evangélista elbeszéléséből ismerjük, a napkeleti bölcsek hódolásának jelenlétét pedig Máté evangélista szavai alapján. A szűkszavú evangéliumi elbeszélést a középkori irodalom bővítette színes történetté éppúgy, ahogyan az évszázadok során a jelnetet megörökítő festők és szobrászok. Karácsony ünnepét, azaz Lienhard von Brixen (Tiroli mester, működött Brixen- ben 1440 és 1476 között): Jézus születése Jézus születését a 4. században tette hivatalossá a győzedelmes keresztény egyház, mégpedig az ókori Róma kedvelt ünnepnapját, „a legyőzhetetlen napot” helyettesítve vele, december 25-ére helyezte az ünnepet. Jézus megszületésének bensőséges és átélt megünneplése Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik, aki 1223 karácsonyának éjjelén az erdőben helyezte el a jászolt, és a legenda szerint az eleven Jézus-gyermek jelent meg benne. Jézus születésének ábrázolása a 4. századtól napjainkig a művészet kedvelt témája. A jelenet színhelye a bizánci művészetben a barlang, a nyugat-európai művészetben pedig a romos istálló épülete. Korábban Máriát gyermekágyban fekve ábrázolták, majd a 15. század óta inkább a Gyermek előtt térdre borulva ábrázolták a festők. A többnyire aggastyánként megjelenő Szent József házias teendőket lát el, vagy a Gyermek imádásában vesz részt. Lienhard von Brixen tiroli mester képén az újszülött szorosan bepólyálva fekszik a vesszőkosárban, falusi gyermek módjára, de a testéből szétáradó aranysugarak jelzik, hogy ő az „új nap”. Az evangéliumi elbeszélés szerint a megszületett Jézust elsőként az egyszerű és szegény nép képviselői, a nyájukat legeltető pásztorok láthatták meg. így írt erről egy ferences szerzetes a 14. században: „A pásztoroknak jelent meg a fény öröme, nekik mondatott meg elsőként, hogy a Megváltó megszületett. Nekik, a szegényeknek, akik keményen dolgoznak, és nem a gazdagoknak." A pásztorok után érkeztek a napkeleti bölcsek, akiket egy csillag vezetett Betlehembe. Ezért vélték őket csilagjósok- nak, azaz mágusoknak is. Szent Ágoston értelmezése szerint ők jelentik a pogány világ meghódolását a Messiás Gáspáré Diziani (Velencei mester, 1698-1767): A királyok imádása előtt. A feudális középkorban a mágusokból világi uralkodók, királyok lettek, akik a világi hatalom hűbéri hódolatát fejezték ki az új király előtt. A 15. század óta a három király a három akkoriban ismert földrész, azaz Európa, Ázisa és Afrika jelképe, ezért ábrázolták mórként a harmadik királyt, például Diziani képén is. Gáspár, Menyhért és Boldizsár neve is csak a középkor végén vált általánossá. A három király nem csupán a három földrész, hanem a három életkor képviselője is. A királyok gazdag ajándékai ugyancsak szimbólumok, az arany a világ feletti hatalom, a tömjén Krisztus főpapi mivoltának jelképe, a mirrha pedig a kereszthalál előrejelzése. A reneszánsz óta a királyok imá- dásának és utazásának ábrázolása nagyszerű alkalmat adott a festőknek a gazdaság, a pompa, az egzotikus visele- tek megörökítésére. A művészet történetében Jézus születésének számtalan nagyszerű ábrázolása született meg, melyek elsősorban az evangélium időtlen üzenetét fogalmazták meg, másrészt saját koruk és jelenük valóságát is. így lett ez a téma is az európai művészet örök megújulásának egyik jelképe. Urbach Zsuzsa SZIRMAY ENDRE: Mindig ki gyűl a fény Leányportré. Sz. Bayer Erzsébet alkotása J Úgy, ahogy egykor látni vélted ahogy álmaid — vagy a végzet ragyogtatta az idők során anyád emlékét úgy idézd meg a csodát ráadással ne tetézd meg s az igazsággal ne bánj mostohán. Úgy, ahogy egykor naponta láttad a szent varázslót — amint fárad hogy a te szíved könnyű legyen gyermekeid álmát úgy becézzed a vért, a kínt sohase nézzed — mindig kigyúl a fény túl a hegyen. CSERNÁK ÁRPÁD Karácsony, 1944 (APÁM JEGYZETEIBŐL) Karácsony előtt már mindenki tudta, hogy az oroszok bekerítették a fővárost. Mindenki ideges volt és kimerült. A pestiek már hetek óta ágyútűz és golyóropogás közepette éltek. Mindenki érezte, hogy sorsdöntő napokat é- lünk, hogy a háború legválságosabb, legnehezebb szakasza következik. Különböző hírek keringtek. Voltak jólértesültek, akik azt állították, hogy a bekerítés nem veszélyes, mert felmentő csapatok közelednek és minden baj elmúlik szépen, simán. Voltak, akik határozottan tudták, hogy a várost feladják, mert őrültség volna védeni és így lerombolni... Karácsony napjára a gyűrű teljesen bezárult, a bécsi utat is elvágták. A város ott feküdt a havas éjszakában megdermedve és ijedten, ágyúk dörögtek a külvárosaiban, fények villantak: megkezdődött az ostrom. $ Egész délelőtt szaladgáltam: lisztet, zsírt, húst vásároltam, maradék pénzemen a feleségemnek kölnivizet és három gyermekemnek apró játékokat; hitvány, olcsó holmikat, mert akkor már csak ilyesmiket lehetett kapni. A kicsi karácsonyfát, amit előző nap vettem 80 pengőért, hazaérkezésem után behoztam rejtekhelyéről, és a gyermekeknek a fürdőszobába, feleségemnek a konyhába való „internálása” után hozzáfogtam a feldíszítéséhez. Oda állítottam az asztal közepére, selyempapírral bevontam fatalpát, reáaggattam a még tavalyról eltett színes üvegdíszeket, gyertyákat, és azt a néhány szem mézeskalácsdíszt, amit egész komoly utcai harc után sikerült vásárolnom. Szaloncukor nem volt. Ez a karácsony mellőzte a szaloncukrot; a színes, rojtos végű sztaniol papirosba csomagolt édességek hiányoztak a fáról. Még mit nemi? Szaloncukor, karácsony, ünnepi? Csak semmi polgári öröm, semmi polgári kényelem, fényűzési Ki törődik ma az ilyesmivel! Hogy a gyermekek miatt talán mégis kellene? Ugyan kérem! Csak semmi szentimentaliz- mus! Egy a fontos: meghalni! Meghalni oktatlanul és ostobán. Szépen a karácsonyfa alá raktam az ajándékokat, elrendeztem mindent, és amikor elkészültem, oda álltam az ablakhoz és kikémleltem az utcára. Már sötétedett. Az ég szürke volt, lent az utcán tankok, teherautók és egyéb katonai járművek dübörögtek, távolabb ágyúk dörögtek. A fürdőszobából behallatszott a gyermekek halk kuncogása, ünnepváró izgatott beszélgetése. A feleségem a konyhában főzött és mákosbejglit sütött. Szorongva álltam az ablaknál. Istenem, csak még ez az este múljék el nagyobb baj nélküli Csak a gyermekek legyenek még egy kicsit boldogok — gondoltam. De a következő percben nagy csattanás hallatszott; még az ablakok is megremegtek. Belö- vés... Gyorsan meggyújtottam a gyertyákat, lehúztam az ablakredőnyt és kisiettem a szobából. — Gyerekek! Anyukám! Gyertek! — kiáltottam — Megjött az angyalka! Bementünk. A kis karácsonyfa színesen ragyogott; elérzékenyülve álltuk körül. Elénekeltük a Mennyből az angyalt és mindenki megkapta kicsi ajándékát. A gyerekek boldogan nevettek, a feleségem szemében könnyek ragyogtak és tekintete találkozott az enyémmel. — Fent maradunk? — kérdezte. Bólintottam, de egy óra múlva le kellett mennünk az óvóhelyre. Óvóhelyet írok, hivatalos megállapítás szerint: szükségóvóhely, de magunk között, mi lakók, csak pincének hívtuk. Hiszen nem is volt más, mint néhány gerendával megerősített pince, kietlen, hideg hely; keskeny, derékszögű folyosó, két oldalán a falécekkel elhatárolt fáspincékkel. A keskeny folyosón kopott zöld és piros faszékek sorakoztak. A háziúr vendéglős volt, és kerthelyiségének kimustrált példányai voltak ezek. Egyiknek-másiknak csak három lába volt. Riadók alatt ezeken a székeken kuporogtak a lakók vagy akinek jobban tetszett, bemehetett a pincéjébe, a fa és szénkupacok mellé, sőt: voltak akik nyugágyat vittek oda és édes- deden szundítottak. Egy ideig csak üldögéltünk, mérlegeltük a helyzetet, a várható fejleményeket, és arra az eredményre jutottunk, hogy akik a legfelső emeleten laknak, azoknak sokkal veszélyesebb a fenntartózkodás mint az első emeleten vagy a földszinten lakóknak. így a földszinti lakók kivétel nélkül felmentek, az első emeletről csak a tanácsosné maradt lent, a második emeletiek pedig, így mi is, a lentalvás mellett döntöttünk. „Na, egy-két éjszakáról lesz csak szó...” — vigasztaltuk egymást. Ruhástul, nagy kabátokban feküdtünk le. Hogy hova? Endre fiam nyugágyba, Béla egy láda tetejére, feleségem a kicsi fiammal, Levivel egy rossz vaságyba. Jómagam pedig összetoltam három széket és végignyúltam rajtuk. A tanácsosné lehozatta a sez- lonját: reumás volt és félt a megfázástól. A háziparancsnok egy morcos özvegyasszony volt. Őszes haját simán hátra fésülve hordta és állandóan fekete ruhában járt. Vénlány húgával élt együtt; állandóan veszekedtek. Ok is lent aludtak, bent a fáskamrájukban. — Halálra vagyunk ítélve — mondta, amikor levonult a pincébe. Mint egy nagy, öreg holló olyan volt ez a nő. Állandóan károgott, sötét képeket festett a jövőről, szörnyűségeket jósolt. Endre és Béla fiam össze- kuporodva, hamarosan elaludt. Kezükben szorongatták a kapott karácsonyi ajándékokat. Feleségem magához ölelte a kis Levit és szoptatta. A kisöreg csámcsogva szopott, közben egyet-egyet sikított, néha felsírt, mert valószínűleg a pinceszag és egyéb szokatlan benyomás zavarta. De rövidesen ők is elaludtak. Én egy ideig még fent sétáltam, hallgattam a dörrenéseket, aztán lefeküdtem a székekre. Akárhogy feküdtem, fájtak a csontjaim. A primitív kerti székek sehogysem tudták megérteni, hogy ágy lett belőlük. Éjfél után felébredtem. Felmentem a lépcsőkön, a gyenge villanyfényben homályosan derrengő folyosón át, és megálltam a pinceajtóban. Fáztam. Elszívtam egy cigarettát, hallgattam a tompa dörrenéseket, figyeltem az égen kutatva járó fényszórók fénykévéit.-A szél fütyürészve járt künn az utcán; az ágyúk állandóan durrogtak, repülőgépek búgása hallatszott, belö- vések rázták meg néha az épületet... Lassan világosodott. Az acélkék égről eltűntek a fénykévék és mintha a dörrenések is ritkultak volna. Elhatároztam, hogy felmegyünk a lakásunkba. Lesiettem a pincébe, felnyaláboltam Endre fiamat és felcipeltem az emeletre. Letettem áz ágyra, aztán felhoztam Bélát is. Mikor ismét lementem, feleségem felébredt és' korholt könnyelműségemért.-Csak gyertek ti is, mondtam, elég csönd van. Kissé bátortalanul ő is felkelt és felmentünk. Levi a karjaiban. Gyorsan befűtöttünk, teát készítettünk, és mire jó meleg lett a szobában, a gyerekek is felébredtek. Endre fiam körülnézett és ragyogó szemekkel így szól: — Ugye anya, még karácsony van? — Igen fiacskám, még karácsony van — felelte a feleségem. Aztán elibénk rakta a gőzölgő teáscsészéket, és egy tányéron a frissen felszeletelt bejglit. Körül ültük a karácsonyfával ékeskedő asztalt és megreggeliztünk. Feleségem ölébe ültette a kis Levit és őt is etette. Békés, családi reggel volt. A kályhában duruzsolt a tűz, Béla Endrével azon vitatkozott, hogy az angyalka az ablakon vagy az ajtón repül-e be a karácsonyfával... Rövidesen ismét erős aknatűz zuhogott a városra. A tompa puffanások hol közelről, hol távolról hallatszottak. A gyerekek elhallgattak, figyeltek, arcuk komolyra vált. — Még mindig háború van — mondta Béla és szomorúan sóhajtott. Részlet a szerző Kések a párna alatt című készülő regényéből.
